Budapest, 1980. (18. évfolyam)

11. szám november - Zolnay László: „.. .sosem feledema budai szép napokat..”

Mária királyné 1526 júliusában. Hans Krell festménye. Bayerisches Museum V. Károly császár, Mária királyné bátyja 1520-ban. Brugge, Gruuthusenmuseum „Megbocsásson Felséged, ha nyíltan megmondom: minékünk nincsen királyunk . . ." A táncos-mézes évek mögé Mohács előre vetülő árnyéka von komor hátteret. Ám, ahogyan komorodik a láthatár, egyre érezhetőbb, hogy az országkormányzás gyeplőjébe Lajos király enervált kezén kívül egy erősebb kéz is belé markol: Mária királyné keze. Fél esztendővel Mohács előtt így sóhajt föl a királyné bizalmasa, a lőcsei eredetű nagy humanista, az ugyancsak Lutherszimpatizáns Henckel János: „Ó, milyen kívánatos volna egy olyan természeti csoda, amely a nőt férfivá tenné! Ebben az esetben hazánk ügyei is jobban állanának . . ." Amikor a marakodó köznemesség a királyi számadások ellenőrzésére tesz javaslatot, nem Lajos király, hanem Mária az, aki egyetlen tollvonással áthúzza a feliratot. És fölé írja a boethiusi mondatot: „Unus rex! Unus princeps!" (Egy a király! Egy az úr!) De ekkor már minden késő volt. A „budai futás" Máriájáról feljegyezték: a mohácsi csatavesztés híre hallatán kíséretével lóháton és kocsikon vágtatott Pozsony felé. A királyné a maga hintajába egy kilencéves kisfiút is beültetett. Johann Zengert, a budai királyi énekkar osztrák gyermek-szopránját . . . (Ezt az epizódot utóbb, idős korában Zenger maga mesélte el Ferdinánd király udvarában.) A málhák egy részét a dunai gyorsnaszádokra rakták. Ezeket dézsmálta meg Szügyi Orbonás András esztergomi várkapitány. Németalföld helytartója Mária jelleme — s ebben a nagy történeti alakok sorában nem áll egyedül — tragédiájában acélosodon meg. 1529-ig mint Magyarország helytartója Pozsonyban tartotta udvarát. Szapolyai János és más uralkodók is a kezét kérték. Mária mindenkit elutasított: holtáig gyászának, II. Lajos emlékének élt, sohasem vált meg „magyar módra szabott" özvegyi ruházatától. Ebben a ruhában mintázta meg őt Leone Leoni mester, a madridi Pradóban őrzött szobrán. Ezekben a fájdalmas években örvendezteti meg a királyasszonyt Erasmus Rotterdamus „Vidua Christiana" (Keresztényi özvegy) című konszolációjával. 1526—27-ben egyetlen szilárd pontja volt a három részre szakított Magyarországnak a királyné szegényes pozsonyi udvara. Amikor azonban I. Ferdinánd, Mária bátyja elnyerte a cseh és a magyar koronát, Mária királyné eltávozott hazánkból. 1530-ban legkedvesebb testvére, V. Károly császár, szelíd erőszakkal arra kérte, fogadja el a Habsburg birodalomhoz tartozó Németalföld helytartói székét. Így azután Mária királyné — Marie de Hongrie — az elmaradt, veszendő Magyarország elözvegyült királyasszonya, az akkori világ iparilag legfejlettebb országának élére került. Itt bontakoztak ki jellemének igazi erényei! Ezek a németalföldi évtizedek jelentik az özvegy királyné életének legfényesebb hősi korszakát, amelynek során Mária megmérkőzött Valois I. Ferenc francia királynak túlerőben levő hadseregével is, s hadvezére döntő katonai csapást mért a törökkel szövetséges „legkeresztényibb" francia király csapataira. Mintha a francia és németalföldi csatatereken francia vérrel fizetett volna — Mohácsért. Németalföldi éveinek nagy bánata: a császár parancsára meg kell válnia magyar kíséretének utolsó tagjaitól, köztük Oláh Miklóstól, titkárától, a későbbi esztergomi érsektől. A magyarok V. Károly szemében mind rebellióra hajlamosak és protestáns-gyanúsak voltak. Mária haladó szellemét dicséri: a protestáns Németalföldtől mindvégig távol tartotta az inkvizíciót, és kiállt a kor nagy humanistájának, Erasmus Rotterdamusnak követői mellett is. Császári bátyja korlátlan bizalmát ennek ellenére sem veszítette el. Sőt! Amikor V. Károly császár mindennel meghasonlott, s latolgatni kezdte lemondását, „összes koronájának gondját" nem öccsére, I. Ferdinándra, hanem Máriára kívánta ráruházni. Ám amikor V. Károly 1555. október 25-én lemondott országairól, Mária vele együtt elbúcsúzott az egybegyűlt birodalmi rendektől. 1556-ban azután mind a kolostorba vonuló császár, mind pedig Mária királyné véglegesen Spanyolországba távozott. A császár 1558. szeptember 21-én fejezte be életét. Mária csak három héttel élte túl. . . ötvenhárom nehéz évet élt. Mária emléke a brüsszeli Szent Mihály-katedrálisban E sorok írója a hajdani Felvidéken — Szlovákiában — utóbb Brabantban, Flandriában is végigjárta Mária királyné tövises útját. Körmöcbányán — címerével ékesen — máig áll „Mária királyné háza"; az 1550-es évekig Körmöc volt a magyar bányavárosok hitbéres földesasszonyának, Mária királynénak a birtokközpontja. A városkapu egyik reliefjében örökítették meg őt. 1976-ban, éppen a mohácsi csatavesztés négy és félszázados gyászünnepének idején, döbbenten szemléltem Mária emlékét a brüsszeli Szent Mihály-katedrálisban. Gyönyörű reneszánsz architektúrában, hajdani országcímerünk alatt, egy négyemelet magas, színes üvegablak főalakja a térdelő II. Lajos király, mögötte az adományozó: Marie de Hongrie. A híres Barend Van Orley alkotása, az 1540-es évekből. Az üvegbe komponált remekmű a megsemmisült magyar középkornak egyik legszebb mementója. Ottjártamkor az üvegablak alatt — ottani szokás szerint — három kegyeleti gyertyácska lángja pislogott ... Ki tudja, ki lobbantotta lángra őket? Engem II. Lajosra, Máriára s Mohács több tízezernyi magyar halottjára emlékeztettek. Eszembe jutott Mária királyné, aki élete vége felé egyik hajdani magyarországi udvari asszonyának Batthyány Ferencnének írta: „Holtomig bánatos leszek ... és sosem feledem a budai szép napokat. . ." 41