Budapest, 1980. (18. évfolyam)

10. szám október - Sehr Dezső: Ki emlékszik a Mozdony utcára?

A48. szám volt a szüléimé. Sarokingatlan. A vörösbarna kerítés derékszögben fogta be. Illetve, a kerítés a Böszörményi úton festetlen maradt, szürke. Ez leért egy újabb üres telekig, amely a „Neues Gebäude" — új épület — előtt húzódott. A kocsik a ribizlikert és díszkert között hajtottak be az udvarra, amely 6—8 nagy, oldalas kocsit is képes volt befogadni. De szükség esetén többnek is volt helye. Az udvar — a ház és a díszkert között — felért a Böszörményi útig, alul pedig benyúlt a ribizkekertig. A kocsik délután öt óra tájt érkeztek. A kocsis leszállt a bakról, összehajtogatta a gyeplőt, az istrángot leoldotta a hámfáról, a tartóláncot is elöl. Aztán levette a kantárt, majd leemelte a ló fejéről a nyaklót („Kummet"). Ráakasztotta a rúdra. A ló magától megindult, bement az istállóba, odaállt a helyére. A nagy istállóban húsz ló is elfért. Jóska bácsi már odakészítette az almot. Szénát is tűzött a rácsba. Már abrakolás előtt is nyúlt érte némelyik ló, tépte az illatos takarmányt. A jászolban kősót találtak, nyelvükkel üregesre nyaldosták. Mi is megkóstoltuk, s előszeretettel éppen ott, ahol a ló nyelve a legjobban kimélyítette. Nem tudtunk a bacüusokról. Hajnali ötkor kiürült az istálló. Jóska kirázta a trágyát, a még ép almot visszatömködte a jászol alá. Eleinte ő is az istállóban hált, deszkából összetákolt ágyon. Később külön helyiséget kapott az átjáró mellett, a két épület közt. Az istálló az alsó épületben volt. Mi a felsőben laktunk. Magasföldszinten. Lépcső vezetett a lakásokba. Mert az épületben többen laktak. Rajtunk kívül még két lakó. Az egyik egy kétszoba-konyhás, a másik egy szobakonyhás bérleményben. A nagyobbikat egy kilencgyermekes cipész lakta. Amíg a szülői házban éltünk, mindvégig nálunk maradtak ők is. A kisebbikbe gyakrabban került új bérlő. A ház régimódi, valójában több kisebb lakás egyesítése révén alakult ki. Volt egy nagy fedett és egy kis nyitott verandánk; egy előszoba, két kisszoba és öt nagyszoba. És a konyha, mely hol elöl volt (a nagy veranda tőszomszédságában), hol hátul (a kis veranda felőli részen). A nagy verandáról beláttunk a hálószobába, ebédlőbe, úgyszintén a fürdőszobába. Apám halála után leválasztottuk a nagy verandát, a hátsó lakószárnnyal bérbe adtuk. Először egy fuvarosnak, No-nak, aki átvette tőlünk a hat pár lovat is; aztán egy fiákeresnek, ßrw-nak, végül egy műbútorasztalos, Ram vette bérbe. Az udvar felső részén állottak a fáskamrák és a színek. Fából készült sufnik, egymás mellett nyíló ajtókkal. Rajtunk kívül még négy, később hat lakó számára. Mert apám halála után a nagy istállóból is két, szobakonyhás lakás épült. Kétoldalt helyezkedtek el, részben a Böszörményi úti kerítésnek támaszkodva. Itt volt a kis istálló is, benne a tehén és egy ló. A tehén egyszer piros-tarka (szimentáli), másszor fekete-tarka (borzderes). Anyám fejte. A friss fejős 16—18 liter tejet is adott két fejésre. A tehén mellett Szíves, a kiszolgált versenyló ette a szénát. A másik oldalon a disznóól zárta le a kamrák sorát. Évente négy disznót hizlaltunk, kétszer kettőt vágtunk minden télen. Nem túl nagyokat, ioo—120 kilót nyomtak. Az ól közelében állott a füstölő. Kőből épült, fent nagy vasajtó, lent kisebb a tűz táplálására. A fűrészport a faraktárból hoztuk. A kamrák tájéka igen zajos volt. Fát aprítottak. Tőcz-ntV. segítettem én is. Egy évvel idősebb nálam, de sovány, nyápic alak. A ruhája erősen nyűtt, a kabátujja alul fényes, mert abba törölte állandóan csöpögő orrát. Jó játszótárs, de az anyja gyakran elszólította, segítenie kellett. Vizet hordani az udvarról be a lakásba vagy bevásárolni, aztán fát aprítani. Apja pallér, aki sok deszkát, lécet hordott haza, aztán baltáztunk, önzésből is segítettem, hogy hamarabb játszhassunk. A bátyját utáltam: a házitanítónk volt. Potyi a szomszédos kamrában hasogatta a fát. ö bírta a munkát, egy fejjel magasabb nálam, nyurga, de erős fickó. Jó srác szintén, de veszedelmes partner a golyózásban. A „luksinál" még hagyján, mert oda csak szemmérték kellett, de jaj volt nekem, ha szabadon gurítottunk. Ilyenkor az nyert, aki jobban megközelítette golyójával a másikét. Potyinak a keze is óriási. Jobbjának középső ujját rátette az egyik golyóra, aztán a hüvelykjét a másik kezével addig húzta, amig át nem ért a másik golyóig. „Na, megvan ?" — nézett rám diadalmasan. Szomorúan néztem, mint vándorol egyik „buló" a másik után a harisnyába, melyen aztán tekert egyet, besüllyesztette zsebébe. „Nusi — szólt oda a hároméves csöppségnek —, gyere!" ö vigyázott a nővére gyerekére. Apám nem tudta megvenni a telket, amely a Böszörményi úton a szülői ház és az új épület között terült el. Csak átjártunk rajta. Ami életszükségletet jelentett, mivel odaát nem volt vízvezeték. A három lakó innen hordta át a vizet kannákban, vödrökben. Az udvar közepén istálló, melyben négy-öt ló számára volt hely. A kis épület szomszédságában hatalmas széna- és szalmakazal. Üreget vájtunk beléjük, hunyójátéknál príma búvóhelyek. Birsalmát dugtunk a szalma közé, jól megérett. Avendéglő a Mártonhegyi út és a Németvölgyi út sarkán volt. Terjedelmes udvar sok asztallal, kuglipálya. A fák között zsineg, azon temérdek szőlő. Köztük gyönyörű fürtök. A „cuculányok" - a hét közül négy — csősznek öltözve vigyázták a kívánatos gyümölcsöt. Mindegyiken hímzett ing, piros szoknya, fényes csizma. És nyakukban lógott a síp, melyet gyakran emeltek a szájukhoz. A legtöbb tolvajt ők kísérték a bíró elé. Több tagú cigánybanda húzta a talpalávalót. Boriskát, Stefit kérték táncra a legsűrűbben. Az első barna, telt, a másik a nővér — karcsú, magas, fekete. Boriskát apám is kedvelte. Este nemegyszer hagyta meg, hogy „telefonáljunk" át hozzájuk. Egyik szobájuk a mi hálószobánkkal volt szomszédos, bottal kopogtunk a falon. Már tudták, hogy miről van szó. Átjöttek. Megkezdődött a tréfálkozás, aztán társasjáték vagy tánc. Szólt a tölcséres fonográf, mely akkor nagy újdonságnak számított. Étinek hívták a legkisebb „cuculányt". Vele én barátkoztam. Egy évvel idősebb nálam, barna, önálló. Apjának ő hordta az ebédet. Többször elkísértem. Fönt, a kiskapunál mentünk ki, a sarkon átvágtunk a réten, a Csörsz utca és Budaörsi út találkozásánál elértük a temetőt. Ezt is majdnem átlósan kereszteztük. Mezítláb mentünk. Eti egyik kezében az éthordó, a másikban vessző, amit valamilyen bokorról tört le. Mert útközben állandóan keresgélt, a pálcával turkált a földön. Csillogó szeme mindent észrevett. Talált krajcárt, brosstűt, Mária-érmet, biztosítótűt, ceruzacsutkát, tollszemet. A tárgyat a kötényével megtörölte, vagy odadörgölte bugyijához, amely egy arasszal lógott ki a szoknyácska alól. A piros barchet felért a smirglivel. A temetőben összeszűkült az út, virággal díszített sírok közt haladtunk. Az utolsó kanyarnál értük el a Prokopius-kriptát. Fák árnyékában állt, borostyánnal befuttatva. Itt nagy keresztet vetettünk. Körül is néztünk. Úgy hallottuk, hogy a kriptában kísértetek tanyáznak. Állítólag volt, aki találkozott velük, bár csak az esti órákban. Étivel otthon is együtt játszadoztunk. Jobban futott nálam, fára is hamarabb mászott fel. Erősen kíváncsi, kutatni mindenütt szeretett. Felmentünk a padlásra. Sok kiselejtezett holmi: kosár, virágcserép, kanna, próbababa, doboz, egy nagy szerecsenfej, melynek tátott szája — amíg el nem romlott összecsukódott, ha beletalált a labda. Eti mindent kézbe vett, de semmit nem vitt el. Az egyik keresztgerendára nyereg helyezve, régimódi, magas kápával. Leeresztettük a kengyelt. Eti felült rá, én mögéje. Átfogtam, de nem tapogattam meg a testét, sem meg nem csókoltam. Csak ültünk együtt szorosan — és „száguldottunk". Az új épületben lakott Kov is, a fiákkeres. ,,Dalmadiner"-nek nevezték a bizalmaskodók, mivel Dalmáciában született. Arcbőre sötétbarna, keskeny arcán visszanyírt bajusz, jól öltözött, ö bérelte az istállót. Benne két almásszürke és egy pejló. A házasulandók előszeretettel választották őt, mert fényes fogattal állt elő. Virággal, szalaggal, gazdagon feldíszítette a kocsit, lószerszámot. Még 16