Budapest, 1980. (18. évfolyam)

11. szám november - Kertész Péter: „Értesítjük, hogy lakása lebontásrakerül..."

„Jó fej az öreg. Közölte, hogy ő innen el nem megy. Volt valamilyen urbanisztikai műterme, a beadványait saját idézeteivel, színes fotóival illusztrálta. Olyan városról álmodik, ahol minden rendkívül célszerű, ahol a természet valósággal befolyik a lakásokba, és a toronyházak mozgó liftjeiben éjjel-nappal érik a karfiol." mondja. De hát azért mindent nem fogad el. Kínáltak neki Kőbányán új lakást, s képzeljük el, nincs ablaka a konyhának! Neki a Virág utcában nagy, ablakos konyhája van, s az udva­ron virág. Aztán ajánlottak neki szoba-konyhásat helyben, közel a Dunához, háromgyerekes család la­kott eddig benne, de nyirkos, pereg a vakolat. Nagyhangú asszonyságban megvan a jóindulat, hiszen a ház lakói kérték, hogy őket szanálják előbb, de hát szeretnének különbet annál, mint amilyent otthagynak. Pöröl, pöröl és pöröl, szidja a bentie­ket, mintha a szanálok tehetnének valamiről: azt szanálják, akit előírnak nekik, s azokat a lakásokat osztják szét, amelyeket a főváros rendelke­zésükre bocsát. Kezdetben persze más volt a helyzet. Jó áron lehetett közvetlenül szanálás előtti lakáshoz jutni, hiszen tuti volt, hogy rövid időn belül sokkal jobbat adnak helyette. Az újpestiek például egész utcasoron kaptak Újpalotán két és fél szobás, két erkélyes gyönyörű lakásokat. Most meg nem lehet megértetni az embe­rekkel, hogy A SZANÁLÁS NEM LAKÁSIGÉNY KIELÉGÍTÉS. Pedig ki van írva minden lakáshivatal folyosó­ján nagy betűkkel. „Csak a jogszabály­ban meghatározott feltételek szerinti cserelakást biztosíthatja a szanálási csoport. Például, egyszobás lakásért csak egyszobás lakást. Amennyiben a szanálási csoport rendelkezésére áll a bontandónál nagyobb vagy magasabb komfortfokozatú lakás, akkor kérelemre, az egy főre jutó jövedelem nagyságától, illetve a vagyoni helyzettől függően biz­tosíthat nagyobb tanácsi bér- vagy taná­csi értékesitésű (szövetkezeti) lakást a megfelelő díjkülönbözet megfizetésével." Ha van nagyobb lakás — most éppen nincs. A legtöbb nyugdíjas nem tudja megfizetni a díjkülönbözetet. Ha mégis rááll, s törlesztést kér, két kezesről is kell gondoskodnia — ami csaknem lehetetlen. De még ha nem is kellene használatba vételi díjat fizetni az új lakásért — ahol nincs udvari WC, tüzelőfelhordás —, a leg­több nyugdíjas akkor sem bírná a rezsit. Vagyis beéri a belakott szoba­konyhája helyett egy másik szoba­konyhával, s lehetőség szerint nem vái ja meg, hogy a türelmét s főleg a lehetőségeit veszített hivatal kar­hatalmat kényszerüljön igénybe venni a kilakoltatásnál. célcsoportos beruházás, s minden bi­zonnyal gyorsabb is. Az idén év elején startolt s vár­hatóan 1986-ig elhúzódó második ütemben 52,5 hektáron — a tanács­házával szemben levő területen — 2783 lakás kerül szanálásra, s 6152 új lakás épül fel — a szükséges infra­struktúrával és alapellátással. * A tanácshoz könnyű bejutni, any­nyit kell csak mondani, hogy szanálás. Ez ügyben nonstop van fogadás. A folyosón elég paprikás a hangulat. Főleg az idősebbek mondják a magu­két. Nem egykönnyen „cserélnek ha-Nemsokára mi is költözünk zát". Van aki hetek óta egyfolytá­ban háztűznézőbe jár. Aztán vagy megelégelik, s már írják is a kiutalási határozatot, vagy nem, s adnak még egy esélyt. De hát akármilyen is az a lakás — sok esetben fikarcnyival sem különb a réginél —, mégsem a meg­szokott. Az ugyanolyan — rosszabb! Kivált, ha más kerületben van. Már­pedig a cserelakások Budapest mind a huszonkét kerületében termelőd­nek. Ha pedig rááll a cserére az em­ber, minden elveszett. A megszokott körzeti orvos, aki ha csak meglátja, már írja a receptet; a szomszédok, köztük az egyetlen volt kolléga, aki­vel unos-untalan fel lehet idézni a régi szép időket; s igenis a sarki fűszeres; s vele minden talpalatnyi hely az év­tizedek óta szeretett, gyűlölt, nélkü­lözhetetlen pátriából; a temető, a fel­menők, az imádott férj vagy feleség sírjával, a már jóelőre biztosított sír­hellyel. A fiatalokat nem köti úgy a hely, ők a jobbért bárhová elmennek, egykettőre hátat fordítanak a szoba­konyhás nyomorúságnak. Aztán leg­feljebb dohognak azon, hogy évköz­ben kell a gyereket más iskolába íratni, s hogy Békásmegyerről vagy Kőbányáról nem éppen leányálom hajnali hatra bejárni a Chinoinba. De­hát megtehetik, hogy gazdát cserél­nek . . . Nagyhangú asszony viszi a szót. Ragaszkodik a fene Újpesthez — * Sztori van mindenféle. Egy asz­szony például — mondják bévül a hivatalon — visszautasította az egy­szobás lakást, holott addig egy tizenkét négyzetméteres sufniban lakott. Iga­za van, meg nem is. Egy másik asz­szony meg, miután megözvegyült, egy­szerűen visszaadta a lakáskulcsot: nem tart igényt a 28 négyzetméteres szanálandó szoba-konyhára. Ilyen se fordul elő minden nap! Aztán itt van Parádi Béláné esete. Negyvenkét évig élt, többnyire ötödmagával, szoba­konyhában, most meg három szoba összkomfortos, központi fűtéses cse­relakást kapott a nyolcadik kerület­ben, s amilyen szerencséje van: ugyanabban az utcában, ugyanakkora lakást kapott a lánya is, igaz ő négy­szobás családi ház helyett. Kevésbé 7

Next

/
Thumbnails
Contents