Budapest, 1980. (18. évfolyam)

5. szám május - Szántó Piroska: Életem megmentője: Adorján Manassé

SZÁNTÓ PIROSKA w Eletem megmentője: Adorján Manassé (Folytatás) A Margit-híd leszakadt ágát deszkahíddal pótolták, most már őrzik külön a hidakat is. Megvárjuk a sötétedést, majd a kis Manci-hídon (egy nap sem telt belé, s Pest már elkeresztelte) szabadulunk meg az anyagtól , hiszen nem vihetjük vissza. Szerencsére ereszkedik a köd, ahogy hidegszik már a szél. És most hirtelen megint azt hiszem, hogy megőrültem. Kukoricást látok. Nem lehet kukoricás. De igen. De nem. — Pannikám, látod te is, vagy én őrültem meg? De látja ő is. A budai Duna-parton, végig a vaskorláthoz támasztva kukoricakórók. Még nem is nagyon sűrűn. Szépen egymás mellé állítgatva; a rongyos, behasadozott levelek lobognak a szélben, a címerek bókolnak. A bojtos, kurta gyökerek között még ott ragadt föld. Hogy szerettem mindig a kukoricát. Zölden, az éles kardjait, a csövek kibújó arany szemét, kilógó selymes bajuszát. Gyerekkoromban csutkababáztam a lemorzsolt csövekkel, amíg ettük télen a főtt, puha szemeket, nyáron meg az aranysárgára sütött, vagy kendőbe takart főtt, meleg csöveket, bujkáltunk az erdejében, ősszel futottak és integettek a lobogó levelei, mint a menekülő csontvázak. És féltem is, ha zörgött a kukoricás, furcsa, száraz hangon, s kiáltozott fölötte a húzó vadliba — no és persze festettem, festettem otthon az Alföldön, aztán Szentendrén is. Bajóton még néhány héttel ezelőtt ültem a többi asszonnyal a meleg csövek halmában, fosztottunk, és külön tettük a finom, gyönge csuhét, hogy kosarat és szatyrot fonjunk belőle de hogy valami eszement alak kukoricásnak akarja álcázni Pestet —, hát hiszen nincs az az ostromló sereg, amelyik szörnyet nem hal a röhögéstől, ha ezt meglátja. Vagy emögül akarnak lőni ? Keresztül a Dunán ? Úgy látszik, nem értek a hadviseléshez. * A Manci-hídon megyünk hazafelé, sötét van. Nagyon sötét, s az anyag, amit el akarunk dobni, világít. Várj, míg elhalad az őr. De nem halad el. Egyenesen elénk áll. Nagydarab német, nagy darab kezével megfogja Panni karját, az arcunkba hajol, feszült, éles hangon suttogja: — Im Westen was gutes passiert! Ó, a szerencsétlen. Micsoda érzés lehet ennek is, itt állni őrt, egy majdnem bekerített város roncs hídján, s két vadidegen asszonynak ellihegni az örömét, hogy a Nyugatra benyomult angolszász csapatokat két városnyira visszanyomták. Este tudjuk meg a rádióból. Mert este szól a rádió, s áll a dáridó nálunk, hisz italt mindig szerez Győző, társaságot is. Rendszerint csudálatos kis ringyókat hoz haza — nekünk persze nem mutatja be őket, mi úri nők vagyunk, de a nyihározásuk áthallatszik, s rövidesen meneszti is őket, majd pohárral a kezében, mélázó arccal bekopog. Szaporodik a bűn, a hazaliatlanság sóhajtja. Hinnétek-e, hogy még a papok is zsidóbérencek ? Nekem akarta bemesélni, hogy a kölök magyar — no, melléje is lövettem a testvérekkel, itt hevernek a Vígszínház előtt, megnézhetitek, ha akarjátok. Nincs kedvem megnézni, látok elég halottat, különösen reggelenként. Még estéről maradt. Mert napközben furcsa csönd van a hideg utcákon, csak légitámadás után omlik a fal, és sikolt, aki közelben van polgári mentőautó régen nincs már, én például kiképzett elsősegélynyújtó vagyok, de nem hívnak be, segélyhely nincs, minek is, mikor gyógyszer sincs, kötszer sincs, az óvóhelyen egy nyomorult mentőláda, amit senki sem használ. Katonákat sem igen látni, csak rendőröket s nyüas őrjáratokat. Meg hatal gyerekeket, akik hatalmas puskákkal öreg, bicegő, bátyus néniket és bácsikat kísérnek a csillagos házból szedik össze őket és viszik — állítólag óbudai gyűjtőhelyekre. A fiatalokat régen elhurcolták. De amint beesteledik, vége ennek a fagyos csöndnek. Lövésektől csattog és dörög az utca, sivít egy becsapódás, ropog a géppisztolysorozat, s mintha nem is kellett volna bevonulni a járműveknek, autók és teherautók vágtatnak az utcán, és nemcsak bombák, kézigránátok is robbannak, csak úgy, magánszorgalomból. Lacika, Győző jobbkeze s fő ivócimborája sápadtan ugrik be egy este, szép zöld bőrkabátja csupa sár: — Utánam lőttek a nyomorultak — lihegi, s a kioldódott derékszíját tapogatja: a revolvere hiányzik. Hát istenem, valahogy kell fegyvert szerezni szegény fiúknak — gondolom —, nem elég az az autó, amit egy ismeretlen fiú vezetett be a múltkor a Műhelybe, hogy fessük be szép terepszínűre Bélával, meg aztán a Kiska, a Kisegítő karhatalom, a polgári városvédelem működik már, abban is akad talán egy-kgt ember. No. istenadta ellenállás. Da működik ám. Győző, Lacika, Muci és Győző épp esedékes nője Lőwy Árpád verseit tanulmányozza — csodálatos érzékkel ezt az egyetlen könyvet halászták ki A. könyvtárából — én szörnyülködve kacarászok, mintha nem tudnám kívülről az egészet, mikor harsány „Kitartás"-sal berobban a Kiska. Öt polgári ruhás férfi, nemzeti színű karszalag, pisztoly igazoltatás és atyaisten, ez az alacsony, fekete, Zöld Jóska, négy évig laktunk ugyanabban a házban, míg én el nem tűntem, de nem ismer meg, nem ő, a szeme se rebben, tiszteleg és visszanyújtja a papíromat, a Panniét is. Nem fogadja el a Győzőék szíves marasztalását, első a kötelesség, mennek tovább. De azt a főhadnagyot, akivel két nap múlva találkozom, csakugyan nem ismerem. Nagy csomó iratot vittem a Kolosy térre — találtam egy kapcsolatot —, s elég fáradtan baktatok vissza a város felé, a Lajos utcán. Az apró, terepszínű katonai autó mellettem fékez le, s a benne ülő szép profilú, de pattanásos arcú főhadnagy már nyitja is az ajtaját: Szálljon be, hová vigyem ? — Pestre, köszönöm. Azért ez kicsit meredek helyzet. így füleli le az embert? Hogy viccesen megkérdi, hová vigyen? Főhadnagy. És ha a „Deff"re visz? ő se szól, én sem. A Lánchídon futunk át, a hídon német katonák kis zöld dobozokat drótoznak a traverzekre. — Nem bírom, ha ilyen meredt képű németek babrálnak a hídjainkon — ezt ő mondja. Most nézek rá először, még a füle is vigyorog: — Itt vagyunk az Óberhé előtt. Vigyelek be, Piroska? — Nem, ne vigyél. Kiszállok itt, a téren. — Jó. Vigyázz magadra, te bolondos. Itt egy kis csokoládé. Kiszállok a kocsiból, megcsókoljuk egymást. A fene egye meg, fogalmam sincs, ki volt ez, nem is jövök rá soha. Szégyen, Szent Karácsony éjszakáján 6