Budapest, 1980. (18. évfolyam)

11. szám november - Kertész Péter: „Értesítjük, hogy lakása lebontásrakerül..."

Azelőtt a kertben játszottak esztendős múlt, három gyerek édesanyja. — 1974. december elsején neveztek ki. Az elődöm többszörös kiváló dolgozó volt, a Chinoinba ment valamilyen osztályvezetőnek. Mikor az elnök azt mondta, hogy maga lesz a lakásügyi osztály vezetője, se köpni, se nyelni nem tudtam. Tudniillik úgy mondta, mint amit már eldöntötték, föl se merült bennük, hogy esetleg nem vállalom. Nyilván azért, mert éppen egy éve kaptam lakást, tehát tudták, hogy meg fogom szolgálni. Másrészt mindenféleképpen előmenetelt jelentett, hiszen addig csak csoportvezető voltam a gyámügyön. S nem utolsósorban: két gyerekkel egyedül voltam, 3800 forint volt a fizetésem, és itt 4500-zal tiszteltek meg. Az első hetekben, jóllehet jogász vagyok, csak homályos elképzeléseim voltak erről a tevékenységről. Aztán szép lassan beletanultam, s rájöttem, hogy hiánygazdálkodás ez a javából. Olyan, mint szitával hordani a tengerbe a vizet. Az igénylők száma minden évben nő, általában ezerrel, akármit csinálunk. Tudom, hogy az életben nem jutok a végére. Aki hozzánk bejön, az sír, véletlenül sem kopogtat be azzal senki, hogy kérem szépen, köszönöm, nekem van megfelelő lakásom. Másrészt a lakásügyi osztályt átverni sikk. Mert átvernek minket nem egyszer, nem kétszer, s minek utána hiánygazdálkodunk, nagy a protekcionizmus. Bejelentkezik X elvtárs, D elvtárs, s ha egyszer visszautasítom a jogtalan kérelmüket, másnap már képtelen vagyok rá, mert utasítanak, hogy járjak a kedvükben. Lassanként felőrlődik az ember ebben a tehetetlenségben, mert mi mindenkinek adnánk lakást. De ha egyszer egy csomó merev jogszabállyal van megkötve a kezünk. Mert hogy mondjam én egy közvetlenül nyugdíjba vonulása előtt álló embernek: csak társasházi lakásra adhat be igényt, hiszen a jelenlegi fizetése négyezer forint. Vagy hogyan ajánljam jó szívvel egy fiatal házaspárnak, hogy menjenek csak be abba a másfél szobás lakótelepi lakásba a gyerekükkel, mikor holtbiztos, hogy amint bemennek, már meg is csinálták a második gyereket — Rengeteg visszaélési lehetőség van — lakásért bármire képesek az emberek. Legtöbben azt tartják, hogy csak be kell menni, és letenni a borítékot. Hál' istennek a jelenlegi kollégák ilyenkor elkezdenek magukból kikelve üvölteni. Minden hónap első szerdáján fogadok, átlag hatvan-hetven ügyfelet, akik már megjárták többször az előadói mat. Tőlem az elnökhöz mennek, onnan a pártbizottságra. Aztán hazaballagnak, és levelet írnak a Jogi eseteknek, a Minisztertanács Tanácsi Hivatalának, a Kádár-titkárságnak, és biztos, ami biztos, az Egyházügyi Hivatalnak. — Előfordul olykor, hogy a legjobb meggyőződésem ellenére kényszerülök dönteni. Ilyenkor úgy érzem, megint lejárattak. De ezt még könynyebb elviselni, mint az állandó feszültséget. Mert nem mindegy, hogy az előző két szanálási csoportvezetőmet lecsukták. Az én felelősségem nem merült föl, mert nagyobb részt otthon voltam a harmadik kisfiammal. A két nagyobb fiú közvetlenül a házunk mögötti iskolába járt, ahonnan rendre átugrott az igazgató néni, a helyettes, a tanári kar és a szülők is. Olyan emberek kerültek elő, akiket húsz éve nem láttam. Azelőtt, ha bementem az iskolába, mindig azzal fogadtak, hogy anyuka, várjon egy kicsit, amikor meg lakásügyi osztályvezető lettem, az igazgatónő beinvitált a szobájába, szerbusz, drága Enikő, és konyakkal kínált. Ugyanígy jöttek a régi gyámügyeseim, a házban lakók. De hát az ember vagy lakásügyes vagy emberbarát . . . Mikor már nem bírtam tovább, s elköltöztem a kerületből, olyasmi történt, amit még a férjemnek sem mertem elmondani. A szemközti lakásban lakó nő — aki miután többször kért hiába, hogy cseréljem vissza a lakását Óbudára, ahonnan ideszanálták — mellém lépett, és leköpött. Hogy én bezzeg elmegyek . . . Szóval nem szeretem most már az egészet. És nem azért, mert nincs fegyverviselési engedélyünk és nem kapunk veszélyességi pótlékot. Az egyik kolléga — nagyon jó barátnőm — halálosan el van keseredve. A második kollégának fél vagy negyed gyomra van. A régiek gyomor-, ideg- vagy szívbetegek. Meglehetősen keserűek, és szinte mindegyik el akar menni. Rólam is tudják, hogy el akarok menni, nem csinálok titkot belőle. — Amikor Matyi megszületett, egyszerre nyilvánvaló lett, hogy három gyerek mellett nem megy, mire hazakerülök, ki vagyok durranva, vacsorát kell csinálni és így tovább. Kértem az elnököt, hogy más beosztást kaphassak. 1977. szeptember 15-én délben, itt, ezen a széken azt mondta, hogy Enikő visszajön, egy évig dolgozik mint lakásügyi osztályvezető, azután, ígérem, keresünk más beosztást. Amilyen őrült vagyok, nekivágtam a jogi szakvizsgának, hátha így több esélyem lesz az elhelyezkedésre. A szakvizsgával elmehetek ügyvédnek, jogtanácsosnak, bírónak, ügyésznek. Mindent elölről meg kellett ta nulnom, hiszen büntetőeljárást például tíz éve nem vettem kezembe. Az álláskereséseimben nem voltak látványos kudarcok, tulajdonképpen mindenhol megfeleltem volna, csak éppen férfimunkaerőt kerestek, s jót nevettek, amikor kínomban azt mondtam, hogy hát egy negyvenéves nő már majdnem férfi. Úgyhogy nem történt semmi. De ha az ember fejében elkezd motoszkálni a mehetnék, akkor lassan mániává lesz, mégha semmi katasztrófa nem történik közben. — A gyámügyet nagyon szerettem. Hogy nem volt-e kevésbé zabhegyezés, mint amit most csinálok! Hallatlan nagy előnye volt, hogy nem ért hozzá senki, és nem annyira lényeges, hogy bárki bele akarjon szólni. Hagytak dolgozni. A lakásügyhöz mindenki ért, abból mindenki hiúsági kérdést csinál, hogy igenis el tudja intézni. Engem már Kossuth-díjas művész is felhívott, hogy a bejárónőjük sógorának a lánya sanyarú körülmények között tengeti életét, segítsek már rajta. A gyámügyben ez nem volt, és végül öröm volt, ha egy gyereket sikerült jó helyre örökbe adni, ha egy gyereknek sikerült apát találni . . . 9 Az új Újpest Unokáink is látni fogják?