Budapest, 1980. (18. évfolyam)

8. szám augusztus - Kertész Péter: Egy éj a traumatológián

— Felvételesek vagyunk — újságolja a portás néni, s ahogy mondom jövetelem célját, mindjárt angyalomnak szólít. — Tudja, sok sérültünk volt délelőtt, s most, aki él és mozog, a műtőkben tüsténtkedik. Még az ügyeletvezető, Salacz doktor is operál. A széles, cúgos folyóson tízéves formájú kisfiút tolnak. Sokadik út a sokktalanítóból a röntgenbe. Eszméletlen. Motorbicikli ütötte el három napja. Gégemetszés után hozták föl Tatabányáról. Vajon mit csinálhat most a motoros? Másik hordágyon erős felsőtestű fiatalember könyököl begipszelt bal karjára. „Elcsúszott a füvön." Maradnia kellene, de hazamegy — saját felelősségére. Három kicsi gyerek van otthon, Szigethalmon, s nem tudni, hogy az asszony mikor kerül elő. Az ablak melletti tolószékben szemüveges kis ember ücsörög fehér köpenyben, jócskán átvérzett turbánnal a fején. Vigyorogva szemléli az eseményeket. Jól érzi magát a „kollégák között". Ápoló a Lipóton, egyik betege verte fejbe franciakulccsal. De nincs harag, tegnap vették fel a fiút, nem ismerte még. A kis ember nem csinál nagy ügyet a sérüléséből, üzemi baleset, s azzal kész. Teljes kártérítést kap, még ki is pihenheti magát otthon egy kicsit. Hacsak nem szőröznek azon, hogy került az az átkozott franciakulcs a beteg kezébe... Május 8., csütörtök. A hirtelen nyáriasra fordult időben a rohamkocsi mögött három kis mentő sorakozik türelmesen az udvaron. — Itt megtanuljuk, hogy mennyi élete van az embernek — mondja a portás néni, Zitricki Józsefné, miközben kitessékel a tekintetével egy beslisszolni készülő asszonyt. — A „prof" nem szereti, ha civilek tartózkodnak az ambulancián. Orvosi inget, nadrágot, köpenyt kapok, s mindjárt nem vagyok civil. Még az is megfordul a fejemben, hogy mit tennék, ha összetévesztenének valakivel, s egy borítékot tuszkolnának a zsebembe. Hamar kiigazítanak, hogy ahhoz nem engemet kellene összetéveszteni valamelyik orvossal, hanem magát az intézetet a szomszédos nőgyógyászati klinikával. Akit elüt egy autó, részegen felbukik a biciklijével, kocsmai verekedésben vesz részt — mert nem csak filmekben van ilyen —, vagy egyszerűen csak öreg, elesett ember, aki nem tud magára vigyázni, az bizony nem a leghálásabb beteganyag. „Jól szituált" sérült egy-kettő ha akad a felvételes, azaz a „hangos ügyelet" 24 órája alatt. Ugyanakkor közvetlen anyagi kár is éri a sérültet: csökken a keresete, elesik a mellékestől, külön kiadásai lesznek. Balesetre senki sem készül. Más a helyzet, ha valaki meg akarja operáltatni a sérvét, a visszerét vagy éppenséggel a strúmáját. Az ilyesmikre a paciens fel tud készülni, kiválasztja magának a sebészt, megtalálja a módját, hogy ágyhoz jusson, s ezeket a szolgáltatásokat meghálálja. És hát, kimosakodva, vadonatúj köntös-KERTESZ PETER EGY ÉJ fl TRAU ben, szeretteitől övezve vonul be az osztályra. Ide viszont a legtöbben véresen, mocskosan, nem ritkán hányadékkal ellepve érkeznek. így aztán nem csoda, hogy ittott még tartja magát a mondás, miszerint bolond az, aki traumatológusnak megy Magyarországon. Sokáig csak csontrakóknak csúfolták őket, s még ma is, ha évente egyszer összegyűlnek hagyományos háromnapos vándorgyűlésükre, számolniok kell azzal, hogy egy nagyobb tömegszerencsétlenség együtt riasztja valamennyiüket. Az első szakosított sebészeti osztályok az ötvenes évek elején jöttek létre, többnyire úgy, hogy amelyik kórházban két általános sebészet volt, az egyik cégért változtatott. A legtöbb helyen a leggyakorlatlanabb orvosokra maradt a sérültek ellátása. Később mindenféle kompromisszumok jöttek szokásba, s így a botcsinálta traumatológus általános sebészeti beteget is operálhatott. Ami a teljes társadalombiztosítás előtti érában szépen hozott a konyhára. Kezdetben azért, mert a magán betegek fizettek, csakúgy, mint később — a hálapénz térhódításával — a pesti kórházakba felvett vidéki betegek. A sérültellátás így továbbra is mellékes tevékenység maradt a sebészeten belül, nem volt különösebb presztízse. Fordulatot az Országos Traumatológiai Intézet megalakulása hozott 1956. január elsején. Az intézet vállalta a sérültek teljes ellátását — és nem csak a végtagjaikét. S a különböző korszerű technikák meghonosításával hamarosan fel; zárkózott az európai élvonalba. Ennek az lett a velejárója, hogy maga a traumatológia érdekes, színes műtétekkel tarkított szakma lett. Következhetne ebből, hogy nálunk, ahol a lélekszámot tekintve a világon a harmadik legmagasabb az orvoslétszám, tehát túlkínálat van, traumatológusban sincs hiány. Márpedig van. Jelenleg hozzávetőlegesen mindössze háromszáz szakképzett traumatológust tartanak számon. Elsősorban azért, mert a traumatológusok a kórházak marathoni futói, igénybevételüket egyetlen más orvosi szakmával nem lehet összehasonlítani. Vidéken egy baleseti sebész szerencsés esetben „csak" minden negyedik nap ügyel, és specialista híján ő maga végzi el legalábbis az elsődleges el-