Budapest, 1980. (18. évfolyam)

4. szám április - Vadas József: Bálint Endre változásai

Csendélet, 1946 Petrás István felvételei Bálint Endre változásai Ha van létjogosultsága annak a metaforának, amely szerint az egész modern orosz irodalom Gogol köpönyegéből bújt elő, bízvást hozzátehetjük ehhez a magunkét: a modern magyar piktúra mai művelői szinte mindannyian a tragikusan korán elhunyt Vajda Lajos harmincas években festett szentendrei házaiból léptek elő. Vajda szürrealizmusának szellemében próbálta a háború után Európai Iskola néven csoportba szerveződő fiatal nemzedék valóra váltani azt az álmot, amelynek bűvöletében először a Nyolcak, majd az aktivisták tömörültek táborba: olyan magyar művészetet teremteni, amelyben a kor egyetemes kérdései találnak visszhangra. Ennek a csoportosulásnak volt tagja Bálint Endre is, a mai magyar művészet egyik legrangosabb alakja. A hasonlatokkal, tudjuk, sokszor baj van. Nem egészen stimmelnek. Akárcsak ezúttal. Kétségtelen tény ugyan, hogy Bálint Endre, aki a harmincas évek derekán kezdte pályáját, szoros kapcsolatban állt Vajdával; barátságuknak Vajda mesteri rajzban állított emléket. Az is művészettörténeti adat immár, hogy Vajda sokáig vitatott — olykor még ma is megkérdőjelezett — nagyságának elismertetéséért kevesen tettek többet Bálintnál. Csakhogy és itt a bökkenő — e barátságot ápoló Bálint Endrének nem sok köze van Vajda gogoli köpönyegéhez, legalábbis nem sokat értünk meg az életműből, ha pusztán Vajdából vagy Vajda nyomán eredeztetjük. Vajda szellemi programja az úgynevezett „konstruktív szürrealista tematika" megteremtése volt; az foglalkoztatta, hogyan lehet a népi kultúra emlékeiből — Bartók és Kodály példája nyomán közösségi hatóerejű vizuális nyelvet kifejleszteni. Mindehhez vajmi kevés köze volt a fiatal Bálint Endrének, aki — miként Vajda — megjárta Párizst. Őt azonban ott Vajdával ellentétben — nem a szürrealizmus mágiája igézte meg, hanem Braque és Rouault elementáris világa, nyers és mégis festői piktúrája, stíluskategóriára fordítva: a francia expresszionizmus. És nemcsak a stílusuk különbözött; más volt a mondandója is ezeknek a nyers és mégis festői képeknek. Az induló Bálint képzeletét nem a jövő vonzotta, ő nem a holnap számára kívánt programot fogalmazni, mert az élet drámákkal teli mindennapjai vonzották. A szegénység képviselői és rekvizitumai bukkannak fel Bálintnak a negyvenes években — a háború előtt és után — festett, nemegyszer tragikus szomorúságot árasztó és színektől harsogó képein. Az a Bálint azonban, akit ma ismerünk, csak ezután alakult ki. És meglehetősen lassan. Nem kedveztek a körülmények? Bizonyos, hogy az ötvenes évek első felének kulturális közélete, nevezetesen Munkácsy piktúrájának normává tétele, aligha segítette az önmagára találásban azt a festőt, aki a negyvenes évek végén elégette addigi műveit. Éppen nyers valóságszerűségük miatt; méghozzá — ma már tudjuk: képei mutatják — egy szubtilisabb világ igézetében. Ez a légies álomvilág az ötvenes évek elején ölt először képi formát; ekkor készülnek azok a művei, amelyeket már szürrealistának mondhatunk, s amelyek furcsa és titokzatos dolgokat mutatnak. Mindkét jelző fontos: a titokzatosság ugyanis abból a képletes köpenyből fakad, amellyel beburkolva Bálint szellemekké alakítja az embereket, és amely alatt a tárgyak — a szél nyomán ki-25 Fej, 1945