Budapest, 1980. (18. évfolyam)
10. szám október - Kertész Péter: Zöld(ség)ár
— És mekkora a nyereségterv? — Akármilyen nevetségesen is hangzik, 3,7 millió forint. Hozzáteszem, hogy tavaly 24 millió volt a nyereségünk. Közben számunkra hátrányosan változott a szabályozó rendszer, a bérleti díjak duplájára emelkedtek, a fuvarköltség 40 százalékkal ugrott meg, nőtt az energia-, az anyagköltség, sőt, még az SZTK-hozzájárulás is — ami, persze, nemcsak ránk vonatkozik, hanem a kereskedelem egészére. Csakhogy a kereskedelem más szektoraiban olyan ellentétek jelentkeznek, amelyek segítik a rentábilis működést: megszűnt az eszközlekötési járulék, az illetményadó és a kereskedelmi adó. Ezek nálunk nem szűntek meg, mivel nem is voltak. Viszont nagymértékben elapadt az állami támogatás. Helyette nagyobb vállalati onállóságot kaptunk. Azt mondták: kereskedjetek okosabban, ügyesebben, onnan vegyétek az árut, ahonnan tudjátok. És szabadabb az árkialakításunk. — Ennek következtében magasabbak az árak. — Nem mondhatnám. — Akkor olcsóbban kell felvásárolniuk. — Inkább úgy mondanám, hogy kevesebb közvetítőn keresztül kell felvásárolnunk. Nagyobb árrésre van szükségünk, az kétségtelen, mert csodák nincsenek. Nagyobb költség, kisebb támogatás: ezt ellensúlyozni csak nagyobb árvolumennel lehet, költségmegtakarításokkal és hát árrésbővítéssel. Egyéb csodaszer nincs. * Nem tagadom, a beszélgetés végén kissé csalódottan kapcsoltam ki a magnót. Végül is nem kaptam megnyugtató választ az olvasót-vásárlót nap mint nap foglalkoztató kérdésre, hogy tudniillik, miért kényszerül az év folyamán rendre csaknem kétszer anynyit költeni a zöldségesnél, mint annak előtte. Arra kell gondolnunk, hogy itt-ott talán túlságosan szélesre nyílik az az olló, melynek egyik ága a felvásárlási, másik pedig a kiskereskedelemben tapasztalt ár. Ami végül mégiscsak kétségessé teszi azt az egyébként jóhiszemű kijelentést: hogy a monopolhelyzetben lévő vállalatnak csakugyan érdeke, hogy a kisgyermekes anyákat és a szerény jövedelmű nyugdíjasokat is rendszeres vásárlóik között tudhassa. Az árrés — kiderült — olyan széles, amilyen szélesre tárja reggelenként az említett tanácskozó testület, amely az árait vogul a piacokon, a csarnokokban észlelt árakhoz igazítva alakítja ki. Csakhogy a piacokon, a csarnokokban általában tetszetősebb, jobb minőségű árukat kínálnak megvételre, mint a Zöldért-üzletekben, amelyek — meggyőződésem — akkor vehetnék ki részüket a jelenlegi 50 százaléknál is nagyobb mértékben Budapest zöldség-és gyümölcsellátásából, ha árujukat olcsóbban adnák. Vagyis, ha nem az árrést szélesítenék, hanem a választékot és a mennyiséget növelnék. S akkor még az is elképzelhető volna, hogy a maszekok kénytelenek lennének engedni az árból... vagyunk a város szélén, s ráadásul elég nehezen megközelíthető helyen. Az alkalmi munkásokért mi megyünk busszal a Pest környéki falvakba, de gyakran még messzebbről is hozunk fel embereket a legegyszerűbb munkákra: áruválogatásra, a konyhakészüzembe. Többnyire olyanokat alkalmazunk, akiknek a termelőszövetkezetük éppen nem tud munkát biztosítani. Vannak cigány brigádjaink is, akik már évek óta idejárnak. — Milyen fejlesztési elképzeléseik vannak? — Legnagyobb problémánk, ami ugyan nem fejlesztés, hogy immár 48 esztendős nagy csarnokunk istápolásra szorul. A födém több helyen beázik, s a vasbeton oszlopokat is kikezdte az idő. Az olcsóbb orvoslás is legalább 20—30 millió forintba kerülne. Fejlesztésben meglehetősen korlátozottak a lehetőségeink, hiszen a Nagyvásártelep beépítettségi foka igen magas, másrészt hiába hoznánk létre új létesítményt, ha egyszer nem tudunk embereket toborozni. Ezért elsősorban arra törekszünk, hogy vidéken közös vállalatokat létesítsünk termelő gazdaságokkal. Jelenleg a régi csirkepiac helyén, az egyik csarnokszárnyban alakítunk ki négyemeletes raktárt, ahová emelővillás targoncával rakodólapon lehet majd a külföldről egységrakományban érkező konzervféleségeket berakni, s ott tárolni. S akkor megszüntethetjük a Rákóczi téren pincében lévő konzervraktárunkat. Ha ez beválik, a másik épületszárnyat szeretnénk hasonlóan beépíteni, elsősorban zöldségtárolás céljára. — Játsszuk azt, hogy 2000-et írunk. — Gondolom, az árumozgatás addigra még fokozottabban gépesítve lesz. Van egy elképzelésünk, amiről nem tettünk le, mégpedig az, hogy a targoncákat konvejorpályák váltják fel. Ez nem utópia, a mai technikai tudás mellett az ezredfordulóra megvalósítható. — És hogyan lehetne azt megvalósítani, hogy a zöldség, a gyümölcs — amíg ezen a megismert verejtékes úton a termelőtől a fogyasztóig eljut — megközelítőleg olyan legyen a legtöbb helyen, mint a maszek zöldségesnél? — Ez göngyölegkérdés. A jelenlegi az árut nem védi és esztétikailag is elfogadhatatlan. Biztosan látta azokat a korhadt rekesz- és ládahegyeket az udvaron. Sokba kerülnek, és még több kárt okoznak. Fokozatosan műanyag ládákra állunk át, ezek moshatók, tisztán tarthatók, kevésbé törékenyek. A következő lépés az áru megóvásánál a fogyasztói csomagolás lehetne, aminek az elterjedése kizárólag pénzkérdés. A magyar ipar ugyanis tudja prezentálni azokat a csomagoló anyagokat, amelyek segítségével fészekbe lehetne beültetni négy vagy hat őszibarackot. De amikor azt mondják, hogy a 14 forintos őszibarack drága, akkor mit mondanának, ha — teszem azt — még két forint ötven lenne a csomagolás. Tehát bizonyos mértékig az életszínvonal alakulásától is függ, hogy ezt elfogadják a vevők. — Mennyi a vállalat tervezett árbevétele 1980-ban? — Közel négymilliárd forint. 7
