Budapest, 1980. (18. évfolyam)

5. szám május - Malonyai Péter: Kampányok és tények

szer kiment a pályára, játszott egy meccset, elindult valame­lyik sportágban, aztán kiesett, s legfeljebb csak a következő évben mozdult meg ismét, az újabb spartakiádon. Általában ugyanis azok jutnak tovább, akik amúgy is rendszeresen sportol­nak. A kivételeknek tisztelet, ám a kirakatsport nem sokat használ. Az egészségnek a leg­kevesebbet. Kinek akarnánk bi­zonyítani, hogy van nálunk tö­megsport, ha egyszer mindenki előtt világos: ha valaki évente csak néhányszor jelenik meg a pályán, annyit tett az egészsé­géért, mintha félévenként buk­fencezne egyet otthon a szőnye­gen. — A kampány jellemzi tehát a szabadidő-sportot? — Többnyire. A kampányok közül azonban csak egyetlenegy vált be: az Aranyjelvényesek az olimpiára akció. Egyrészt volt tétje —: az olimpiai utazás —, másrészt pedig nehezen teljesít­hető szinteket állapított meg. A szervezéskor sokan kételked­tek benne, lesz-e egyáltalán 200 vállalkozó, nemhogy több ezer, akik közül kikerül majd az utazó kétszáz. Aztán alig győzték kap­kodni a fejüket a rendezők egy­egy próbán. A magas szintek azért voltak jók, mert az indulók nem tehették meg, hogy csak úgy odaállnak és például futnak. Körbefutni a Velencei-tavat nem lehet felkészülés nélkül, hosszú távot megtenni kerékpáron kép­telenség „balhéból". — A próbán nem vett részt az egész ország. — Nem is baj. Miért kell ne­künk egyszerre megmozgatnunk az egész országot? Először jöj­jenek azok, akikben van kitar­tás, akik meg akarják mutatni, mit tudnak. Áztán majd esetleg hatnak a környezetükre, mások­kal is megkedveltetik a sportot. Az Edzett ifjúságért-mozgalom­mal is ez a baj, mint a régebbi kampányokkal. Akik egyébként is úsznak, futnak, elszámoltatják a napi megszokott teljesítmé­nyüket a különféle próbákon. Ez még nem tömegsport. Az is igaz, hogy ha a ma még nem sportoló négymillió ember elha­tározná: ezután rendszeresen mozog, csak káosz támadna. Az ilyen méretű tömegsportnak nincsenek meg nálunk a felté­telei. Mindenki kocoghat, gim­nasztikázhat otthon, eljárhat sétálni, s ezzel kész. Minden más sportághoz felszerelés va'gy léte­sítmény kell. Úszni ősztől ta­vaszig nem lehet rendszeresen, hiszen még a sportolóknak se jut elegendő fedett medence, nemhogy a közönségnek. Ha meg hozzájut a polgár némi víz­felülethez, nem győzi kapkodni a fejét, nehogy összeütközzék a vele szembe úszóval. Síeléshez kevés a hó, ha meg van hó, a sílift nem működik — például a Normafánál. Népszerű sport a tenisz. Igen ám, csakhogy ma­napság fele annyi a teniszpálya Budapesten, mint a két világhá­ború között volt. — Csak a szervezeti formákban van a hiba? — Velünk is baj van. Valaho­gyan még mindig nem értjük eléggé, mi értelme van a moz­gásnak, a látszólag esztelen fut­kározásnak, a monotonnak tetsző úszásnak. Ha egy betegnek nem gyógyszert ír fel az orvos, hanem azt ajánlja, mozogjon — kókler­nak tartja. Másik doktorhoz megy, esetleg harmadikhoz, amíg csak nem kap valamiféle re­ceptet. Ettől megnyugszik, ám panaszai megmaradnak. Gyanak­szik, hogy rossz gyógyszert ka­pott, fel se ötlik benne, hogy esetleg az első orvosnak volt igaza. Persze nem tartunk még ott, hogy valaki csak azért szen­vedjen ma, hogy — mondjuk — tíz-tizenöt év múlva jó legyen a közérzete. A nálunk fejlettebb országokban se kevésbé fárasztó a mindennapi futás, úszás. Nem is szórakozásból csinálják. Ész­szerűségből. Hozzátartozik az élethez, akárcsak az egészséges táplálkozás. Azt mondják, a kül­földiek odavannak a magyaros kosztért, a zsíros, fűszeres éte­lekért. Nekem más a tapaszta­latom. Rengeteg vendégem volt már, de a többségük itt is a ke­vés zsírral készült húsokat és a salátákat kereste a vendéglők ét­lapján. — A gondolkodásmódon kellene változtatni? — Igen. Akkor is, ha az a leg­nehezebb. Már említettem a szabadidő-sportról készült rep­rezentatív felmérést. A megkér­dezettek 99 százaléka fontosnak ítélte a mozgást, mégis a nem versenyszerű testedzés csak a negyvenedik helyen van a lakos­ság szabad idejének kitöltésében. — A nevelésen sok múlik. — Feltétlenül. Kisgyerekkor­ban kell hozzászoktatni az em­bereket a sporthoz. Az Egyesült Államokban sajátos kísérletet végeztek. Egy felnőtt kosárlab­dacsapat tagjainak az volt a fel­adatuk, hogy egy játszótéren végezzenek el minden mozgást olyan erőbedobással, mint az ott futkározó, szaladgáló gyere­kek. Tehát, ha a gyerek maxi­mális sebességgel fut, ugyan­annyi ideig fusson a felnőtt is, ahogyan csak tud. A végered­mény: a felnőtt sportemberek hamarabb fáradtak el, mint a gyerekek. Érthető. A kisgye­reknek fogalma sincs róla, élet­tanilag mennyire fontos a test­edzés. Ösztönösen, állandóan izeg-mozog. Benne van a véré­ben. Amelyik hosszasan túlsá­gosan nyugodtan ül, amelyik so­kat játszadozik egy helyben ma­radva, azzal valami baj van. Gyak­ran éppen az óvoda az, amelyik ezt a mozgásigányt nem elégíti ki, s tanrendszerűen nem adja meg mindazt a gyerekeknek, amit ebben a korban feltétlenül meg kellene kapniuk. — Nem minden gyerek jár óvo­dába. — Igaz, ám az elmondottak az otthon nevelődőkre is iga­zak. A gyerek játszani akar. Okos szülő nem zárja be őt a szobába. Budapesten, sajnos, a bezáratás nemcsak az okosságon múlik. A kőrengetegben a szülő kénytelen — minden jó szándéka ellenére — otthon tartani a gyereket; egy dolgozó anya pél­dául aligha tud munka után a játszótérre utazgatni a gyerek­kel, hiszen otthon rengeteg a tennivaló. Maradnának a lakóte­lepek, ahol a szülő az ablakból is szemmel tarthatja csemetéjét. Kétségtelen, van játszótér a leg­több lakótelepen, ám láttukra rettegés fogja el a köznapi ha­landót. Az alap beton, aszfalt vagy kőlap, ha elesik a gyerek, összetöri magát. Mert van hon­nan leesnie. A vascsövekből, gömbökből összeállított má­szókák kétségkívül fejlesztik a gyerek ügyességét, ám nincs olyan ügyes gyerek, aki egyszer le ne pottyanna róluk. Nem ér­tem, miért ne lehetne gyeppel borítani a játszótereket? Az apró gyereklábak nem túrják föl a füvet, s ha mégis tönkretennék, gondoskodjanak tartósabb gyep­ről. Egyébként is külföldön a teniszpályák, itthon a futball­pályák gyepén felnőttek sportol­nak — mégis zöldell a fű. Ha tőlem függne, semmilyen új be­építést, főként pedig lakótelep­építést nem engednék meg anél­kül, hogy orvosokból, sportor­vosokból, pedagógusokból, pszichológusokból álló bizottság ne vizsgálná felül a terveket. Persze meglehet, álmodozom. Nemrégiben olvastam egy épí­tész nyilatkozatát. Azt mondta: nem rajtuk múlik, van-e vagy nincs játszótér az új lakótelepe­ken. Ők megrendelés után dol­goznak. — Haladtunk-e előre valamit az utóbbi időben? — Odáig már eljutottunk, hogy a sportolás ellen nyíltan senki se tiltakozik, végre van propagandája a mozgásnak, né­hány esztendeje elkezdődött az évtizedes mulasztások pótlása. Ha viszont a múlttól teljesen elvonatkoztatva vizsgáljuk pél­dául az iskolai testnevelés és sport helyzetét, szomorú képet kapunk. A velünk nagyjából azo­nos nívón élő szomszédos or­szágokban a heti három test­nevelési óra minimális követel­mény, gyakoribb a heti négy-öt óra. Számos országban bevezet­ték a mindennapi iskolai test­edzést. Franciaországban érett­ségi tárgy a testnevelés. Az Egye­sült Államokban már vannak olyan oktatási intézmények, amelyekben heti 12 óra sport a kötelező. — A jövő? — Magyarországon minden­kinek adódik valamiféle moz­gáslehetősége az egészségéért. A szórakoztató, játékos sportokra, így a teniszre, a vitorlázásra, a síelésre viszont csak keveseknek van módjuk. És mert a mi gene­rációnkba még nem oltották be­lé a sport kellő szeretetét, nem neveltek bennünket olyan szel­lemben, amilyenben — remél­hetőleg — most már nevelik lányainkat, fiainkat az iskolában —, bennünket akkor lehet rá­venni a sportolásra, ha szóra­koztatónak találjuk. Tíz vagy húsz év múlva talán beleivódik a mozgásvágy az emberekbe any­nyira, hogy a szórakoztató jelleg már nem lesz túlontúl fontos. Megelégszünk afutással, az úszás­sal, a kirándulással is, sőt, e tény­kedések ott lesznek megszoká­saink között. 29

Next

/
Thumbnails
Contents