Budapest, 1980. (18. évfolyam)

5. szám május - Kertész Péter: Áldott kenyér

san, elmarasztalóan. Na most, képzelje bele magát egy fiatal fiú helyzetébe, akinek a szakmaválasztásnál arra is fel kell készülnie, hogy egy életen át szid­ni fogják. Amikor ott a gépkocsiipar a maga sokrétű lehetőségével, vagy az elektronika s még jó néhány szakma, amelyeknek azért többé-kevésbé még­iscsak van becsületük. Pedig a kenyér­re szükség van, a pesti polgár, csak­úgy, mint a többi, a friss kenyeret sze­reti, meg a jót, a szuper jót, a folklór­kenyeret. . . — Hát az meg milyen? — Az egyik lapban olvastam: Mis­kolcról jövet, valahol vidéken megállt a szerző, és vett egy cipót. Meglátta a kezében Puciné, kiszállt bundában a Mercedesből, és megkérdezte: — Ugyan, asszonyom, hol vette ezt a folklórkenyeret! Majd a férjét kezdte kapacitálni, még ki is ráncigálta az autóból, hogy talán neki sikerül meg­vásárolnia a hölgytől a kenyeret. Este vendégek lesznek, s milyen jól nézne ki fatányéron tálalva. Ám az írónő hajthatatlan volt, elvégre neki is meg­éri, hogy egy ilyen folklórkenyeret magához szorítson, és elájuljon a gyö­nyörűségtől. A cikkre a miniszterünk is reagált. Annyit tudtam megállapí­tani, hogy csakugyan pék sütötte ezt a kenyeret. Naponta hatvan darabot süt belőle. — Nehézségeik ismeretében sem vak­merőség kijelenteni, hogy a kenyér gyak­ran nem kifogástalan. Miért van ez? — Kezdjük az eke szarvánál: milyen búzát termel a mezőgazdaság? A hábo­rú előtt volt Magyarországon három vagy négy alapvető gabonafajta. A Kis­alföldön a Fleischmann búza, a Dunán­túl déli részén s az Alföldön a jó sikérű Bánkúti 1202-es és 1205-ös búza, aztán volt a Hatvani meg a Vezekényi, ha jól tudom Szolnok s Hajdú megye egy ré­szén. Ezeket akkoriban a világpiacon keverőbúzának hívták, és azért vásá­rolták meg, hogy a magukét feljavítsák. Aztán jött a mezőgazdaság gépesítése, s a hosszú, vékony szalmájú búzákat nem lehet géppel aratni. Másrészt ezeknek a termésátlaga, mégha jól trágyázták is, legfeljebb 20—25 mázsa volt holdanként. Na most, hogyan arattak? Megvárták a viaszérést, hogy éppen ne peregjen a szem, de azért már érett legyen. Learatták a gabonát, kévébe majd asztagba rakták. Eköz­ben a búza természetes fermentációja befejeződött. Aztán, miután a gazdá­nak az volt az érdeke, hogy legyen tisz­ta búzája, szortírozón csépeltek. így volt első osztályú búzája vetőmagnak, másodosztályú takarmánynak s aztán az ocsú. A mai rendkívül intenzív faj­ták közül említhetem például a Be­zosztáját: kombájnra jó, erős a szalmá­ja, jól terem, sok a jó tulajdonsága. Igen ám, de szép lassan, mint minden hibrid, visszafejlődik. Ébren kellene tartani a fajtát. Az elmúlt években olyan furcsa helyzet állt elő, hogy a bé­késcsabai tésztagyárba nem a helyi malomban őrölt lisztet szállították, hanem úgy kellett összeszedni a nagy sikértartalmú és erős sikérvázú gabo­nákat. Pedig a Békés megyében ter­mesztett Tisza-vidéki búza valamikor fogalom volt. Folytatva az összehason­lítást: régen 68 kilogramm lisztből sü­töttek egy mázsa kenyeret. Ma az or­szágos norma 74 kiló. Tehát lényege­sen több gabonát termelünk hektá­ronként, de több lisztet is kell felhasz­nálni. Aztán: a viaszérett búzát szárí­tóba viszik. Tehát nem fermentálódik magától, szépen. S miután a szárító­kapacitás — kivált nedves években — nincs akkora, mint amilyen tempóban folyik az aratás, kénytelenek olyan ma­gas hőfokon szárítani a búzát, hogy valósággal megperzselik, megsütik. Ná­lunk az aratás népünnepély, arra megy ki a harc, hogy egy héten belül végez­zenek a betakarítással, és nem figyel­nek a minőségre. Márpedig az agyon­égetett gabonából nem lesz jó liszt. Az elmúlt években nagyon sok ilyen kifogásunk volt. — Csupor Tibornak A táplálkozás pa­radoxonai című, kitűnő könyvéből tudom, hogy Hippokratész már 17-féle kenyérről tesz említést dietetikájában. Manapság nálunk ennél lényegesen szegényebb a választék. — Ezt a kérdést inkább a megren­delőinknek kellene feltenni. Nálunk ott van a teljes választék. Mi jelenleg sütünk 800-as hamutartalmú búzaliszt­ből, 1120-as hamutartalmú búzaliszt és 15 százalék rozsliszt keverékéből ke­nyeret, aztán az úgynevezett csemege­kenyeret. Sütünk 50—50 százalék nul­lás, illetve 800-as lisztből burgonyape­hellyel kenyeret és ugyanebből a két lisztféleségből alföldi kenyeret. Ugyan­ezekből a lisztekből sütünk zsemleci­pót, zsemleveknit, kávéházi kenyeret, kocsmakenyeret, szendvicskenyeret, zsúrkenyeret. Ezek a búzakenyérféle­ségeink. Ezenkívül sütünk rozsból ki­lós barnacipót, rozslángból félkilós ci­pót. Mégis döntően háromféle kenye­rünk fogy: 60 százalékban a volt há­rom hatvanas fehér kenyér, körülbelül 20 százalékban a régi háromforintos kenyér és 15 százalékban a burgonya­pehellyel készített kenyér. Mi kész­séggel változtatnánk ezen a kialakult fogyasztói szokáson, de előbb a keres­kedelemnek kell lépnie: mi azt gyár­tunk, amit megrendelnek tőlünk. Más kérdés, hogy a tényleges igény mégis­csak az, hogy a kenyér a fehérnél is fe­hérebb legyen. Nekünk eszünk ágában sem volt nullás lisztből kenyeret sütni. Aztán a fehér kenyér kiszorította az 1120-as hamutartalmú, félbarna kenye­ret. Pedig ez afélbarna tartósabb, mert abban vari egy kis rozs, meg ugye több a korpa benne. Tudja mindenki, hogy egészségesebb, s aztán jönnek hozzám a levelek: nincs elég graham kenyér. Ott van a barna, kapható, olcsó, de nem kell, mert arra nincs ráírva, hogy graham. Hát most mit csináljunk? Mi­kor idekerültem, jött egy panasz, hogy X meg Y nem kapott Budán háromfo­rintos kenyeret. Kiderült, hogy a budai üzletek 60 százaléka nem is rendel. A közértesek szerint azért, mert nem volt rá vevő, nem keresték. Igy aztán azok is beérik a fehér kenyérrel, akik egyébként barnát vennének. — Egyes boltok előtt kilométeres sorok állnak. Nyilván azért, mert ott garantál­tan jó kenyeret lehet kapni. A hagyomá­nyos vagy a gyári technológiával lehet-e jobb kenyeret sütni? — Azt mondhatom, hogy mind a kettővel lehet. A Százados úton ugyanúgy sorbaállnak, mint a Retek utcában. Pedig az előbbi a Magyaror­szágon fellelhető legkorszerűbb tech­nikával termel, az utóbbi meg egy köz­vetlenül lebontás előtt álló, hagyomá­nyos pékség. A budaiak a Retek utcai kenyérre esküsznek. Kaptam olyan le­velet, amelyben Kossuth-díjat kértek az ottani pékeknek. Aztán még egy pél­da. Meghalt már az a belügyminiszter­helyettes, aki itt lakott a Visegrádi ut­cában. Ő a Petneházi utcai kenyeret szerette, pedig az közismerten a leg­rosszabb kenyerünk. Aztán a minisz­terhelyettes felköltözött a Rózsa­dombra, s egy ízben felhívott, hogy mi történt: olyan jó kenyeret evett ed­dig, amit újabban vásárol, az nem ízlik neki. Sokáig élt a XIII. kerületben, és megszokta ezt a savanykás, kemény Petneházi utcai kenyeret. — Az ízlések különbözőségétől füg­getlenül, azért elég tekintélyes ez a mi­nőségi tói—ig. A Retek utcában így csinálják A kenés Eifert János felvételei

Next

/
Thumbnails
Contents