Budapest, 1980. (18. évfolyam)

10. szám október - Dr. Buza Péter: Elárvult árvaház

t/mű folyóiratban. Itt van. Felolvasok talán néhány sort: ,,Ha elég szerencsésen haltak meg az árvák szülei, hamar intézetbe kerülhetett. . . Szerencsésen haltak meg? Ilyen is van? Igen, és a gyermek korától függ, hogy 'jókor' halt-e meg az apa... Árvaházba csak a 6—10 év közötti gyerekeket veszik fel... Aki pedig hatéves korában árvaházba kerül, az sír hangtalanul. Támlátlan kerek székecskén ülve, feje az asztalon pihen. . . De azért nem kell sajnálnunk, mert őt megkímélte a sors attól a csapástól, amelyet szülei halálakor a felnőttek éreznek.'" — 1914 februárjában halt meg az anyám. Harminchárom évesen. Tébécében. Jól emlékszem, ahogy hurcolt minket az Örökimádás templomba, és hangosan imádkozott: — Szólíts már, istenem, magadhoz, nem bírom már a szenvedést... Apám meg júniusban ment utána. Éppen hatéves voltam. Felvettek. Akkor csak száz férőhely volt. Később aztán a tanulószobákból is hálókat csináltak, akkor már kijártunk a környékbeli iskolákba. Úgy lett százkilencven a létszám. Az én számom — még emlékszem — kilencvennyolcas volt... Be volt írva minden ruhámba, holmimbo. . . — Nem! Nem volt rossz. . . Közösség volt. Enni adtak. Emberek, társak, barátok közt teltek el az évek. Taníttattak. Volt, ami persze rossz volt. Ezt is leírtam. Talán a túlzott szigor, a sok büntetés. Itt írom: „Előfordulhat... hogy az ebédlőben való hangosabb beszédnek az a büntetése, hogy a délutáni játék és tanulás idején egyaránt mozdulatlanul áll az egész árvaház. .. A nevelőintézeti fegye/e/n legjavát a tiltás, tehát a negatívumok ítfipezik. Ezt sem szabad, azt sem szabad, beszélni is csak nagy ritkán szabad. Ezt: nehezen érti meg a gyermek. Az Árvaházban azonban nincs más törvény, mint a tanítók akarata... Ez igen nagy gond az árvák életében, ez a fejük felett lebegő büntetés — fellebbezési lehetőségek nélkül... Fáj az árváknak, ha kis csínytevés miatt ragyogó időben nem mehetnek a kertbe, és két napig, vagy egy hétig nem játszhatik senki. Fáj, ha valamilyen be nem vallott bűn miatt botütést kap minden tizedik. Az ilyen látványosságot végignézni rosszabb, mint végigszenvedni..." — De én azt is leírtam, hogy, aki ismeri az árvaházakat, az mondhat róluk rosszat is, de keveset. Mert, ami hibája van, az csak ritkán az intézmény hibája. Legtöbbször személyek egyéni mulasztása. . . emberi fogyatékosságának következménye... „Szellemének nagysága mellett eltörpülnek az egyének botlásai..." — így írtam ezt le 1943-ban. És ezt ma is így gondolom, erről ma is ez a véleményem . . . * Árpád bácsi hetvenkét éves. Nyugdíjazásáig pedagógusként dolgozott. Szereti az egykori josephinumot. És ebben nincs egyedül. Dr. Lakatos József rendőrtiszt — aki 193 4

és 1943 között volt itt növendék alighog) Delekezdünk a beszélgetésbe, siet kijelenteni: — Ha valaki szidja ezt az árvaházat, ne higgyen neki! Pedig ha a puszta tényeket nézzük, neki sincs különösebb oka a szeretetre. — Apám — mázsamester volt — 1934-ben meghalt. A háború után Mandzsúrián át néhány társával megszökött a fogságból, és valami vonat megnyomta. Mindig beteg volt, végül szívbénulást kapott. Anyám teljesen öszszeomlott. Angyalföldi prolicsalád volt a mienk, enni is alig jutott. Hát még így. De sikerült beraknia az árvaházba. Mai értelemben nem folyt ott valami fennkölt nevelés. Majdnem kaszárnyastílusban kezeltek minket. Körmös, pofozás, verés. Húszan-huszonöten voltunk egy hálóban. Családnak hívták az ilyen csoportokat. Családfőnek az idősebb árvát, aki amolyan szobaparancsnok volt. Sokszor bizony az egész társaságot megbüntették. Kiguggoltattak bennünket a folyosóra, vagy fölfordították a tányért. Nem kaptunk enni. De hát ilyesmi másutt is volt... — A napirend? Reggel hatkor ébresztő. Családonként vonultunk a mosdóba. Persze csak hideg víz. Vasárnap egy-egy család tíz-tizenöt percig zuhanyozhatott is melegben. Egyébként hideg vízben is mostunk. A fehérneműnket. Nem volt valami nagy ruhatárunk. Kapca, télen-nyáron kihajtott ing. Aztán — ahogy akkor hívták — a Bocskai-egyenruhából volt téli-nyári változat. Magasszárú cipő. Télikabát. — Na, szóval, mosdás után, rendbe kellett tennünk a hálót. Kis takarítás. Hétkor reggeli. Egy pohár kávé vagy tej, két zsömlével. Ez utóbbit rendszerint „megspóroltuk": elvittük az iskolába és eladtuk. Két fillérért. Tanulás után visszameneteltünk az intézetbe. Jött az ebéd. Leves, valami főzelék vagy tészta. Legtöbbször „koszos" tészta. így hívtuk a lekvárral kevert főtt tésztát. Egyszer-egyszer akadt hús is. Például, ha galamblövő versenyek voltak, a lelőtt galambokat az árvaház kapta. Néha belereccsent a fogunk a sörétbe. De azért úri ebéd volt az. — Aztán háromig játék. Utána vacsoráig tanulás. Hét órakor vacsora. Tejbegríz, tejberizs, főzelék. Később, a negyvenes években már műkrumpli, burizs. És — majdnem elfelejtettem — volt uzsonna. Egy szelet üres kenyér. A serclit felváltva kaptuk. Sóból, paprikából kevertünk hozzá valami ízt. — Kilenckor lámpaoltás — ablaknyitással. Télen-nyáron nyitott ablak mellett aludtunk. — Jobban éltem, mintha kmt maradok. Az volt benne a jó, hogy akinek jutott hely az árvaházban, az nem koplalt. Annak volt ennivalója, ruhája, iskolába járhatott. Ha eszes volt, szorgalmas, segítették továbbtanulni. Elvégezhette a polgárit, vagy szakmát tanult, esetleg felsőbb iskolába kerülhetett. Én egyébként úgy szereztem meg a tandíjravalót, hogy nyaranta dolgoztam, Csepelen a Weiss Manfrédnál. Ott dolgoztam 43-ban, meg a következő évben is. Akkor már rendesen, napi nyolc órában... — Mi volt még? Nem is tudom. Talán anynyit még, hogy az utolsó évemben volt egy kiváló igazgatónk. Kutasi György. Valamikor ő is árvaként nevelkedett a Józsefben. Őt feltétlenül említsük meg. Sokat köszönhetünk annak a rendes, tisztességes embernek. És tudja, kit kellene még megkeresnie? Zamecsnik Lajost. Ő szervezi már évek óta a találkozóinkat. Két-három évenként összejönnek az egykori növendékek. Legutóbb negyvenen voltunk, de előfordult, hogy háromszázan öszszeverődtünk. Feltétlenül keresse meg. * Zamecsnik Lajos is pedagógus. Kereskedelmi szakmunkásképzőben tanít. Miközben beszélgetünk, felesége időnként közbeszúrja (nekem szól, amit mond): — Nem értem, miért mesél ilyen szívesen ezekről az évekről, még hallgatni sem szeretem .. . — A bicskei árvaházból kerültem a Józsefbe. Apám vasesztergályos volt, 1935-ben meghalt tüdőbajban. Az utam Bicskére és onnan — 1938-ban — ide az Üllői útra vezetett. Nem volt rossz dolgom, de az igaz, hogy a katonainál egy árnyalattal még szigorúbb is volt itt a fegyelem. Sokszor álltam apró vétségekért órákig szembe a fallal. Vigyázzban, és a parancs szerint orrommal a falat érintve. Majd belebolondultam. De, kérem, azok, akiket a nyomor juttatott be — és én is így voltam —, azoknak a József maga volt a paradicsom. És az is biztos, hogy akik innen kikerültek — sokat ismerek közülük, és azért tudom, nemcsak gondolom — fegyelmezed, életrevaló emberek lettek. Ez persze elsősorban nem az intézetnek köszönhető. A közösségnek, amiben éltünk. Testvérei voltunk egymásnak. És akinek húsz-valahány testvére van, az csak emberek közt tudja elképzelni felnőtt életét is. Képes alkalmazkodni, van önfegyelme, megtanulja az együttélés törvényeit. — Nézze! Ebben a füzetben gyűjtöttem össze a neveket, címeket. Ok a „koponyák". Mi vagyunk azok, pár százan, élők. Valamikor ugyanis így csúfoltak minket az iskolában, ahova kopaszon kijártunk. Még/s becsültek minket, ha tartottak is tőlünk, mert mi foggal, körömmel védtük egymást. — A hajam sokszor kinőtt azóta, sőt, már el is hagyott a java. De a „koponyaság" nem marad el mellőlem, amíg élek. És — megmagyarázhatatlan — mindenben azt az ízt keresem, amit ott megszoktam. A József főztje — nekem — az édesanyám főztje. A tejbegrízt meg sem eszem, ha nem csomós. . A felesége sóhajt — s együtt nevet a férjével .. . ,,.. .Árvaházunk eredete e város polgársága kegyeletének és közelmúlt szebb törekvéseinek jeles emléke... Engedje az árvák mennyei Atyja, hogy ügybarátaink napról napra szaporodjanak! hogy polgártársaink végrendeleteikben e jótékony és városunk díszére váló intézetről megemlékezzenek! hogy a szomorúak ez intézet gyámolításában leljenek vigaszt és az örvendező boldogok a gondviselés iránti hálájokat árvaházunk fölsegéllésével leróni buzgókodjanak!..." ,,A pestvárosi Josephinum" 1856-os ,,értesítvénye" — nyomatott Landerer és Heckenastnál — invitál imígyen jótékonyságra minden érdemes városi polgárt. Most, közel másfél évszázaddal az alapítás után, már csak egy könnyű sétára hívhatjuk a főváros lakóit. Szálljanak ki a metróból a Klinikák állomásnál, és felérve tegyenek néhány lépést a Nagykörút irányába. El sem téveszthetik a halálra ítélt házat. Épült: ükapáink lelkifurdalásainak filléreiből, forintjaiból... Lebontják — mert útban van... 22