Budapest, 1980. (18. évfolyam)

5. szám május - Malonyai Péter: Kampányok és tények

szer kiment a pályára, játszott egy meccset, elindult valamelyik sportágban, aztán kiesett, s legfeljebb csak a következő évben mozdult meg ismét, az újabb spartakiádon. Általában ugyanis azok jutnak tovább, akik amúgy is rendszeresen sportolnak. A kivételeknek tisztelet, ám a kirakatsport nem sokat használ. Az egészségnek a legkevesebbet. Kinek akarnánk bizonyítani, hogy van nálunk tömegsport, ha egyszer mindenki előtt világos: ha valaki évente csak néhányszor jelenik meg a pályán, annyit tett az egészségéért, mintha félévenként bukfencezne egyet otthon a szőnyegen. — A kampány jellemzi tehát a szabadidő-sportot? — Többnyire. A kampányok közül azonban csak egyetlenegy vált be: az Aranyjelvényesek az olimpiára akció. Egyrészt volt tétje —: az olimpiai utazás —, másrészt pedig nehezen teljesíthető szinteket állapított meg. A szervezéskor sokan kételkedtek benne, lesz-e egyáltalán 200 vállalkozó, nemhogy több ezer, akik közül kikerül majd az utazó kétszáz. Aztán alig győzték kapkodni a fejüket a rendezők egyegy próbán. A magas szintek azért voltak jók, mert az indulók nem tehették meg, hogy csak úgy odaállnak és például futnak. Körbefutni a Velencei-tavat nem lehet felkészülés nélkül, hosszú távot megtenni kerékpáron képtelenség „balhéból". — A próbán nem vett részt az egész ország. — Nem is baj. Miért kell nekünk egyszerre megmozgatnunk az egész országot? Először jöjjenek azok, akikben van kitartás, akik meg akarják mutatni, mit tudnak. Áztán majd esetleg hatnak a környezetükre, másokkal is megkedveltetik a sportot. Az Edzett ifjúságért-mozgalommal is ez a baj, mint a régebbi kampányokkal. Akik egyébként is úsznak, futnak, elszámoltatják a napi megszokott teljesítményüket a különféle próbákon. Ez még nem tömegsport. Az is igaz, hogy ha a ma még nem sportoló négymillió ember elhatározná: ezután rendszeresen mozog, csak káosz támadna. Az ilyen méretű tömegsportnak nincsenek meg nálunk a feltételei. Mindenki kocoghat, gimnasztikázhat otthon, eljárhat sétálni, s ezzel kész. Minden más sportághoz felszerelés va'gy létesítmény kell. Úszni ősztől tavaszig nem lehet rendszeresen, hiszen még a sportolóknak se jut elegendő fedett medence, nemhogy a közönségnek. Ha meg hozzájut a polgár némi vízfelülethez, nem győzi kapkodni a fejét, nehogy összeütközzék a vele szembe úszóval. Síeléshez kevés a hó, ha meg van hó, a sílift nem működik — például a Normafánál. Népszerű sport a tenisz. Igen ám, csakhogy manapság fele annyi a teniszpálya Budapesten, mint a két világháború között volt. — Csak a szervezeti formákban van a hiba? — Velünk is baj van. Valahogyan még mindig nem értjük eléggé, mi értelme van a mozgásnak, a látszólag esztelen futkározásnak, a monotonnak tetsző úszásnak. Ha egy betegnek nem gyógyszert ír fel az orvos, hanem azt ajánlja, mozogjon — kóklernak tartja. Másik doktorhoz megy, esetleg harmadikhoz, amíg csak nem kap valamiféle receptet. Ettől megnyugszik, ám panaszai megmaradnak. Gyanakszik, hogy rossz gyógyszert kapott, fel se ötlik benne, hogy esetleg az első orvosnak volt igaza. Persze nem tartunk még ott, hogy valaki csak azért szenvedjen ma, hogy — mondjuk — tíz-tizenöt év múlva jó legyen a közérzete. A nálunk fejlettebb országokban se kevésbé fárasztó a mindennapi futás, úszás. Nem is szórakozásból csinálják. Észszerűségből. Hozzátartozik az élethez, akárcsak az egészséges táplálkozás. Azt mondják, a külföldiek odavannak a magyaros kosztért, a zsíros, fűszeres ételekért. Nekem más a tapasztalatom. Rengeteg vendégem volt már, de a többségük itt is a kevés zsírral készült húsokat és a salátákat kereste a vendéglők étlapján. — A gondolkodásmódon kellene változtatni? — Igen. Akkor is, ha az a legnehezebb. Már említettem a szabadidő-sportról készült reprezentatív felmérést. A megkérdezettek 99 százaléka fontosnak ítélte a mozgást, mégis a nem versenyszerű testedzés csak a negyvenedik helyen van a lakosság szabad idejének kitöltésében. — A nevelésen sok múlik. — Feltétlenül. Kisgyerekkorban kell hozzászoktatni az embereket a sporthoz. Az Egyesült Államokban sajátos kísérletet végeztek. Egy felnőtt kosárlabdacsapat tagjainak az volt a feladatuk, hogy egy játszótéren végezzenek el minden mozgást olyan erőbedobással, mint az ott futkározó, szaladgáló gyerekek. Tehát, ha a gyerek maximális sebességgel fut, ugyanannyi ideig fusson a felnőtt is, ahogyan csak tud. A végeredmény: a felnőtt sportemberek hamarabb fáradtak el, mint a gyerekek. Érthető. A kisgyereknek fogalma sincs róla, élettanilag mennyire fontos a testedzés. Ösztönösen, állandóan izeg-mozog. Benne van a vérében. Amelyik hosszasan túlságosan nyugodtan ül, amelyik sokat játszadozik egy helyben maradva, azzal valami baj van. Gyakran éppen az óvoda az, amelyik ezt a mozgásigányt nem elégíti ki, s tanrendszerűen nem adja meg mindazt a gyerekeknek, amit ebben a korban feltétlenül meg kellene kapniuk. — Nem minden gyerek jár óvodába. — Igaz, ám az elmondottak az otthon nevelődőkre is igazak. A gyerek játszani akar. Okos szülő nem zárja be őt a szobába. Budapesten, sajnos, a bezáratás nemcsak az okosságon múlik. A kőrengetegben a szülő kénytelen — minden jó szándéka ellenére — otthon tartani a gyereket; egy dolgozó anya például aligha tud munka után a játszótérre utazgatni a gyerekkel, hiszen otthon rengeteg a tennivaló. Maradnának a lakótelepek, ahol a szülő az ablakból is szemmel tarthatja csemetéjét. Kétségtelen, van játszótér a legtöbb lakótelepen, ám láttukra rettegés fogja el a köznapi halandót. Az alap beton, aszfalt vagy kőlap, ha elesik a gyerek, összetöri magát. Mert van honnan leesnie. A vascsövekből, gömbökből összeállított mászókák kétségkívül fejlesztik a gyerek ügyességét, ám nincs olyan ügyes gyerek, aki egyszer le ne pottyanna róluk. Nem értem, miért ne lehetne gyeppel borítani a játszótereket? Az apró gyereklábak nem túrják föl a füvet, s ha mégis tönkretennék, gondoskodjanak tartósabb gyepről. Egyébként is külföldön a teniszpályák, itthon a futballpályák gyepén felnőttek sportolnak — mégis zöldell a fű. Ha tőlem függne, semmilyen új beépítést, főként pedig lakótelepépítést nem engednék meg anélkül, hogy orvosokból, sportorvosokból, pedagógusokból, pszichológusokból álló bizottság ne vizsgálná felül a terveket. Persze meglehet, álmodozom. Nemrégiben olvastam egy építész nyilatkozatát. Azt mondta: nem rajtuk múlik, van-e vagy nincs játszótér az új lakótelepeken. Ők megrendelés után dolgoznak. — Haladtunk-e előre valamit az utóbbi időben? — Odáig már eljutottunk, hogy a sportolás ellen nyíltan senki se tiltakozik, végre van propagandája a mozgásnak, néhány esztendeje elkezdődött az évtizedes mulasztások pótlása. Ha viszont a múlttól teljesen elvonatkoztatva vizsgáljuk például az iskolai testnevelés és sport helyzetét, szomorú képet kapunk. A velünk nagyjából azonos nívón élő szomszédos országokban a heti három testnevelési óra minimális követelmény, gyakoribb a heti négy-öt óra. Számos országban bevezették a mindennapi iskolai testedzést. Franciaországban érettségi tárgy a testnevelés. Az Egyesült Államokban már vannak olyan oktatási intézmények, amelyekben heti 12 óra sport a kötelező. — A jövő? — Magyarországon mindenkinek adódik valamiféle mozgáslehetősége az egészségéért. A szórakoztató, játékos sportokra, így a teniszre, a vitorlázásra, a síelésre viszont csak keveseknek van módjuk. És mert a mi generációnkba még nem oltották belé a sport kellő szeretetét, nem neveltek bennünket olyan szellemben, amilyenben — remélhetőleg — most már nevelik lányainkat, fiainkat az iskolában —, bennünket akkor lehet rávenni a sportolásra, ha szórakoztatónak találjuk. Tíz vagy húsz év múlva talán beleivódik a mozgásvágy az emberekbe anynyira, hogy a szórakoztató jelleg már nem lesz túlontúl fontos. Megelégszünk afutással, az úszással, a kirándulással is, sőt, e ténykedések ott lesznek megszokásaink között. 29