Budapest, 1980. (18. évfolyam)

11. szám november - Nagy Ildikó: Tendenciák 1970—1980

gyiasság, a pop-art uralta. Az a sokk, amelyet a pop-art tárgyszemlélete okozott, csak ahhoz a megrázkódtatáshoz hasonlítható, amelyet az absztrakt művészet megszületése jelentett fél évszázaddal korábban. Bármilyen rövid volt is a pop-art korszak a magyar művészetben a hatvanas évek végén — gyökeres fordulatot eredményezett. Megváltoztatott bizonyos művészi alapfogalmakat, a műfaj, a kompozíció, a „nemes anyag" fogalmát, sőt, magát a műtárgyét is. Új technikákat honosított meg a képzőművészetben (szerigráfia, újfajta fotóhasználat stb.). A pop-art különféle megnyilvánulási formái — az environment-ok, az akciók, a happeningek — azt a komplex művészetfogalmat előlegezték, amely a hetvenes években fő jellemzővé vált. 1970 semmiképpen sem kiemelkedő év a magyar művészettörténetben, mégis igen alkalmas arra, hogy egy kiállítás időtartamára állóképpé merevítsük. Sűrítve megtaláljuk benne az előzményeket és az előrejelzéseket, annak az izgalmas fordulatnak a nyomait, amely az új magyar művészet létrejöttéhez vezetett. Ez az az idő, amikor a képzőművészet leszáll az ezoterikus szférából, és már nem csak a fennkölt vagy csendesen lírai érzésekre apellál. A művészetbe betört az élet harsánysága, a maga lenézett, hétköznapi témáival és durva anyagaival. Megváltozott a színhasználat: a komor és tompa földszíneket az élénkebbek váltották föl az egész magyar festészetben. Addig alig használt színek (mint például az ún. parasztrózsaszín) jelentek meg a vásznakon. Hatalmas, élénkpiros felületek vidították föl a „drámai" színellentétekhez szokott szemeket. Megváltozott a képek szerkezete is. Olyan művek jöttek létre, amelyek elvben folytathatók, kiterjedhetnek a térben, minden irányban (formázott vászon), vagy csak modellül szolgáltak az egyes képelemek szerveződéséhez. Ekkorra érik meg a magyar művészetben az a nagy, alapvető változás, amely a hosszasan továbbélő posztnagybányai hagyomány eredendően szenzuális művészete helyett a fogalmi indítású művészetben jelöli ki a fejlődés útját. Meglepően hamar, a pop-arttal csaknem egy időben jelennek meg a konceptuális művészet csírái. Megindul az a folyamat, amelyben a műalkotás már nem tárgyiasul feltétlenül, hanem azonosul magával a gondolat- vagy cselekménysorral, amelynek a tárgyak már csak rekvizítumai vagy dokumentumai. A sorozat második tárlata a nagyon találó Másodlagos realizmus címet viselte. Az irányzat a hetvenes évek figuratív művészetének egyik jellegzetes tendenciája. A művész arra vállalkozik, hogy megtévesztésig hű másolatát adja egy-egy tárgynak. (Lakner, Baranyay.) Ez a tárgy lehet faldarab, égetett papír vagy madzagokból csomózott háló, de lehet varrónőket ábrázoló fénykép vagy közismert műalkotás részlete is. Tehát a mű tárgya többé nem a Jas de Bouffan-i fák, mint Cézanne-nál, hanem az a Cézanne-kép, amelyik a Jas de Bouffan-i fákat ábrázolja. Élményeink többnyire másodlagosak — hangsúlyozzák a festők. Rendszerint nem közvetlenül Nádler István: Feszítés, 1970. Makky György felvétele Haraszty István: Fügemagozó, 1970. Gulyát János felvétele Jovánovics György: Fekvő figura, 1969 Makky György felvétele 25