Budapest, 1980. (18. évfolyam)

5. szám május - Monspart Sarolta: Nekem a futás a szabadság

' V:. 1 y Nekem a futás a

szabadság hogy szépen fejezzem ki magam: dundi, azaz hatvan kilón felüli ifjú hölgy, értsd: bakfis voltam. Hihetetlen kedvvel festettük a plakátokat, jelmezeket, varrtuk, ragasztottuk a ruhákat, hajakat, bajuszokat, szerepeltünk iskolai ünnepélyen, meg iskolán kívülin, szóval nyüzsögtünk. A belém szorult vidámság és mozgékonyság okán arra is gondoltam, hogy bohóc leszek. Úgy éreztem, ez számomra a legmegfelelőbb pálya. Ma már látom, mi volt a mozgatóereje akkori viselkedésemnek. Kitűnni vágytam, ezt pedig csak teljesítmény, produkció útján lehetett megvalósítani. Nem volt ez teljesen öncélú, hiszen a produkcióval másokat is szórakoztattam, vagyis adtam valamit, valami olyat, amiről naivul azt hittem, csak én tudom. De volt önkritikám, beláttam, más a kedv, és más az adottság. Hiába játszottam el társaimmal együtt óriási lelkesedéssel a Tom Sawyer kalandjait, azért az csak produkció volt, de nem művészet. Vagyis: kerestem az önkifejezés megfelelő formáit. ,,A felismerés... a tudatlanságból a tudásba való átváltozás, amely a boldogságra vagy szerencsétlenségre rendelt emberek örömére vagy fájdalmára következik » be. Legszebb a felismerés, ha ugyanakkor fordulat is történik. .." (Arisztotelész) A felismerés a földrajzi szakkör egyik foglalkozásán következett be. (Mert hiszen miért ne jártam volna éppen a földrajzi szakkörre.) Jávorka Péter tartott vetítettképes előadást Finnországról, és a képek között volt három, amely a tájfutást mutatta. Érdeklődésemre kiderült, hogy az előadó maga is foglalkozik ezzel a sporttal, meghívott néhányunkat edzésre. Kimentünk a „terepre", miért ne, hadd próbáljam meg ezt is, ha már Elek Ilonától tanulok vívni, gondoltam, és se bajnok nem lettem, mégcsak le sem fogytam, talán most legalább ez sikerül. Néztem a .meredek hegyoldalt, és azt mondtam: „Lefelé nem lesz baj, valahogyan csak legurulok, de hogyan megyek föl?" Fölmentem. És most már nem hagytam abba. A női táv légvonalban 8 kilométer volt, ami a térképen bejelölt pontok alapján legalább 10 kilométert tett ki. Izzadtam, ám nem hagytam abba. Dagadt kislány voltam, de olyan, mint a higany. Ez utóbbi pedig már a belső tulajdonságokkal, többek közt az akaraterővel is összefügg. És még egy: hamar megjött a siker. Az egyik az volt, hogy lefogytam. A másik, nos, a másik inkább anna'. köszönhető, hogy igen mostoha sorsa volt hazánkban ennek a sportágnak, kevesen ismerték, kevesen versenyeztek. 1960-ban kezdtem a tájékozódási futást, 62-ben már bekerültem az országos válogatottba. Hangsúlyozom, azért, mert nem volt más. Ebben a sportágban a skandináv államok futóinak, főleg pedig futónőinek olyan a helyzete, híre, mint mondjuk az úszásban az NDK úszónőké. Ott nemzeti sport a tájékozódási futás, általában a hosszú távú futás, sízés. Skandináviában a tájékozódási futás kötelező tananyag az iskolában. Egy-egy versenyen ezrek, tízezrek vesznek részt. Meg is látszik az eredményeiken. Eleinte nem volt keresnivalónk mellettük. Akkor elfogott a méreg. Néztem azokat a magas, karcsú, szőke svéd lányokat, nem elég, hogy szépek, még hülyére is vernek! Már rég lemondtam iskolás álmomról, hogy bohóc leszek. Azt se akartam, hogy a versenyen csináljanak belőlem bohócot. Mit lehetett tenni? Az addigi heti két edzés helyett négyszer edzettem, majd hatszor, többet, intenzívebben. 1963-ban egy versenyen az NDK-ban már ragadtam a menőkre, éreztem, bohóc már nem leszek. Azután újabb fordulat következett: megvertem a skandináv futónőket. Ekkor kénytelen voltam otthagyni az iskolát, nem tanítottam. Nem lehetett a kettőt összeegyeztetni. Lelkiismeretes vagyok, amikor versenyre utaztam, rágtam magam, hogy most a törtek jönnek, a törtek tanításánál ott kell lennem... Szóval, afféle „szocialista profi" lettem. Annyi „kiegészítést", azaz támogatást kaptam, mint egy másodosztályú kosárlabdacsapat tagja, aki legtöbbször tartalék. Ám érdekes volt ennek a helyzetnek a lelki hatása. Most már úgy éreztem, kötelességem jól versenyezni, kitűnni. Kevésbé vidáman, de jobban hajtottam. 1972-ben Csehszlovákiában világbajnokságot nyertem. Tizennégyszer nyertem magyar bajnokságot. Igen sok versenyen szerepeltem itthon és külföldön eredményesen. A svédek meghívtak a híres „Lidingö-Loppet" elnevezésű versenyükre, ahol atléták, sífutók meg tájfutók együtt indulnak 16 kilométeres távon. Eltaktikáztam a versenyt, pedig esélyes voltam, csak a negyedik lettem. Egyébként itt, Skandináviában tanultam meg, mi az a természetvédelem. Egy eldobott almacsutkát kiszedettek velem az autó alól. Ekkor már 20—30 kilométereket edzettem. Bejelentettem edzőmnek, Garay Sanyi bácsinak, az egykori kitűnő távfutónak, hogy mint egyedüli nő elindulok a csepeli maratoni versenyen — 42 km — a fiúk között. Azt hitte, tréfálok. A többiek is hitetlenkedtek még a rajtnál is. A harmincadik kilométer után szörnyű volt. Még tizenkét kilométer! Csak ez táncolt szemem előtt, úgy éreztem, nem bírom tovább. És ekkor szembe jött Sanyi bácsi. Talán kiáltott valamit, valami olyat, hogy ne hagyd, meg: büszke vagyok. . . Három órán belüli idővel értem a célba, megelőzve nem egy férfit. Egyébként most divat a női maratoni. Meghívtak az Egyesült Államokba, ahol 1978-ban Atlantában a nem hivatalos női világbajnokságon második lettem. Emlékezetes szép versenyek voltak ezek, többek között Puerto Ricóban is futottam. „A szerencse és a szerencsétlenség is a cselekvésben van... az emberek jellemük szerint lesznek olyanok, amilyenek... a jellemek nyilatkoznak meg a tettek által." (Arisztotelész) A futás feloldja, enyhíti a magányt, az edzés, a verseny közösségbe helyez. Szeretem az edzést. Rendkívül változatos. Megfigyelhető, a tájfutók nem szívesen edzenek pályán. A természet szép, és számtalan színe van. És egyáltalán: ha van önálló egyéniségem, akkor a futás csak gazdagítja ezt az egyéniséget. Fejleszti a döntési készséget, teljesítményre ösztönöz. Mint tájfutó magam döntöm el, merre megyek, tehát a futás számomra az emberi szabadság és ezen belül a magam egyéni szabadsága. Futás előtt rendszerint dúdolok. Különösen Wagner kórusai vagy ritmikus munkadalai adnak erőt, kedvet. Véleményem szerint a sport az egészségért meg hobbiból űzött tevékenység, és — ne szégyelljük kimondani — a szórakoztató ipar része is (pl. a labdarúgás). Néhány társammal együtt azonban úgy érezzük, nem elég a kapott támogatást a versenyeken elért .eredményekkel „visszafizetni". Több kell. Azt szeretném, hogy ne csak nekem legyen jó, mások is ismerjék meg a tájfutás szépségét, általában a sportot. A skandináv tömegversenyek mintájára megszerveztük a futóversenyt a Normafánál. „Hülye vagy, mit töröd magad, senki se lesz ott" — mondogatták. Több mint 2500-an futottak. Sikeresek az olimpiai aranyjelvényes versenyek is. Mindez biztató. Szomorú viszont, hogy a legtöbb mai tizenévesben nincs meg az az akaraterő, az a megszállottság, ami a nagy teljesítményhez kell. Ha azt mondom nekik: a magyar nép, a haza... a szemembe nevetnek. Nekik nem kell elérni semmiféle teljesítményt ahhoz, hogy kijussanak Csehszlovákiába, Svédországba, az Egyesült Államokba. Befizeti őket a mamájuk IBUSZ-útra. Száz közül százból hiányoznak azok a tulajdonságok, amelyek szükségesek az eredményes sportoláshoz. Hogy ne szűkítsem le a kérdést, mert nem lehet leszűkíteni: az eredményes, egészséges, közösségi életvitelhez. Tudom, indulatos vagyok, de „érted haragszom". Én nem edzhetek senki helyett. De tanácsokat tudok adni. Ezért vállaltam el, hosszas töprengés után, a tájfutók szövetségi kapitányi tisztét, hogy a közös ügyet erről az oldalról is tettekkel próbáljam támogatni. Közben elvégeztem a négyéves sportszervezői főiskolát, most végzem a szakedzői tanfolyamot, megtanultam németül, angolul, svédül, és reménykedem, hogy nálunk is felismerik a sportdiplomáciának a jelentőségét. Persze, abban is reménykedem, hogy újra versenyzek, és megint három órán belül fogom futni a maratoni távot. Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című, világhírű regényének és a regényből készült filmnek legmegrázóbb jelenete, amikor a főhős, Mac Murphy emberfeletti erőfeszítéssel megkísérli fölemelni a hatalmas tömböt, majd odakiáltja a bámészkodóknak: de én legalább megpróbáltam! Tíz orvos közül kilenc azt mondja, elképzelhetetlen, hogy még egyszer versenyezni tudjak. Senki se érti, mi van a jobb lábammal, miért nem jött rendbe. Én pedig mindennap kimegyek a hegyekbe, és sántán, bicegve — futok. J. o. 32