Budapest, 1980. (18. évfolyam)

3. szám március - Dr. Buza Péter: „Szegények, de elégültek vagyunk.

Mutschenbacher Tivadar és felesége, Mutschenbacher Tivadar a sebészezred parancsnokaként az első világháború idején, Belgrád mellett. Az első sorban jobb-Tömöry Gabriella ról a harmadik, mögötte felesége Csigó László reprodukciói ».. .az igazolás alá vont az orvosi gyakorlatbon teljesen önzetlenül, igen számos esetben adta emberbaráti érzületének kétségbe nem vonható tanújelét, a nyilasok uralomra jutása után is minden hozzá fordulónak származásra és anyagi körülményekre való tekintet nélkül, teljes erejével igyekezett segítségére lenni. Kiváló működésével általános nagyrabecsülést szerzett, valamint az általa megmentettek örök háláját kiérdemelte ...« Tiszteletteljes kérésem jóindulatú elbírálását kérve, maradok kiváló tisztelettel..." — Végülis, hogyan válaszoltak édesapja kérvényére? — Pesten maradhattunk, de évekig nem volt aztán állása. És tudja, az a hihetetlen, hogy nem vette a szívére a dolgot. Hiába a korábbi kitüntetések, a szakmai hírnév, az, hogy egyike volt a sebészeti műtéttan legjobb magyar szakértőinek. Kerek száz évet lapoztunk át a Mutschenbacher-család történetében. 1876 és 1890 között ők voltak a Tömő utcai Táncsics-ház tulajdonosai. Az utca az egykor itt szántóval bíró jeles pesti polgárcsalád, a Schopperek családi nevének „lefordításával" nyerte nevét. Furcsi összecsengése a véletlennek, hogy Mutschenbacher Tivadar felesége Tömöry lány volt. Schopper Jenő vaskereskedő 1872-ben a nemességgel együtt nyerte el a jogot, hogy Tömörynek nevezhesse magát és utódait. Visszaérkeztünk hát a hosszúra nyúlt és szegényes Józsefvárosi utcácskához. A sárga, egyemeletes, Táncsics építtette bérház tulajdonjoga 1890 táján új kezekbe került: Zaitschek Alajos vásárolta meg. Az Orczy (ma Mező Imre) úton volt jelentős papírlemezgyára, 1886-ban alakult, 70 munkást foglalkoztatott. 1899 végén azonban végleg leálltak a gépek. Az osztrák ipar konkurrenciája túl erősnek bizonyult. Addigra viszont „házakba épült" a vagyon. Zaitschek Alajosnak bérháza volt az Orczy úton, a Nagytemplom utcában, a Csengery utcában is. Leánya Szuly Gyula katonatiszthez ment férjhez. Gyermekük, Szuly Angela — Réti István és Csók István tanítványa — a magyar piktúra számon tartott alakja. Zaitschek Alajos két fia közül Járomi r egy pesti iskolabútorgyár tulajdonosa volt, Zaitschek (később : Zajtay) Artúr pedig évtizedeken át a Magyar Királyi Állatélettani és Takarmányozási Kísérlet Állomás igazgatója. Több, még ma is haszonnal forgatható takarmányozási szakmunka szerzője. A ház mai lakói azonban csak az egykori papírgyárost emlegetik. Ő volt hosszú évtizedeken át a „háziúr". Havonta egyszer megjelent, és kasszírozott. Nem is keveset. A budapesti ingatlanok 1933-as jegyzéke szerint a Tömő utca 4—í>. számú ház évi adómentes, tiszta jövedelme 1260, adóköteles jövedelme 10120 pengő. * — Apám mintakészítő volt. Hároméves lehettem, amikor idejöttünk lakni. Nem ment nekünk akkor valami jól. S azóta se... Amúgy asztalos volt a szakmám, most nyugdíjban vagyok. Hetvenkét éves elmúltam... A Zaitschek bácsira? Hát hogyne emlékeznék! Egyszer vett nekem egy pár cipőt is. Aztán meg — amikor már alig tudott járni — kerítettem neki egy sétapálcát. — Hogy milyen ember volt? Hát hogy is mondjam... nehogy már roszszat mondjak... szóval olyan kupcihér egy úr. A szivart is ketté törte, hogy spóroljon vele. Hosszú évekig járt ugyanabban a cipőben. Úgy öltözködött, ha a mai világban találkoznék vele, azt hinném, koldus De azért fiákerrel jött minden hónapban a házfelügyelőhöz a lakbérért. — Meddig volt az övéké a ház? — tűnődik Molnár József nyugdíjas asztalos, hátradőlve a parányi szoba egyetlen komoly bútordarabján, a heverőn. — Én azt gondolom, valamikor a harmincas évek végén halhatott meg az öregúr, a ház a családé maradt. Más tulajdonost nem ismertem. Azt meg kiváltképpen nem tudtuk a háború előtt, hogy valaha itt lakott a Táncsics Mihály, s hogy ő maga építtette a házat. Soha nem esett erről szó. Talán nem is volt szabad erről beszélni? — Zsúfoltnak találja ezt a környéket? Látta volna az én gyermekkoromban! Itt mellettünk gyönyörű nagy kert volt. Gyümölcsössel, kuglizóval. Na de persze, nem nekünk. Be is kerítették. Mi csak akkor mehettünk be a házfelügyelővel, ha gyümölcsöt szedtünk a háziúrnak. Szép volt ez a része a Józsefvárosnak. Nincs messze a füvészkert, meg itt is, a környéken sok volt a füves, fás kert. No persze, hol van ez ma már... Most mindenütt bontanak, meg építenek. És ezzel a házzal is Hát — nem is tudom, hogy mondjam, hogy ne mondjam rosszul — nem óriási sokat törődnek az illetékesek! Pedig igen masszívak az alapjai! Jó ház volt ez valamikor kérem, nem ilyen rozzant, düledező isten csúfsága. Molnárékkal a ház falatnyi kertjében beszélgettem. Szeptembert írtunk akkor, a sok virág, a zöld lomb eltakarta a ház gyalázatát. Az áldott napfény perbe szállt az elmúlással. Most február van. Az udvarra nyíló konyhaajtókon ködként árad a gőz, a kuporgatott meleg. Feketén fénylenek az emeletet támasztó ormótlan gerendák. Széles repedések szántják, szaggatják a falakat. S a percekre előbújó téli nap sápadt s hatalmas árnyékot rajzol. A hajdani francia nyelvtanár és az egykori papírlemezgyáros családi legendáriumában nem találni semmit Táncsics Mihályról. A Tömő utca 4—6. számú bérház számukra sohasem volt más, mint jövedelemforrás. És a száz év sok száz lakója? A kétkezi munkások, ágyrajáró pincérek, szerény jövedelmű kisiparosok, alkalmi otthont kereső, évről évre odébbálló gyanús egzisztenciák, rongykereskedők és borbélysegédek, kocsisok és szatócsok — „a szegények és elégültek", a sorsukkal perlekedők és megbékélők — ők mit őriznek Táncsics Mihály emlékéből? Mit tudnak Róla, ki másfajta rend, másfajta indulatait hordta a szívében ... 23