Budapest, 1980. (18. évfolyam)

12. szám december - Dr. Fekete Gyula: Látható és „láthatatlan" jövedelmek

A jövedelemkülönbségek mérsékeltebbek az országosnál. Ez döntően azzal magyarázható, hogy kevés a több gyermekes család, holott ma ez a legerősebb jövedelemdifferenciáló tényező. A budapesti munkások jövedelme — a szellemi dolgozók viszonylag magas aránya miatt — mintegy 4—5 százalékkal elmarad a budapesti átlagjövedelemtől. Mintegy tizedrészük él szerényen, az egy főre jutó havi kétezer forint jövedelemszint alatt. (Országosan a munkásosztály egyötöde.) Ugyanakkor egyötödüknél (országosan az egynyolcaduknál) az egy főre jutó jövedelem négyezer forint fölött van. A budapesti szellemi foglalkozásúaknak mintegy 40 százaléka él 1980-ban négyezer forint fölötti jövedelemszinten. Ezen belül a vezetőállásúaknak és a felsőszintű irányítóknak közel kétharmada. A nyugdíjasoknak viszont csak egytizede, átlagosan azonban minden negyedik fővárosi lakos. (Országosan minden hetedik.) A nyugdíjasok közel negyven százalékának havi kétezer forint alatt van a jövedelme. Általában a budapestieknek mintegy hetede él szerény viszonyok között (kétezer forint alatti jövedelemből), és közel egynegyede tehetősen (a havi egy főre jutó jövedelem 4000 forint fölött van ). Természetbeni juttatások A fővárosban mintegy 20 százalékkal haladják meg az országos átlagot s mintegy 40 százalékkal a községekét. Ezt a jövedelmet a legtöbb család nem érzékeli. Az elöregedő fővárosban a járóbeteg- és a kórházi ellátás igénybevétele jelentősebb, mint a fiatalabb korösszetételű vidéké. Nem csökkenti az utazási távolság vagy a gyógyszerkiváltás nehézkessége, mint a községekben. A budapesti lakos mintegy 40 százalékkal több egészségügyi juttatásban részesül, mint a községben élő. Az oktatási juttatások összege körülbelül hat százalékkal elmarad az országos átlagtól. A jóval kevesebb gyermek miatt alacsonyabb az általános iskolai költség, amit nem ellensúlyoz sem a teljesebb körű középfokú oktatás, sem pedig a budapesti egyetemisták, főiskolások viszonylag magas aránya. (Míg a fiatalok egyhatoda él a fővárosban, a felsőfokú tanintézetekben tanulók egyharmada budapesti.) Az üzemi étkeztetés közel általános Budapesten, így az étkezési hozzájárulás összege mintegy egyharmaddal haladja meg az országos átlagot, és majdnem duplája a községi átlagnak. A sportegyesületek és a művelődési otthonok kiadásai, a vállalatok sport- és kulturális juttatásai — egy főre vetítve — 20 százalékkal magasabbak az oszágos átlagnál. A bérlakások fenntartási költségeinek több mint kétharmadát a társadalom viseli. A bérlakások, szolgálati lakások aránya a fővárosban 70 százalék. Ez jelentősen meghaladja az országos átlagot (30 százalék). A budapestiek ilyen jellegű juttatásai is az országos átlag harmadfélszeresét teszik ki. Kedvezőbb fogyasztói árrendszer A vidékiek jövedelmüket elsősorban a magasabb forgalmi adót tartalmazó termékek vásárlására költik (ruházkodási és tartós fogyasztási cikkek, építőanyagok, élvezeti cikkek). A fővárosban élők viszont többet fordítanak a felemelt áron is jelentősen dotált élelmiszerekre, az önköltséghez viszonyítva olcsó tömegközlekedésre, fűtőanyagra, az alapvető szogáltatásokra és kulturális célokra. Közismert, hogy Budapesten olcsóbb a villamos energia, mint az ország más területein, s a kisgyermekes családok itt az eredeti ár egyötödéért jutnak magasabb tápértékű tejhez. (Ez a kedvezmény az ország néhány más városában is fennáll.) Az új lakás építésekor igénybe vehető szociálpolitikai kedvezmény is elérhetőbb a budapesti építkezők, mint az e kedvezményben nem részesülő vidéki családi házak építői számára. Előnyösebb az adórendszer is. Ez főleg azzal függ össze, hogy a budapestiek nagyobb része él bérlakásban. Amellett, hogy mentesül a lakás fenntartási költségeinek nagyobb része alól, nem fizet házadót, községfejlesztési adót sem. Míg a községek lakóinak, ha örökölnek, jelentős összegű adót kell leróniuk, a bérlakásokban élők anyagi áldozat nélkül örökölhetik elődeik lakhatási jogát. A járda-, víz-, villany-, csatornahálózat bővítéséért sem kell a fővárosi lakosságnak fizetnie. A gépkocsiadó viszont az átlagosnál erősebben érinti a fővárosiakat, mivel a személyautóknak közel harmada Budapesten van. A kiépült infrastruktúra jövedelem- és időmegtakarítást tesz lehetővé. Több megyében (Békés, Hajdú-Bihar) a lakosság harmada száz méternél távolabbról hordja a vizet, emiatt az időveszteség hetente több órára rúghat. A fővárosiaknak nem kell utazniuk húsért, iparcikkekért, tartós javakért, fogyasztási cikkekért, mint a kisebb települések lakóinak. A teljesebb és sűrűbb szolgáltatóhálózat csökkenti a hibás háztartási gépek miatti időkiesést. A „láthatatlan" vagy másodlagos jövedelmek A „láthatatlan" jövedelmek három fajtája (borravaló, csúszópénz, fusizás) számottevő arányú a fővárosi keresők bevételeiben. Legalább egynegyedüket (több mint százezer embert) érinti. Borravalót, hálapénzt a benzinkútkezelők, taxisok, fodrászok, postások száz százaléka, az egészségügyi szakalkalmazottak legalább 90 százaléka, a gépjármű- és motorszerelők 60, a kőművesek 30, a közlekedésben dolgozók 20 százaléka kap. A működő kórházi ágyak közel harmada a fővárosban van, a lakossági szolgáltatások egy főre jutó értéke kétszerese az országos átlagnak, a taxi k, tehertaxik igénybevétele i^ kiemelkedő a megyékhez viszonyítva. Budapest fürdőváros, a szállodai férőhelyek egyharmada itt van. Az egy főre jutó vendéglői forgalom 25—30 százalékkal meghaladja az országos átlagot. A borravalót általában a szolgáltatás elvégzése után, végső soron némi kapcsolatban az elvégzett munkával adják. A „csúszópénzt" hangsúlyozottan előre fizetik, és nincs különösebben kapcsolata a munkavégzéssel, nagysága és gyakorisága inkább az áruellátás minőségétől függ. Legsikeresebben bőséges áruválasztékkal, elegendő mennyiségi kínálattal korlátozhatjuk terjedését. Az utóbbi évek gazdasági nehézségei, az import korlátozása azonban inkább növeli. A ruházati boltokban 20—100 forint, a bútor- és lakberendezési áruházakban kisebb értékű vásárlásoknál 100—500 forint a csúszópénz szokásos nagysága, nagyobb mennyiségű építőanyag beszerzésekor még ennél is több. A borravalót és a csúszópénzt nemcsak kapják, hanem adják is — azaz egyes rétegek jövedelmét növeli, másokét csökkenti. Budapesten többen élvezik előnyeit, mint elszenvedik hátrányait ennek a jövedelem-újraelosztásnak a jelentős idegen- és belföldi vendégforgalom miatt. A fusizás, kontármunka ellenértéke nem tekinthető munka nélkül szerzett jövedelemnek. Főleg a gépkocsijavítás, lakásépítés és -karbantartás szűk keresztmetszete miatt van igény a kontárok munkájára. A bürokratikus ügyfélkezelés és ennek az árakban történő elismertetése is élteti a fusizókat. A hetvenes évek közepén 500—600, ma több mint ezer forint egy kőműves, ács napi bére. A szobafestőknél, parkettázóknál a havi 20—30 ezer forintos mellékes sem ritka. A fővárosban magasabb az átlagosnál a tartós fogyasztási eszközállomány, kifinomultabb a lakáskultúra és több embernek van hétvégi háza. Mindez magas szinten újratermeli a „fekete munka" iránti igényeket. Elterjedtségére jellemző, hogy a munkahely változtatásakor a dolgozók 60 százaléka több mint egy hónapra, 20 százaléka több mint félévre megszakítja munkaviszonyát. A fővárosiak barkácsszenvedélyük, munkaszeretetük révén jelentős összegeket takarítnak meg. Több tízezren maguk végzik házuk, nyaralójuk építését, belső szerelését. Az autótulajdonosoknak közel fele (másfél százezer ember) maga javitja gépkocsiját. Igen sokan maguk tartják karban elektromos készülékeiket és lakásuk villanyhálózatát. Sok háziasszony készít befőttet és szörpöt, varr magának és családjának. 1979-ben Budapesten több mint egymilliárd forint értékben adtak el méterárut, ugyanakkor évről évre csökken a készruhavásárlás és -csináltatás. Sokan maguk festik lakásukat, ablakaikat és ajtójukat (1979-ben közel 400 millió forintért vásároltak festéket a fővárosban). Szerszámokra, szegekre, épület- és bútorvasalásokra közel egymilliárdot költöttek a fővárosiak. Fűrészárukból — amelyeket nemcsak az új lakások építéséhez használnak föl — szintén milliárdos nagyságrendű volt a vásárlás. A barkácsolók által létrehozott vagy megmentett érték elérheti a vásárolt munkaeszközök, nyersanyagok értékének többszörösét is. A budapestiek ily módon annyi jövedelmet takaríthatnak meg, amennyit — hasonló munkabefektetés révén — azok a kisgazdaságok, amelyek saját fogyasztásra élelmiszert termelnek. A szaktudás, a munkaeszközök és a munkaerő a budapestiek „háztájija". A szakmai tudás, a töredék munkaerő áttételek nélkül hasznosulhat a munkásháztartásokban, míg például a mezőgazdasági szakmai tudás és töredék munkaerő csak látható áttételek (föld, ól) révén tud érvényesülni, eredménye közvetle nül része a jövedelemnek és az adózásnak is. Az ipari, építőipari tevékenység legfeljebb közvetett eszközökkel „adóztatható", s akkor is az ily módon termelt értéknek csak egy kis része vonható el. (Például, igen magas a szerszámok, barkácseszközök, alapanyagok ára.) Összefoglalva: a budapestieknek nincs jelentősebb indokolatlan előnyük a hivatalosan kimutatott jövedelmek terén a nem budapestiekkel szemben, azonban számos „láthatatlan" előnyben részesülnek, fgy: — a nagy családosokat sújtó hátrányosabb jövedelemelosztás őket nem érinti (azaz például a keresetek fel-, a családi pótlék leértékelt helyzete Budapestre nézve kedvezőbb); — könnyebb a természetbeni juttatások igénybevételének lehetősége; — a fogyasztói árrendszer, adórendszer számukra előnyösebb; — a „láthatatlan jövedelmek" mérlege pozitiv az idegenforgalom és a fővárosba látogatók révén; — a töredék munkaidő saját célra történő hasznosítása ipari, építőipari és szolgáltató tevékenység révén viszonylag zökkenőmentes, haszna a gazdasági szabályozó rendszer révén kevésbé fölözhető le. 9