Budapest, 1980. (18. évfolyam)

8. szám augusztus - Mozaik a főváros múltjából

Mozaik a főváros múltjából Amikor Barabás a halott nádort rajzolta A hírlapok bűnügyi rovatában gyakran olvashatunk különféle kisebb-nagyobb csalásokról, sikkasztásokról. A vétkesek gyakran el nem végzett vagy mások által elvégzett, de el nem számolt munka után veszik fel a pénzt. Hogy mennyire nem új keletű ez a trükk, s hogy ismerték a régiek is, bizonyság az alábbi Budán megesett történet. A XIX. század egyik legjelesebb magyar festőjét, az erdélyi születésű Barabás Miklóst (1810—1898) sok szál kötötte a fővároshoz, és idővel maga is pesti polgár lett. Emlékirataiban örökítette meg a következő esetet. „Amikor József nádor 1847-ben meghalt, gróf Grüne, az akkori főudvarmester engem bízott meg azzal, hogy a nádort halottas ágyán lerajzoljam. A nádor úgy feküdt még ágyában, ahogyan meghalt, s csak egy piros paplannal volt letakarva. Miután már bebalzsamozták, és másnap ravatalra akarták tenni, éjjel 10 és 12 óra közt altábornagyi vörös magyar ruhájában aquerellel kellett lefestenem. (Érdemes megemlíteni, hogy ebben a ruhában találtak rá a szakemberek József nádor tetemére a budai várkápolna kriptájában. P. Á.) Azt, hogy gyalog járok-e át a Duna jegén és hogyan jövök föl a várba, senki sem kérdezte. Annál inkább meglepett, amikor a főudvarmesteri hivatal előszobájába lépve, ahol senki sem volt, csak jobbra Trauner udvarmesteri helyettes és balra Schädel pénztárnok szobája, hallom, hogy Schädel átkiált: »Herr von Trauner, auf was soll ich die fünf Gulden aufschreiben?« (Trauner úr, mire írjam fel az öt forintot?) »Fiaker für den Maler.« (Fiaker a festő részére) — volt a válasz. Én erre csöndesen visszahúzódtam az előszobából, hogy ne vegyék észre, hogy én ezt hallottam, de természetesen tudomásul vettem, s csak néhány perc múlva tértem vissza. Az is természetes, hogy megtudva, mit számítanak fel nekem fiakerre, én is aszerint számítottam föl minden egyes utamat a várba. Mikor számlámat átnyújtottam, Trauner minden ékesszólását összeszedte, hogy lebeszéljen a fiakerköltségek fölszámításáról, de én nem tágítottam. Trauner elősorolta azt is, hogy István főherceg palatínus lesz, és nekem sok szolgálatot tehet, de én röviden csak azt feleltem, hogy István főherceg nem fogja soha számadásban tartani azt, hogy én az ő érdekében a magam költségén fiakerezzem." Barabás Miklós számláját végül is kifizették. Vajon ez az ötforintos számlaügy indította-e el a lavinát, nem tudjuk. Tény viszont, hogy Trauner fél év múlva öngyilkos lett, a Dunába vetette magát. Félt a napvilágra került sikkasztások és csalások következményeitől. Bizonyára nem csak ötforintosfiakerszámlák terhelték a lelkét. . . Bankócsinálók A bankjegyhamisítást a törvény bünteti — hirdeti a felirat a papírpénzek címoldalán. Ha felröppen egy kósza hír, gyanakodva forgatjuk a ropogós bankót, pedig ma már igen nehéz a tökéletes utánzatok készítése, mert a bankjegyek előállítása is bonyolult folyamat. Régen jóval egyszerűbb volt a pénzverés, a bankjegynyomás technológiája, nem csoda hát, hogy olykor a „bankócsinálás" is virágzott. („Bankócsináláson" korábban kizárólag a pénzhamisítást értették.) Elegendő volt némi kézügyesség, meg a rézmetszés vagy a kőrajzolás eszközei, s már is elkészült a „zöldhasú" vagy a „piroshasú" bankó. Nagy volt a kísértés, ezért akadtak a hamisítók között vándorló grafikusok meg jobb sorsra érdemes festők is. (Még a fiatal Barabás Miklóst is meggyanúsították szűkebb pátriájában efféle „mesterséggel"...) Megkönnyítette a dolgot az is, hogy igen sokan — főként a legszegényebbek — írni, olvasni nem tudtak, s csak rajzáról, színéről különböztették meg az egyes értékeket. Ők estek legkönnyebben áldozatául a hamisítóknak. Miután a városokban volt a legnagyobb a pénz körforgása, a legtöbb ilyen jellegű bűntényt Pest-Budán leplezték le. Megemlítünk néhányat a főváros múlt századi pénzhamisítási ügyeiből. A napóleoni háborúk idejében Pesten hamis francia tallérok kerültek forgalomba. „Némi idők óta itt nagy számú hamis 5 forintos banknóták jöttek forgásba" — panaszolta a Hazai és külföldi tudósítások 1837-ben. 1851-ben a Franzstadtban — Ferencvárosban — bukkantak illegális bankóprésre. A század második felére már bonyolultabbá vált a bankjegyek külalakja, nagyobb technikai felkészültséget igényelt az utánzás is. Ezt a feladatot egy ember már nehezen tudta megoldani, ezért pénzhamisító bandák, egész bűnszövetkezetek alakultak. Ilyen volt Pesten Nagy Lajos 1862-ben letartóztatott csoportja, vagy a hetvenes évek közepén működő Sauer Károly bandája. A század végén, 1894-től még angol fontot is hamisított egy nemzetközi bűnszövetkezet, amelynek csak négy év múlva jöttek nyomára. Persze nem tétlenkedett a rendőrség sem, s előbb-utóbb leleplezték, felszámolták — olykor regénybe illő módon — az ügyes kezű bandákat. 1876 kora tavaszán Engeíbach Károlynak, a fővárosi rendőrség „fenyítő osztály vezetőjének" — ma úgy mondanánk: a bűnügyi osztály vezetőjének — fülébe jutott, hogy valakinél Pesten tízforintos bankók előállítására alkalmas acél nyomódúc van. A nyomravezetőktől megtudta azt is, hogy jó pénzért — háromszáz forintért — az acéllapot meg is lehetne szerezni. Miután 300 forint akkoriban igen nagy összeg volt, s neki sem állt rendelkezésére ennyi készpénz, Engelbach vállalta a kockázatot. Belenyúlt a rendőrségi kasszába, s onnan „kölcsönözte" ki azt. Ezután egy civil ruhás beosztottját elküldte a megadott címre, a Hímző utcába. Az acéllemez tulajdonosa, egy bizonyos Bognár István csizmadiamester, meglátva az áhított összeget, lépre ment, de saját „portékáját" még nem akarta átadni. Találkozót beszélt meg hát „ügyfelével" másnapra, a Molnár utca 5. szám alatti kávémérésben. A nyomozó nem csalódott: Bognár valóban egy tökéletes kivitelű nyomólemezzel jelent meg. Amint kiadta a kezéből az „árut", máris rendőrök vették körül, csuklóján kattant a bilincs. A kapitányságon aztán mindent beismert. Kiderült, hogy a prés és a többi nyomólemez Törökszentmiklóson, bizonyos Bobory Imre nevű kőművesnél van. A poroszlók meglelték a szentmiklósi kertben elásott bűnjeleket. A kör a budai Vízivárosban zárult be, ahol Bobory egyik rokonánál megtalálták a nyomófestékeket és a sorozat, valamint a sorszám jelzéséhez szükséges betűket és számokat is, no meg néhány félig elkészült bankót. Bognár mesterről az is kiderült, hogy a hatvanas években egy rablóbanda akcióiban is részt vett. A tömlöcben aztán volt ideje gondolkozni a közmondás igazságán, miszerint a pénz — különösen a hamis pénz — nem boldogít. . . Petneki Áron 41