Budapest, 1980. (18. évfolyam)

1. szám január - Gáti István: így kezdtem

miféle ambícióm nem volt. Aztán tizennégy-tizenöt éves koromban elkapta a mi korosztályunkat, az egész világot, a Beatles-imádat. Ennek megvolt a társadalmi oka, háttere, ahogy én látom, többek között az, hogy a fiatalság, amely létszámban ugrásszerűen megnőtt, dokumentálni akarta jelenlétét, összetartozását, ugyanakkor különállását. Gitárral és irtózatos hangerővel történt ez a bemutatkozás. Elcsépelt szavakat mondok most, de azt hiszem, így igaz: kerestük saját tevékenységi területünket, az „önmegvalósítás" formáit. Bátyámmal tánczenekart alakítottunk, így vettük ki magunk is részünket az általános felbuzdulásból. Igen ám, de milyen zenekar az, ahol a tagok nem tudnak muzsikálni, nem értenek a hangszerhez. Ez annyira logikusnak tűnt, hogy magam is beláttam, el kell sajátítanom valamilyen hangszer kezelését. De ehhez tanulni kellett volna. A gitárt választottam, de tanulni, azt már nem! Sok hercehurca után tanárom, akitől gitározni tanultam, elvesztette türelmét, csúnyán lehordott. Én vérig sértve rohantam le az utcára — az igazságot vágták a fejemhez, az bántott, hogy nincs ellenérvem —, be az első telefonfülkébe, felhívtam lakásunkat, közben lázasan gondolkodtam, melyik a muzsikának az a területe, ahol nem kell húrokkal bíbelődni, ahol — akkori eszem szerint — különösebb tanulás nélkül elboldogulhat az ember. Megvan! Leakasztottam a kagylót és belekiabáltam: énekelni akarok! A nagy zenei hagyományokkal rendelkező népek, elsősorban az angolok meg a németek, évszázadok óta közös énekléssel ébresztenek az egyénben kedvet a muzsika iránt, így formálnak hanganyagot, rakják le a zenei alapokat. Kodály Zoltán és követői nyomán valami hasonló történik nálunk is az utóbbi évtizedekben. Nálam is a közös énekléssel kezdődött. Szüleim, két testvérem szerették, szeretik a dalt, a zenét. A családi élethez, a család légköréhez hozzátartozott az ének. Az iskolában pedig az énekóra volt az, ahol kitűntem, ahol megdicsértek. Ez igen sokat számított. Társaim közül kivált az én hangom, képes voltam felnőttesen, „öblösen" énekelni. Tanárom bevitt a Pedagógus Kórusba. Ez már rendszeres munkát, tanulást kívánt, hetenként kétszeri próbával. Most már szívesen csináltam. Az iskolai ünnepélyeken szólót is énekeltem. Kitűnő előgyakorlat volt ez választott pályámhoz. Mert ekkor már választottam, döntöttem: énekes leszek. Elogya'^orlaton nemcsak azt értem, hogy kezdtem elsajátítani az énekhez, előadáshoz szükséges tartalmi és technikai ismereteket, hanem például már meg tudtam ítélni, milyen a terem akusztikája, milyen hangerő szükséges, és — ha sután is — képes voltam meghajolni. E<»yet azonban nem lehet semmiféle tanulással, gyakorlással leküzdeni: a lámpalázat. Borzasztó. Tudok kiváló hanggal rendelkező énekest, akiből sosem lett előadóművész, mert a pódiumon, színpadon képtelen volt a száját kinyitani, nemhogy énekelni. Szerencsére velem ilyesmi nem történt, de sokszor elfog a szorongás, a remegés fellépés előtt. És teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor. Van úgy, hogy a legnehezebb darab bemutatása előtt kitűnő a közérzetem, máskor egy sokkal kevésbé jelentős fellépéskor citerázom. Talán alkat kérdése ez. Szerencsére mindig a fellépés előtt fog el a lámpaláz. ha elfog, de csak addig tart, amíg énekelni, játszani nem kezdek. Nagyon izgultam 1966 őszén, amikor a Budai Diáknapokon szerepeltem, Rimszkij-Korszakov Szadko című operájából a varég vendég dalát énekeltem, és elnyertem a szólóénekesek díját. Ez már presztízskérdés volt, és megerősített pályaválasztásom helyességében. 1967-ben érettségiztem, és már hoszszabb ideje tanultam (bizony!), szorgalmasan folytattam a zenei stúdiumokat, természetesen a