Budapest, 1980. (18. évfolyam)

8. szám augusztus - A Budapest postája

A Budapest postája 1076 GARAY UTCA 5. Több levélírónk hívta fel figyelmünket vérmérsékletétől függően dühös vagy szelídebb hangú levélben néhány közérdekű, „örökzöld" témára. Bár a napilapok rendszeresen foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel, röviden mi is kitérünk rájuk. Lehet, hogy sorainkkal csak a falra hányt borsó mennyiségét szaporítjuk, hiszen rezignáltán kell megállapítanunk, nagy buzgalmunkban már sikerült úgy átalakítani a természetet, hogy az, szegény, arról koldul, az emberi természettel, magatartással, vagyis önmagunkkal azonban már nehezebben boldogulunk. Ám egyre több a figyelmeztető jel, nem maradhatunk tétlenek. Különösen, ha az életnek méltó keretet adó környezetről vagy magáról az emberéletről van szó. „Gyere, itt milyen klassz!" — kiáltotta oda a fiú a lánynak a Duna sodrából. A parttól való távolság nem volt több három méternél, a lány ment, s már vitte is a víz. Egy pillanat alatt húzta le a mély, szerencsére társa ott volt, s egy mozdulattal a felszínre taszította. „Ugye, most megijedtél?" — kérdezte, s nevetett. Mit mondott volna, ha a víz a gyorsabb? Három kamasz úszott ugyancsak a Dunában, elég messze a parttól. Látszott, nem tudnak jól úszni, nem a vízzel vitették magukat, csapkodtak, erőlködtek, de meg akarták mutatni, milyen vagányok, csak messze be, el a parttól ... A három közül csak egy tudott kievickélni, a másik kettőt nem kis üggyel-bajjal csónakkal mentették ki. Mert azért volt annyi eszük, hogy segítségért kiabáltak. Aztán, mikor szilárd talaj volt a lábuk alatt, annyi se, hogy köszönöm, csak egy suta vagy cinikus vállrándítás, majd irány a büfé, megünnepelni a kalandot. Még mindig nem jutott el az emberek tudatáig, hogy az ismeretlen és különösen a folyóvíz — mert az mindig ismeretlen — a legveszedelmesebb. Azt már mindenki fújja, hogy kihevült testtel nem szabad ... Eddig már eljutottunk. De a matracozással változatlanul igen sokan veszélyeztetik életüket. És egy tanács: csak akkor ugorjunk bele a vízbe — ismeretlenbe akkor se —, ha nem egyedül fürdünk. Kevesen gondolnak rá, hogy az ugrót nemcsak kiálló szikla, gerenda stb. veszélyeztetheti, nemcsak az izom- és szívgörcs, hanem az, hogy a víz alatt elveszti egyensúlyérzékét, nem képes tájékozódni, nem tudja, merre van föl, merre le. Erről ugyanis nem szólnak a krónikák, mert ezt utólag igen nehéz megállapítani, a szűkszavú jelentés anynyit tartalmaz: a halál oka fulladás. Természetesen nem akarjuk túldramatizálni a kérdést. A víz, a természet életünk eleme, társa, segítője. A természeti 48 környezet pihentet, felüdít, ha nem tesszük tönkre. Mellesleg ugyanez áll általában a környezetre, legyen az városi, aszfaltos utca, kukáktól eltorlaszolt kapualj, a téli tüzelő tárolására használt sivár erkély, netán annak virágos változata. Ismételjük a kijelentést: ha nem tesszük tönkre. Mert rendszerint tönkretesszük környezetünket. Mivel? Saját nemtörődömségünk, kulturálatlanságunk, önzésünk látható jelével: a szeméttel. Egy jó dinnyetermés nálunk kész katasztrófa, panaszolták a köztisztasági hivatal illetékesei. Igen, mert több munka, több pénz, hamarabb megtelnek az autók... Mégis söprik a lépcsőket, az aluljárókat, a járdákat, öntözik, söprik az úttestet, viszik a szemetet, amelyből mintha egyre több lenne. Mert egyre többet szemetelünk. Ez az élet, a csomagolás velejárója... persze, persze. Az általános iskolás kislányok kék köpenyben vonulnak az utcán, némelyik úgy tartja ujjai közt a cigarettát — merev karral, magától kissé eltartva —, mint a felnőttség, az emancipáció látható jelvényét. . . De a legborzasztóbb, amikor ugyanezt láthatjuk a gyermekkocsit toló anyáknál is. Jön a villamos? Egész cigarettákat dobnak a sínek közé, a járdára. Ott égnek, füstölögnek tovább. Az aluljárók lépcsője sokszor alig látszik az eldobott csikkektől. Hogy szemétgyűjtő is van? Ugyan, kérem, hiszen a köztisztasági alkalmazott úgyis összesöpri. Sajnos, a kultúra „áldásaiból" sok mindent átvettünk, de a dohányzás etikáját nem. Pedig a cigarettacsikk csak „kultúrszemét". Mi van, lesz a többivel? Az erdőket hovatovább nem az erdőtüzek teszik tönkre, hanem a talajt fojtogató műanyagtasakok, kidobott autógumik. Parkjaink legnagyobb veszélyeztetői nem az ágak, fák, virágok tördelői, tolvajai, hanem a szemetelők. A Budapest hasábjain olvashattuk, hogy Monspart Saroltával fölszedettek egy eldobott almacsutkát — Svédországban. Külföldön megszokott látvány, hogy nyitás előtt lemossák a kirakat üvegjét, felmossák a járdát az üzlet frontján. Ezt a műveletet nemegyszer maga a tulajdonos végzi. Hasonlót már nálunk is lehet tapasztalni, ha elvétve is, és a kereskedelmi tanulók olyan ábrázattal emelik fel a fel mosóvödröt, mintha ilyet még nem láttak volna, mióta kinyílt a szemük. Végtelen vitákat folytatunk a házmesterek kötelességeiről, magatartásáról, és a május elsején kitűzött zászlók még augusztusban is ugyanott várják az új ünnepet, a szemét pedig gyűlik, gyűlik a kapualjakban, az építkezések mellett, raktárok közelében, mert az otthagyott szemét vonzza magához a többit. A megoldás? Természetesen a köztisztasági hivatal személyi és technikai gyarapítása, fejlesztése, de nem kizárólag ez. Sőt, nem elsősorban ez. Lapunkban vitát folytattunk a szemétégetésről. A szemét, a szemetelés ma már társadalmi ügy. De nemcsak a technika, hanem az emberi magatartás vonatkozásában is. Szentes László (Budapest) kívánsága, hogy írjunk az idegenforgalomról, jogos. Annál is inkább, mert az idegenforgalom nemcsak népgazdasági, hanem politikai tényező is. Hazánknak, egymásnak a jobb megismerése mindenképpen hozzásegít a szemléletmód, a gondolkodás humanizálódásához. Ráadásul az idegenforgalom újabban már nem korlátozódik csak a nyári hónapokra, az év minden szakában találkozunk érdeklődő turistákkal, magyar vagy nem magyar csoportokkal, akik a fővárosnak és a vidéknek a szépségeivel ismerkednek. A téma tehát mindig időszerű. Ráadásul igen fontos. Mert, újra hangsúlyozzuk, nem csupán, sőt nem elsősorban megnyerő tájakról, értékes épületekről, kellemes vendéglőkről és borokról van szó, hanem arról, menynyire tudjuk a múlt emlékeinek a segítségével feltárni az idegen szem előtt egy nép sorsát, megpróbáltatásait és helytállását, azt, hogy mit is adtunk mi évszázadok során Európának. így válik érthetővé, menynyire szükségszerű volt az a hatalmas társadalmi változás, amely 1945-tel, a felszabadulással hazánkban elkezdődött. Ezáltal adhatunk jelen erőfeszítéseinkről, eredményeinkről is reális képet az érdeklődőnek. Még egyszer: nem az idegen látogató és a magyar táj, város, műút, benzinkút kapcsolatáról van szó, hanem az ember és ember közötti kapcsolatról még akkor is, ha Aquincum római faragott köveit nézzük. Lapunk minden számában több olyan írás van, amelyet idegenforgalmi szempontból hasznosan fel lehet használni. Nem véletlen, hogy a Budapest a magyar, orosz és a lengyel nyelvű kiadás mellett rövidesen németül is meg fog jelenni. (Az idegen nyelvű példányokat az illető országban árusítják.) Talán az sem lenne haszontalan, ha az idegenvezetői tanfolyamokon, a vendéglátóipari szakközépiskolában meg a főiskolán az oktatók meg a hallgatók hozzájutnának a Budapesthez. Nem az elfogultság táplálja bennünk az érzést: nem lenne kárukra, ha olvasnák lapunkat. Egyébként sorozatot kezdtünk, amelyben a főváros idegenforgalmának a múltját ismertetjük. Június 15-én a váci búcsún, lapunk keresztrejtvényversenyén a fődíjat — egy Verhovina gyártmányú mopedet — Drindza Aliz budapesti olvasónk nyerte. Gratulálunk! \