Budapest, 1980. (18. évfolyam)

9. szám szeptember - Jávor Ottó: A nevelési programtól a megvalósításig

Eifert János felvételei Azon az augusztusi napon nem sokat adtam volna a jó öreg Józsefvárosért. Korán reggel le­hetett már vagy huszonöt fok, a moccanatlan levegő telítve párával, ben­zingőzzel. Az olajpulttól alig lehetett el­látni a presszóig. A tartályokat takaró pázsit, közvetlenül ott, ahol az autók be­kanyarodnak, szabályos szénhidrogénfüg­gönyt vont maga fölé. Megtette volna egyetlen csikk vagy lezserül kihajított gyufaszál, s levegőbe repü! a gróf Teleki tértől a Ludovikáig minden. Látszólag nem különbözött ez a reggel a többitől. Lajos, a hentes hunyorogva húzta fel a rolót, jelezve, hogy délben máj lesz. Kordé úr ezúttal sortot öltött cilinderéhez, úgy indult kis kocsijával szo­kásos beszerző körútjára, s a hírlapos ko­ma sem feledkezett meg a kötelező be­szolgáltatásról. A Lujza utca sarki cselló­ban már megvolt az első razzia, s még a kirakatban kégliző János is frissnek tűnt kivételesen: igaz, két napja elhagyta a nője, mondván, restell a kutasok szemeláttára csak úgy bejárni hozzá. Ma sem tudom, mi bénított meg annyira, hogy nem üvöltöztem segítségért, nem hív­tam a mentőket, tűzoltókat, hogy állítsák le azonnal a kutat vagy ürítsék ki a környé­ket. A várható jatt aligha, hiszen túl vol­tam az első csodálkozáson, megszoktam, hogy öt kilónál kevesebbel úgysem tán­torgok haza esténként, s legfeljebb to­vább parancsoljonuramozok egy nappal, mint azt elterveztem. Még csak azt sem mondhatom, hogy valamiféle morális rövid­zárlatféle következett volna be nálam, vagy hatott a te-csak-ne-avatkozz-be-sem­mibe intelem, aminek mindenki vakon engedelmeskedett. Akkor sem láttak-hal­lottak semmit, ha valakit a szemük lát­tára ütöttek le, s ott feküdt a fodrász előtt a járdán kiterítve. Az ilyesmivel ugyanis rengeteg tortúra jár, tanúskodni kell, s arra rámehet két nap, ami legalább egy rongy kiesést jelent. Roskadásig rakott teherautó érkezett a térre, három jól megtermett szeneslegény kászálódott le róla. janik voltak még a ja­vából, pedig higgyék meg, álmukban is pin­cékben görnyedeznek. Ott álltunk pár méter sugarú körben, nyolcan, a társa­dalom arisztokratái, kutasok és szenesek, s arra gondoltam, ha összefognánk, meg­vásárolhatnánk a nyolcadik kerületet — ha lesz még egyáltalán. Leolvastuk a mérő­állást, stimmelt az olaj, az induló pénz, el­osztottuk a csörgőt, s máris hármunké volt a színpad. Az éjszakások gyorsan meg­csinálták az elszámolást, s szedték a cók­mókjukat. „Együk meg, amit főztek." Le­fejtés előtt „elfelejtettek mérni", nyilván söröztek bent a pilótával, s mire észbe­kaptak, melléfolyt háromezer liter nor­mál. Megúszták annyival, hogy levontak a fizetésükből néhány száz forintot. * Szóval Shell-kutas voltam, pontosabban benzinkútkezelő a Kulich Gyula téren. No, nem úgy riporter módra, álruhát öltve egyetlen napra, nem grátisz, hanem fő­foglalkozásban. Méghozzá a három-négy-öt forintos időkben, amikor az energia­válság — számunkra legalábbis — javában az igazak álmát aludta. Protekcióval per­sze, másként hogyan is lehettem volna. S természetesen azzal a nem titkolt szán­dékkal, hogy alaposan megszedjem ma­gam. Igazán nem rajtam múlt, hogy az elképzelt summának rendre legalább a há­romszorosát vittem haza. Részt vettem egy kétnapos fejtágításon, ahol megtanították a módit, a különböző olajféleségeket, s hogy öngyújtóba nem szabad benzint tankolni. Aztán zsupsz, bele a közepébe. Azt se tudtam, hogy kell felvenni azt a szépséges piros overált, ami nyári s téli viselet egyaránt. Kifutottunk két arcnélküli fickóval, akik annyit sem mondtak, hogy bakk, tudomásomra hozva ily módon, hogy úgy boldogulok, ahogy tu­dok. A keverék-kúthoz küldtek, mivel az nehezebb, két madzagból jön a motalkó, s folyvást nyomni kellett a pisztolyt, mert­hogy akkoriban még nem automatizálták. Azt se tudtam, hogy kell kinyitni a Tra­bant motorháztetejét; szerencsémrenéhány emberbarát mazsola beavatott a titkok tit­kába, s így este holtfáradtan már azzal ba­busgathattam valószínűtlenül kicsire zsu­gorodott önérzetemet, hogy jónéhány honfitársam az én közreműködésemmel folytathatta megkezdett útját. Tizenkét órán át nem hagytam el a placcot, két paj­tásom ezen idő alatt egyetlen szóra sem méltatott, viszont annál szorgalmasabban sörözgettek. Ami — mint utólag beavat­tak — nem számít bele a rezsibe. Egy kifli — az igen. Megszámoltuk a pénzt, lehetett vagy nyolcvanezer forint, rám a húszaso­kat bízták. Aztán kész lett az elszámolás; a különbözetet harmadoltuk. Én legalább­is 630 forintot kaptam, aminek örültem, mint majom annak a bizonyos testrészé­nek. Pedig átvágtak rendesen. Valamire­való kutas tudta, hogy az egy főre jutó jatt nagy valószínűséggel egy százaléka a kész­pénzforgalomnak — minimálisan. Nyolcvan­ezer forint esetén tehát nyolcszáz, de le­het akár ezerkétszáz is. Ha alatta marad az egy százaléknak, akkor gáz van: vagy nem stimmel az elszámolás, vagy valaki nyelt, esetleg többször rosszul adott vissza. Ilyenkor nem volt haverság, mindenki úgy nézett a másikra, mintha megölte volna az anyját. Feltételezni lehetett, hogy valaki­nek a cimborája ingyen tankolt, vagy szí­vességből megőrzött estig párszáz forin­tot. Hamar megmosakodtam, szinte észre­vétlenül. Két 'hét se telt el, s már nem csikart a hasam munkába menet, egy-két dolgot már elegánsan csináltam, s észre­vettem, hogy gyarapodik azoknak a szá­ma, akik inkább várakoznak kicsit, csak én szolgáljam ki őket. Bizalmi ember lettem, bizony. Akár a fodrász, a kabinos, a pincér a törzskávéházban, a nőgyógyász vagy a tisztességes utcalány, aki csak a barátait 4

Next

/
Thumbnails
Contents