Budapest, 1980. (18. évfolyam)

8. szám augusztus - Dr. Buza Péter: Gregersen Saga

Az egykori ebédlőszekrény, előtte az eltűnt szobor talapzata kásából műtermébe, az egykori Lónyay utcába. Ablakából odalátni a házra, a hajdani norvég ácsmester sikereit büszkén hirdető palotára. Itt fogadta és látta vendégül Gulbrand Budapestre látogató világhírű honfitársát: Ibsent. Itt működött harminc éven át, az ügyvéd fiú kormányzása mellett, a norvég kereskedelmi konzulátus. Itt állt a fekete tábla, a „nehéz" magyar szavakkal. Itt olvasott fel a már teljesen vak nagyapának a Pester Lloydból a kedvenc kisunoka, Astrid. Itt ülték körül nagy ünnepeken a családtagok két tucatnyian is az ebédlőasztalt, itt, a ház udvarán osztották a kenyeret az első világháborúban katonáskodók hozzátartozóinak. — Tudja kedvesem, telefonált az állomásfőnök, hogy jön a vonat. Futottunk a kerítéshez és rohantak a katonák ... szegények .. . milyen kevés volt, amit adtunk, de hogy örültek annak a kevésnek! — Ez már Szobon volt. Ott is kenyeret, fasírozottat, almát osztottunk. — Tehetősek voltunk. Igen. De adtunk is abból, amink volt. És szerényen éltünk. A nagyapa mindig büszkén mondta: paraszt volt az apám! Pedig furcsán néztek rá miatta. Régen nem dicsekedtek az ilyesmivel! Amit elért, azt vasszorgalommal érte el. Tisztelte a munkásait, ők is szerették. Soha nem felejtette el, hogy üres kézzel jött ide, és a két kezének köszönheti, hogy vitte valamire. Nem élt nagy lábon. Én nem mondom, ha volt valami nagy alkalom — például a 67-es kiegyezés —, hogy akkor nem mulattak! Nagy bál volt a házban. Van is még egy darab a nagymama báli ruhájából. — Nem kedvesem, nem! Ez nálam van. De a nővéremnél, Astridnál, ott egy sokkal érdekesebb dolog van! Kérje meg, hogy mutassa meg magának! Hogy én mondtam, mutassa meg magának! Mert az az enyém is, de azt nem osztjuk szét. Mert az unokám úgy határozott, hogy azt a múzeum kapja. Igen. Nagyapám anyjának a menyasszonyi ruhája. A szoknyarész. Ami megmaradt valahogy, amikor mindent elfújt a szél. Gyönyörű! Majd meglátja! Nehéz selyem, sok hímzéssel. Nem is kopott meg! És ezt mi örököltük. Unokák. És elhatároztuk, hogy nem vágjuk szét, hanem odaadjuk az Iparművészeti Múzeumnak. * Láttam a ruhát. Valóban gyönyörű. A selyemmel kivarrt virágok semmit sem fakultak százhetven év alatt. És láttam egy albumot a norvég követségen. Fényképalbum. Gregersen Gulbrand alkotásairól. Rövid méltató szöveggel. .. „Amikor idejöttem — mondja a nagykövet — csak anynyit tudtam, hogy itt egy norvég karriert csinált. Ezt az albumot itt találtam, a könyvek között. Fogalmam sincs, hogy került ide." De a legélénkebben egy hatalmas, dúsan faragott tálalószekrényre emlékszem. Ott áll a Szamuely utcai ház előcsarnokában. Poros, megrokkant, megviselt bútordarab. Nincs már szüksége senkinek az ebédlő egykori díszére. Kidobni nem merik. Hátha védett ez is. Használni nem tudják. Mire is használnák egy irodában ? Fenséges és magányos. Kiesett az időből. És nem bízik már a feltámadásban... 21