Budapest, 1980. (18. évfolyam)

1. szám január - Dr. Győriványi Sándor: Kanóc, spárga, madzag, zsineg, kötél,hajókötél

A Budapesti és Környéki Kötélgyártó Iparosok Szövetkezetének részjegye, 1928 Kanóc, spárga, madzag, zsinór, kötél, hajókötél Pesti kötelesek címere, egy XIX. századi céhmestergyűrűn ban megszabja a legkelendőbb kötélszerszámmal, a kocsit vonó istránggal és minden más kötéllel szemben támasztott minőségi követelményt. „Dy sayler sullen dy zugstreng und ander sayl von gur.ten wol gearbeiten hanff und nicht von werch machen. ..", vagyis: a kötélgyártók tartoznak az istrángot és más köteleket jó és jól megmunkált kenderből és nem kócból elkészíteni. Ebben az időben a hanyagul dolgozó mestert a bíró kártérítés fizetésére kötelezte. A budai kötélverők termékét is megörökítette a Képes Krónika. A miniatűrén két budai „hamis pap" — eretnek — kiátkozza a pápát. Az egyikük bal kezével egy harangocska kötelét húzza. Száz évvel későbbi a Mátyás király legnagyobb ágyújának, az Elefántnak szekérre kötözését ábrázoló kép. Az ágyúk bizony ebben az időben valósággal „ették" a kötelet, nemcsak azért, mert a szekeret vontató istráng a nagy terhelés miatt hamar szakadt, hanem azért is, mert le kellett őket erősen rögzíteni, hogy elsütéskor hátra ne ugorjanak. A királyi számadáskönyv jelentős mennyiségű kötél vásárlásáról tanúskodik. A parasztháború évéből, 1514-ből például nagyobb mennyiségű kötőfék beszerzéséről van adatunk, amit az udvar a városban lakó kötelesektől vett. A hódoltság alatt Budán és Pesten fellendültek a hadi készültséget szolgáló iparágak, köztük a kötélgyártás. A hadakat követő szekérsereg kötélszükséglete óriási volt. Virágzott a sátorkészítő ipar is, mert a hadjáratok ideién a törökök sátrakban laktak. A sátrak átmérője hat méter volt, az egy méter magas falhoz kúp alakú tető csatlakozott. A sátrakat kötelekkel rögzítették a földhöz. A hajóvontatás fellendülése folytán egyre többen foglalkoztak a folyópartokon kötélgyártással. Sok kötél szakadt el, sérült meg ugyanis az árral szemben vontatott gályák súlya alatt. A korabeli hadászatban jelentős szerepet játszott a leggyengébb minőségű, kócból font gyújtózsinór, a kanóc. Hogy lassan égjen, különös „kikészítésnek" vetették alá: 1668-ban megjelent leírásból tudjuk, hogy tehéntrágyában főzték, majd kiszárították. A háborús időkben több kötelescéh tönkrement, mert a városon átvonuló seregek, hadisarcként ingyen kanócszolgáltatást követeltek tőlük. A töröktől visszafoglalt Budán először a kötélgyártók alakítottak céhet 1697-ben. Céhlevelüket I. Lipót császár és király adományozta. Főcéhi rangjuk lehetővé tette, hogy más városok iparosainak átadják szabadalmaikat. 1701-ben a bajai kötélverők kérték el mint filiások a budai céhlevelet, így némileg függtek a budai „anyacéhtől". A pesti főcéh 1734-ben kapta meg a szabadalomlevelét, amelyet néhány év múlva a szegedieknek is átadott. A pesti kötélgyártó céhhez 140 községből csatlakoztak vidéki parasztiparosok, akik csupán fél belépési díjat fizettek, s évente csak egyszer vettek részt céhgyűlésen. A XVm. század elején Budán és Pesten három-három kötelesmester működött legényeivei és inasaival. Ez a szám lassan emelkedett. 1789-ben Pesten hat, közülük kettő a Belvárosban, egy a Terézvárosban, tníg három a Ferencváros területén dolgozott. A budai mestereket fémből készült ékes hivótáblával rendelték be 1776-tól a céhgyűlésbe. A táblán a kötélverők ősi címereit örökítették meg, amely egymást metsző kötélgyártó szerszámokból — száltartó, kallantyú, horgasfa és nyílvessző — áll. A szerszámok gyakran szíven hatolnak keresztül, mint a pesti kötélverők 1724-ből származó pecsétjén. Itt a címert két oroszlán tartja, felette griffmadár repül. Várostörténeti szempontból is érdekes az a városképpel díszített budai és pesti kötélverő bizonyságlevél, amelynek űrlapjat Binder János Fülöp (1735 — 1811) rézmetsző készítette el a XVIII. század második felében. A mesterlegények ezzel a díszes okmánnyal igazolták vándorláskor a szakmában eltöltött idejüket. A céhek sokféle szerepet töltöttek be a város életében. A pesti kötelesek például z 1726-ban kiadott tűzoltó-rendszabály (Pesterische Feuerordung) szerint tűzvészkor az asztalosokkal és serfőzőkkel együtt a „létrákat és egyéb tűzoltásnál szükséges eszközöket szállították". A mesterlegények helyzete az idők folyamán rosszabbodott, egyre nehezebb lett bekerülniük mesternek a mindinkább elzárkózó céhekbe. A törekvő legények távol tartásának egyik eszköze a mesterremek elkészítésének megnehezítése volt. Lampe Ágoston, budai kötélverő legény 1849-ben a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszterhez benyújtott panaszában előadta, „hogy a mesterremek elkészítése a szakmában i4 napig tart, s rendkívül nehéz, munkaigényes cs értékesíthetetlen kötélfélék elkészítéséből áll". Emellett nagy lakomát és ajándékot is kell adni a befogadó mestereknek. Elmondja, hogy a kötélgyártó szerszámok ára 453 forint, egy legény pedig alig tud évente öt-hat forintnál többet félretenni. Kéri a minisztert, hogy a terhek csökkentése érdekében hozzon „célszerű rendelkezéseket", hasson oda, hogy a „mesterek a legényekkel kíméletes módon" bánjanak. A panasz hátterében a köteleslegények fokozódó elégedetlensége állt. Az 1830-as évektől kezdve ismételten ellentétek robbantak ki a céhben a mesterek és a legények között. Az első komolyabb sztrájk Pesten 1839-ben zajlott le, amikor is a köteleslegények két elbocsátott szaktársukkal vállaltak szolidaritást. 1848-ban régi sérelmük, a megalázó tegezés ellen tiltakoztak. Néhány, többnyire a mezőgazdasággal kapcsolatos iparágban (például egyes bognár- és kovácscéhekben) a mester tegezte a legényét, még ha az idősebb volt is, alsóbbrendű cselédjének tekintvén őt. Ezt a mesterek közül is többen helytelenítették, de a régi szokás szívósan továbbb élt. Az Ungar i848. április 8-i száma tudósít bennünket a pesti legények „felújult mozgalmáról", S reméli, hogy „a mester urak ennek az olcsó kívánságnak eleget tesznek", tekintve, hogy a személyi akadály, a „befolyásos Obe^älteste halálával elhárult". A kívánság azonban csak két hónap múltán teljesült. A pesti kötélverő legények május 3-án hat aláírással ellátott, német nyelvű folyamodvánnyal fordultak Szepesváry Antal tanácsnok céhbiztoshoz, amelyben „a tegezes megszüntetését, és helyette az önözés bevezetését kérték". A tőkés termelés XIX. századi fellendülése jelentősen növeli a műszaki jellegű kötelek iránti igényt. A céhes munkaszervezés keretei között azonban nem lehetett a termelést fokozni. Több manufaktúra alakult, az egyik legjelentősebb iz Óbudai Hajógyárban. Az itt gyártott hajók kötélzete a 92,7 méter hosszú é« 4,72 méter széles kötélszínben készült. A 80-as években mintegy 60 kötélgyártó dolgozott itt. 1900-ban szűnt meg ez az üzemrész, ettől kezdve a hajókhoz szükséges köteleket Szegedi Kenderfonógyártól vásárolták a hajógyáriak. Budapesten ezt követően nem jött létre nagyobb kötélüzem. Néhány 5 — 20 munkást foglalkoztató középüzem működött, amelyek az 1950-es években oekövetkezett megszűnésükig kézműipari szinten tevékenykedtek. A mezőgazdaság kötéligénye a gépesítés miatt csökkent, a hatékonyabban termelő gyárak versenye pedig egyie nagyobb területről szorította ki a kisiparosokat. Ehhez járult még az a körülmény is, hogy a nyersanyag, a kender felvásárlásában sem állták 1 versenyt a tőkeerős gyárakkal. 1922-ben összehívták Budapesten, a Vegyes Ipartestületben a kötélgyártók országos értekezletét, s vezetőséget választottak. Az elnök Barcs Kálmán budapesti arany- és ezüstkoszorús mester lett, aki közéleti gyakorlattal is rendelkezett mint a fővárosi törvényhatósági bizottság tagja. A vezetőség Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszternél elérte, hogy engedélyezze: a kisiparosok közvetlenül vásárolhassanak anyagot a kendergyáraktól. A siker a kötélgyártó iparosokat 1928-ban szövetkezet alapítására csábította. A Budapesti és Környéki Kötélgyártó Iparosok Szövetkezetének két évtizedes fennállását jobbára a széthúzás jellemezte. 1947-ben felmerült ugyan egy fejlettebb szövetkezet létrehozásának terve, de helyébe a korábbinál is lazább összefogás, a Magyar Kötélgyártó Iparosok Munkaközössége lépett. 1950-ben megszűnt a munkaközösség, s lényegében azóta sincs a kötélgyártó szakmában képzés. * A kötélgyártó mesterséget ma kihalófélben levő, csak vidéken előforduló szákmaként tartják nyilván. A kötél- és hálókészítéssel foglalkozó kisiparosok nagy része tsz-tagkcnt dolgozik. Budapesten is van még egy kötélgyártó mester. Főleg színházi zsinórszerkezeteket készít és javít. 36