Budapest, 1980. (18. évfolyam)

4. szám április - Kőháti Zsolt: Emlékezés egy kétkedő hívőre

a pályatársaimnak Írásait, mondhatnám, úgy olvasom, mint a magaméit: a közös tudomás tartományában együtt vagyunk. Valamit tudunk, amit éppen csak mi tudunk, amit előttünk még és utánunk már nem tudnak. Nem mintha akár ezek, akár amazok kevesebbet tudnának, ilyen értelemben szó sincs összemérésről! ( . . .) De gyakran el kellett gondolkoznom, például azon, hogy a tacitusi tömörítésű Cseres-irásokat megértik-e majd úgy, ahogyan mi értjük, az utánunk jövők. Az esztétikai élmény biztosan átüt a korokon, talán még erőteljesebben is érvényesül majd idővel. De a szavak valőrje, az egész asszociációs burjánzás, amit Írása bennünk fölidéz, megmarad-e?" S a seregszemlét záró kérdőjel vezette be a voltaképpeni mondanivalót: minden írói és művésznemzedéknek saját korosztályából kell bírnia egy olyan kritikusgárdát is, mely megerősíti és cáfolja, de mindenképpen kommentálja az.t, amit a művész kortársak kifejeztek. Olykor azzal a célzattal, hogy e művészi ábrázolatok mélyebb igazságtartalmára rávilágítsanak — akár magát a művészt is a tudatosság egy magasabb szintjére kalauzolva. Nem kell hosszasan magyarázni, hogy manapság, amikor a szocializmus harmadik vagy negyedik nemzedéke fog tollat, ecsetet, vésőt; lép színpadra s kamerák elé: milyen jelentősége van Mesterházi Lajos 1978 áprilisában kelt intelmének! Egyre több — sajnos — a nemzedéki feszültség művészeti életünkben, mert baj van a kritika folytonosságával. Nem kis részben ebből fakad az értetlenség, roszszabb esetben a türelmetlenség: fiatalabb művészek alkotásait utasítják el idősebb kritikusok és kollégák — s viszont. A szakmai tudás, elvi következetesség, eszmei fölvértezettség mellett az évjáratok arányos kritikai képviselete is szükségeltetik ahhoz,hogy gazdag, sokarcú szellemi élet bontakozzék ki, s a művek korosztályok feletti, társadalmi fogadtatásban részesüljenek. Szocialista hagyományainkról szólva, Mesterházinál ismét az egyes szám első személy volt a megnyilatkozás egyik fontos formája. 1977 karácsonyán a Népszabadságban s az Élet és Irodalomban adott közre egy-egy anekdotikus önéletrajzi darabot (Rétori babérjaim, Első nagyobb szabású népművelésem). Mindkettőben az egyes szám első személy többes szám első személy értékű, s az önvallomásnak az a szerepe, hogy a szélesebb körre vonatkoztatható birálat itt az önkritika személyes hitelétől kapjon támogatást. Kedvelt, már említett fogalmára, a ,,köztudomás"-ra hivatkozik ezúttal is; afféle hívószavakkal élő: „emlékszem . . .", játékra utal (népszerű versezet, cikk, regény, film formájában milyen divatossá vált mostanában az emlékszem-játék!), s tréfás kíméletlenséggel önmagába s az eltűnt időkre — a felszabadulás utáni esztendőkre — tekintve tárja föl az ön- és közáltatás merő jóindulattól s buzgalomtól vezérelt folyamatát, melynek következtében egyszerre csak fölfelé kerekedtek a népművelés statisztikai adatai, s a Révai Józsefnek meghirdetett s Révai Lajosként bekonferált kommunista szónok — végülis Mesterházi Lajos — eget-földet rázó sikert aratott Pestszentimrén. Egy romokban heverő ország tengernyi gondja-baja hitelesített minden olyan megnyilatkozást, mely valami több és jobb érdekében hangzottéi, vagy jutott nyomdafestékhez. Az új keresése, a tapasztalatlanság vitt sokszor tévutakra. Mesterházi ezekben a szocialista építés hajnalkorát idéző írásaiban mindemellett vállalja a felelősség ráeső hányadát. Az önvizsgálat, a személyes közelítés teszi meggyőzővé és bensőségessé Mesterházi Lajos 1977. őszi meditációját (Töprengés az elkötelezettségről Október évfordulóján — Kritika, 11. sz.) az oroszországi szocialista forradalom 60. jubileuma alkalmából. „Kétségei csak annak lehetnek, aki hisz" — fogalmazza meg itt az emlékezésünk címéül választott gondolatot; szolidaritáson és részvéten alapuló életprogramját (amelyben a részvét nem csupán érzelmi mozzanat, hanem részvétel, a szó etimológiai, cselekvő értelmében). Fölöttébb jellegzetes, hogy Mesterházi Lajos eszmélkedése a választott téma kapcsán a legégetőbb időszerű kérdésekig hatol: Carter amerikai elnök akkortájt az úgynevezett „emberi jogok" tárgyában frissiben kiagyalt s első kudarcait máris elszenvedett kampányáig. Jól látta Mesterházi, hogy a végtelenül bonyolulttá vált világ továbbra is minduntalan ugyanabba a döntési helyzetbe hozza a gondolkodó és felelős embereket: „Itt és most tehát választhatunk az imperializmus és Október között." Mindezt az 1978. őszi Születésnapi gondolatok-ban — a magyar kommunisták pártjának hatvanadik jubileumán — a Mesterházi-féle erkölcsi kódex alaptételének megfogalmazása egészíti ki: ,,kommunistának lenni nem kiváltság, hanem szolgálat. Ám legyen: a szolgálat kiváltsága!" Elmondhatta ő is egyik bűvöletes írásának, a hattyúdalszerű Hepisip-r\ek ifjú hősével — akit mások hanyagságából ért sugárfertőzés —, válaszképpen a nyegle megjegyzésre, hogy hiszen még csak nem is volt szolgálatban, amikor a balesetet elszenvedte: ,,Én kommunista vagyok. A halálomig szolgálatban!" S nem hiányzik Mesterházi Lajos műhelyében a szocialista örökség tudományos szempontú átgondolása sem. A saját élete s részben a családi hagyomány ad személyes hátteret ehhez is, másfelől pedig: a társadalomtörténet alapos, idegen nyelvű szakmunkákra is kiterjedő ismerete szavatolja Mesterházi állásfoglalásának minden rendbeli hitelét.,, Az én gondolkodásomban már, úgy látszik, a századelő a «kályha,» ahonnan el tudok indulni"— vallja be Lackó Miklós könyvéhez írott széljegyzeteiben (Utak, útkeresők — 1976). S valóban: az 1918—19-ig terjedő időszak, a „második reformkor" az a történelmi tartomány, ahol a legszívesebben elidőzik. A Dosztojevszkij Miskin hercegével rokonított Károlyi Mihály a kulcsfigura Mesterházi Lajos politikai panteonjában. (Egyike volt azoknak, akik Károlyi jelentőségének tudatosításáért a legtöbbet tették.) S Károlyi mellett, morális példa gyanánt is, József Attila ragyog. Károlyi Mihály életútjának, politikai hagyatékának egyik legfontosabb tanulsága Mesterházi számára (a lenini mű és irányjelzés, valamint az egész magyar baloldali fejlődés értékelésének eredményeképp is) a kompromisszum cselekvésmeghatározó szerepének fölismerése volt. Semmiféle fölértékelő hajlam nem lakozott benne; Mesterházi — a nem túlságosan nagyszámú valóban ellenállók egyike — józanul mérlegelte a hazai progresszió történelmi teljesítményét, ám alábecsülni sem engedte legjobbjaink életművét, a párt erőfeszítéseit, harcainak eredményét. Igy mutatott rá — alighanem helyesen — a szaktudományos elemzések némely egyoldalúságára, s figyelmeztetett a párt szerepére a két világháború közti antifasiszta küzdelem olyan fegyvertényeiben is, mint a Márciusi Front s a két szárszói találkozó. Nem húzódozott a „mi lett volna, ha" kezdetű történelmi bölcselkedéstől, bár tisztában volt a szükségszerűség hatalmával, s nem vonta kétségbe a tények bizonyságát. Talán legérdekesebb s legbátrabb „mi lett volna, ha" morfondírozását éppen a szóban forgó Utak, útkeresők című írásából idézhetjük: zárójeles fejtegetés részeként: ,,sokszor kisért a gondolat: egy, a maga tömegéhez találó, tehát annak megfelelő súlyú Nemzeti Parasztpárt nem óvott volna-e meg minket az ötvenes évek elejének fatális hibáitól a parasztpolitikában"? Szívén viselte a felszabadulás után születettek valósághű, tárgyilagos, tudományos igényű tájékoztatásának ügyét is. 1976-os egyik cikkében (Nosztalgia és tudomány) a balos illúziók közepette fölnövekvő ifjúsághoz fordult, s rajzolt igaz képet az 1945-öt követő ,,mézeshetek"-ről, sorra véve a nosztalgikus torzítások különféle válfajait. Végtelenül időszerű következtetése ez alkalommal a párt szövetségi, népfrontpolitikájának helyességéhez (e kérdés stratégiai s nem taktikai fölfogásához) szolgáltatott személyesen történelmi érveket. Mesterházi Lajos utolsó esztendeinek egyik legvonzóbb szellemi vállalkozása méltán idézte mindazt, amit ő maga szeretett említeni „a munkásosztály értelmiségijének" hivatásaként. Az önnön politikai súlyát ismét meglelt Európára s a világra tekintő, filozofikus árnyaltságú külpolitikai elemzéseiről van szó: a hajdani Eötvös-kollégista sajátos esszéműfajáról. E téren az utóbbi években végképp olvasmányaira (tucatjával hozatott külföldi lapokra, folyóiratokra) s más közvetett élményekre kellett hagyatkoznia. Tévedhetetlenek voltak mégis ezek az írások, múltértékelésükkel, jelenrajzukkal s „jóslataikkal" — következtetéseikkel — együtt. Bennük is megfogalmazódott a választás kényszere, követelménye: hidegháború vagy enyhülés. Felejteni a jövőért? — kérdezte 1978 nyarán kelt írásában, sokadszor különítve el egymástól fasizmust és német szellemi örökséget: humanizmust (például Thomas Mann hagyatékát). Nem tudott, nem akart felejteni Mesterházi Lajos, s ez nem valamiféle megfásult bosszúvágy volt, hanem történelmi felelősség. Mert amiként nem feledte a múltat, akként tartotta számon a jelen megoldatlan feladatait. Ha tetszik: kíméletlenebbül, mint legádázabb ellenségeink: „Mi tudjuk legjobban, mennyi tennivalónk van még a demokrácia kiszélesítésében, az emberi jogok érvényesítésében, a basáskodás és a szolgaszellem fölszámolásában, mennyi feladat vár még a gyáva és lusta bürokrácia megszüntetésében, általában: hogy valóságunk az eszményeinkhez közelítsen." Szellemi végrendeleteként olvashatjuk ezeket a sorokat; útjelzőként: merre haladjunk, mi mindent kell még kijavítanunk, jobban csinálnunk. Tudomásunk szerint nyomtatásban megjelent legutolsó cikkében is az éleslátás, a felelősségteljes bölcsesség ragadta meg az olvasót: a Népszabadság közölte Nem kártyajáték című írásában. Kína Vietnam-ellenes agresszióját elemezte Mesterházi Lajos a párt központi lapjában, a fórumhoz méltó szenvedéllyel, elkötelezettséggel, mégis higgadtsággal. Volt a cikkben kritika (szélesebb érvényű önkritika) is: gondolkodásunk leegyszerűsítő mechanizmusáról. Brzezinski hazárd kínai kártyajátékát állította szembe a józan szovjet magatartással, Brezsnyevével, melyen a próbatevő napokban a szó szoros értelmében a világbéke múlott. A cikk dátuma: 1979. március 11. Nem aránytévwités, hogy a jelenvaló, kétkedő hivő Mesterházi Lajost idézve kevesebb szó esik az utolsó évek szépírói teljesítményeiről. A csúcsot jelentő pompás esszéregény, A Prométheuszrejtély óta (1973), a Sempiternin címmel közreadott, nagyon is mai témájú — jobb híján mondva —, tudományos-fantasztikus elbeszélések (1975) újabb darabjainak megírása óta jóformán alig alkotott szépirodalmi művet. (Sajnos, az életműkiadás helyenkint pontatlan évszámai is zavarják a tájékozódást.) A Zebegényiek (gunyoros alcíme: Nagysikerű családregény — megjelent a Kortárs 1977. augusztusi számában) azonban vázlatosságában is méltó befejezése Mesterházi Lajos életművének. (Már csak a milliókhoz eljutott — sajnos, nem egészen szerencsés kézzel megalkotott — televíziós változat okán is említést kíván.) A kétkedő hivő mond itt szívszorongatóan nevetni való példázatot az értékek elfecsérelődéséről: hogy nálunk a közérdek, a közjó vállalása sokszor micsoda kálváriát járat igazi képviselőjével, s miféle ügyeskedések árán kell olykor megteremteni látszatra haszontalan, ám társadalmilag nélkülözhetetlen dolgok létalapját. Prométheusz kárpótol hatatlan önfeláldozásának motívumát viszi tovább Mesterházi ebben a szatirikus kisregényben; humánus, emberhez méltó értékrendet kell kiküzdenünk a világban. „A hatvanas évek enyhültebb légkörében" Mesterházi Lajos is „végigjárta a maga gyógyulásának útját, rekonstruálta a maga programját, sok elvesztett idő, kárbament munka és lámpaolaj árán", közreadta ő is „végre azokat a műveket, amelyekre nagy idők tanújaként hivatástudata" kötelezte. Behelyettesítettük itt Mesterházi nevét abba a képletbe, melyet nemzedéktársairól alkotott. Tegyük hozzá: nála a törések, válságok viszonylag csekély művészi-emberi veszteséggel jártak (beleértve egzisztenciális hányattatásait s mindenekelőtt a súlyos testi gyötrelmeket). Ezt a kétkedő hivő — számunkra példaszerű — ars poeticájának és életelvének köszönhette. Kőháti Zsolt 23