Budapest, 1980. (18. évfolyam)

9. szám szeptember - Dr. Szatmári Jenő István: Mit bír el a főváros?

a Kenderfonó- és Szövőipari Vállalat központja Szegeden, a borexportban kulcsszerepet játszó Közép-magyarországi Pincegazdaság Kecskeméten működik. És jól. Merészebb feltevéssel is előállhatnánk: a külföldi importőrnek kedvezőbb lenne, ha egyes, zömében nyugati piacra orientált nagyvállalatok, ágazatok kereskedelmi központja és raktárai például Győrben, Sopronban, esetleg Szombathelyen működnének. A szállítási költségek csökkenése növelné a versenyképességet is. Példa lehet a halexport. A szövetkezeti halgazdaságok az „árut'''' Győrben adják át, nem kell érte a fővárosba jönni hűtőkamionokkal. Tehát, legalábbis az irányítás középső szintjén, vitatkozni lehet a tanulmánnyal. — Azt is vegyük figyelembe, hogy a jelzett trösztök egy része éppen most szűnik meg. És ha a kereskedelem elvi döntéseit mégis a fővárosban hozzák, akkor a végrehajtó középszervek is szívesebben települnek ide. De folytassuk a sort: az országos hatáskörű infrastrukturális tevékenység is itt összpontosul, a kereskedelmi-raktározó tevékenység, a közlekedési-átbocsátó hálózat. — Itt is van ellenvetésem: a MA V sokat tett azért, hogy a tranzitforgalom elkerülje Budapestet. A kiskunhalasi vasútvonal villamosítása is ezt segítette elő. Más kérdés, hogy a közúti hidak továbbra is a fővárosban vezetnek át a Dunán — ezen kívül csak két szűk, tehermentesítőként szóba sem jöhető hidunk van: Dunaföldvárott és Baján. Megérne egy vitát, hogy amikor Szegeden és Győrben új hidakat avatnak, Nigériától Ghánáig és Újvidékig exporthidakat építünk, miért nem tellett egyetlen egy új, a fővárost tehermentesítő Duna-hídra sem, esetleg Dunaújvárosnál vagy másutt. És a raktározó tevékenység ... Az ország kereskedelmi árukészletének több mint a felét a Nagykörúton belül tárolják. Aki látta már, hogy a Majakovszkij, Dob vagy Wesselényi utcában mint zárja el félórára a város egyik ütőerét a raktárba betolatni próbáló pótkocsis teherautó, az már rég kérdezi: miért nem telepítenek ki vasszigorral minden raktárai a budaőrsi raktárvárosba, vagy miért nem létesítenek hasonlót az Mj-as út mentén? — Azért azt se feledjük el, hogy az ország lakosságának egyötöde, az agglomerációs övezetet, is számítva egynegyede, a fővárosban él. E fogyasztó tömegnek szánt árut itt kell raktározni. Lehet, hogy egyes utcák, városnegyedek forgalmán segít a budaőrsi vagy egy hasonló raktárváros, de a főváros egészét és az agglomerációs gyűrűt tekintve az egész teherforgalom ettől még mit sem csökken. Legfeljebb más utakra és az egyébként is túlzsúfolt hidakra terelődik. De a kereslet koncentráltsága miatt e funkciók egyelőre nem telepíthetők nagyobb távolságra a fővárostól. Ami a közlekedést illeti: amíg vasútjaink és főútjaink sugarasan a fővárosba futnak össze, egyes részmegoldások nem hozhatnak lényeges tehermentesítést. — És a termelő szféra ? — Kezdjük a legkevésbé jelentőssel, a mezőgazdasággal. Ez közvetlenül a főváros lakosságának ellátását szolgálja. Ha távolabb telepítenék, növekednének a szállítási költségek, s az amúgy is túlterhelt szállítási vonalak zsúfoltsága tovább fokozódna. Amennyire nem jelentős ez a tevékenység számszerűen, annyira fontos, hogy megmaradjon ezen a szinten. És az építőipar? Nemhogy csökkenne fővárosi tevékenysége, hanem a vidéki építőipari vállalatokat is mind fokozottabban vonják be a fővárosi beruházásokba. Természetesen ez nem növelhető a végsőkig, nem is old meg minden gondot — de csökkenteni sem lehet ennek részarányát szociális feszültségek okozása nélkül. — A további szférák? — Szerintünk „kemény" korlátokba ütközik a tudományos, kulturális és művészeti tevékenység leépítése is. Hiszen a fővárosi népesség számszerű koncentrációja és átlagosan magasabb műveltségi-befogadó színvonala is ezt indokolja. A művészeti irányítás, a színházak és múzeumok tárgyi feltételei is ide kötődnek. A könyvtárak és könyvkiadók is itt koncentrálódnák. Szerintünk ezért e szféra budapesti koncentrációja akkor is fennmarad, ha a különböző filmnapok, fesztiválok, szabadtéri kiállítások és előadások vidéki szervezése az ellenkező irányba hat is . . . A tudomány is erőteljesen Budapest-központú, mert erősen kötődik a központi irányítószervek hollétéhez. — Itt ismét eltér a véleményem. Hadd emlékeztessek néhány tényre: a szolnoki és a kaposvári színház vonzóereje, néhány vidéki irodalmi lap olvasottsága, a szegedi biológiai kutatóközpont, a vegyipar veszprémi és miskolci kutatóbázisa, a szegedi orvosegyetem, szívsebészet és műveseállomás, a pécsi agysebészek és a miskolci gyomorbelgyógyászok európai — sőt, világméretű — sikerei ennek az ellenkezőjét látszanak igazolni. Lehet, hogy ez ma még nem vonz el tömegeket a fővárosból, de alapot adhat a további, ilyen irányú folyamathoz. És felvet olyan kérdéseket: a bányaműszaki országos főfelügyelőség miért Budapesten van, miért nem Tatabányán vagy az új mányi-nagyegyházi bányaközpontban? Az „Alutröszt"-nek és kutatóintézetének mi keresnivalója van a Duna partján, amikor a MAFKI, a kőolaj- és földgázipar kutatóbázisa vagy a szervesvegyipari kutatók már bizonyították: Veszprémben is kitűnően funkcionálnak? — Gazdaságirányítási rendszerünk alapvonásai kerülni igyekeznek a felesleges adminisztratív lépéseket. Inkább gazdasági okok késztessék az ilyen intézményeket a kitelepülésre. — No de ezeknek a többsége nem gazdálkodó, hanem költségvetési egység. És a költségvetési egységeknél a „gazdasági kényszer" többnyire az adminisztratív lépésekkel egyenlő. — Ide vezet az, amikor nincs tisztázva: melyik módszer érvényesüljön „tisztán". A kitelepítésre érett intézmények hol az egyik, hol a másik módszer támogatása vagy az az elleni tiltakozás mögé bújnak. — És melyeknek van a tanulmány szerint „puha" korlátja, azaz mi lenne aránylag könnyen kitelepíthető ? I— A termelő szféra egyes ágazatai. Felmértük azokat a területeket, ahol a szakképzett munkaerőnek több mint ötven százaléka már ma is a fővároson kívülről érkezik a zavartalan termelés folytatásához, és ahol az! energia- és infrastruktúra-igény olyan mágas, hogy feleslegesen terheli a fővárost. Nemzetközi tapasztalatok is igazolják, hogy egyes ágazatokban kifejezetten kedvező, ha a korszerű üzemrészeket szűz területen létesítik, és nem kell a már meglevő adottságokat (út, víz- elektromos- és gázvezeték stb.) sokszoros költséggel átalakítani. Az üveg-, cipő-, textil-, ruházati ipar, a bútorgyártás, a kézmű- és háziipar jobban megtalálja a munkaerőt vidéken. — Ez így túl sommás. Különösen a kézmü-és háziipar esetében, amely rehabilitációs szerepkört is betölt, és másra nem alkalmas munkaerőt hasznosít. Ráadásul: hová telepítenék? Hiszen a bőr- és textilipar nagyon vízigényes. Nagyhozamú folyóvíz kell a működéséhez, tavak mellé nem telepíthető. Az olyan helységek zömébe, ahol ez az adottság megvan, már telepítettek ilyen ipari bázist. És mi lenne a szakképzett munkaerőnek azzal a részével, amely „sokadiziglen" fővárosi születésű, családi és egyéb viszonyai ide kötik? Nem kellene vajon úgy differenciálni, hogy ezen ágazatok nagyüzemeit ott kell továbbfejleszteni, ahol van már rá bázis, de kisüzemi, esetleg szövetkezeti szinten a fenti okokból a fővárosban marad egy hányada? — Hadd hangsúlyozzam: mi nem kötelező érvényű „receptet" adunk, csak felvázoljuk a megoldás egyik lehetséges útját. És aláhúznám: nem adminisztratív úton, hanem gazdasági szabályozók segítségével képzeljük el a megoldást. Más szempontokat is vizsgáltunk. Energiaigényessége alapján a színesfémkohászat, amely amúgyis túlzott mértékben koncentrálódik Budapestre, valamint a szerves és szervetlen vegyipar és a papírgyártás is leépíthető. Különösen, ha az utóbbi kettőnél figyelembe vesszük, hogy ezeknek megvannak a maguk fejlettebb műszaki-technikai színvonalú vidéki bázisai. — Egyetértek a színesfémkohászat kitelepítésében, különösen ha környezetszennyező hatását — például a nagytétényi ólommérgezés emlékezetes esetét — is figyelembe veszszük ... És mit lehetne még „leadni" ? — Egyéb olyan tevékenységeket, amelyek magas fővárosi koncentrálódása ráadásul veszteséges gazdálkodással jár együtt, mint a pamutipar és az édesipar. Vagy egyes oktatási intézményeket, kutató tevékenységeket. — Valóban. Ahogy ma már a tejipari szakembereknek — ha tényleg a hivatásérzet hajtja őket Mosonmagyaróvárra, az agrármérnök jelölteknek Gödöllőre kell járniuk, nem is túl merész a feltevés, hogy egyes képzési ágakban is be lehetne vezetni a vidéki kényszerpályát — ha a tanulmány készítői nem szeretik is az adminisztratív eszközöket. És végül: úgy javasolják ezt a kutatók, mint egyedül lehetséges megoldást? — Korántsem. Alapelvünk: adminisztratív korlátozás nélkül,szerepkör-változtatással, gazdasági befolyásolással kell megoldani távlatilag egyes kérdéseket. Nem is a mindennapi vagy az ötéves városgazdálkodási tervezés keretein belül, hanem tanácsokat adva a stratégiához, felvázolva a várható és járható utak egyikét. Talán sikerül. Csak az idő mutathatja meg, hogy ha megpróbálják, beválik-e? De az is igaz: még mindig jobb próbálkozni, mint semmit sem téve sóhajtozni, miért nem változik semmi? Dr. Szatmári Jenő István 11