Budapest, 1979. (17. évfolyam)

2. szám február - Vargha Balázs: Császár István holtpontjai II.

lett egy szabotázzsá felnöveszthető kavicsrugdosásnak, mint az, aki rugdosott. Aki a „szabotázst" elkövette. De még ezt az értelmezést is elbizonytalanítja Császár az elbeszélés utolsó mondatával. Nem azt látja a fiú, hogy az az ember megkönnyebbülten felsóhajtott, hanem csupán ennyit: ,,A válla megrezdült, mintha sóhajtana." A fényképészektől véve a hasonlatot: lágyrajzú objektívet alkalmaz itt; nem éles, ügyészi fényben ábrázolja alakjait. Melyik volt ő? Zenében, versben nem szokatlan, de prózai kötetben már szemet szúr efféle agyafúrt szerkesztés: Én voltam az (kötetcím), Körülmények (cikluscím), Körülmények (elbeszéléscím), Én voltam az (elbeszéléscím). A két cím egymással vitázik, hiszen az egyik azt jelenti: vállalom, a másik: ki szeretnék bújni a felelősség alól, a körülményeket okolva. Mindkét elbeszélésben gyereke születik egy Géza nevű fiatalembernek. Nem kívánt gyereke, egy lánytól. A körülmények című elbeszélésben a megszülető gyerekről kiderül, hogy nem is Gézától származik; egy katonatársa lopja el az ő nevét, hogy nevet adjon a gyereknek. A másik Géza viszont — az Én voltam az című elbeszélés Gézája — bevallja, hogy egy ágyban feküdt azzal a feketehajú lánynyal, aki aztán gyereket szült az ő számlájára. De az Én voltam az mégis átfordul végül Nem én vo/tom-ra. Az elbeszélés utószavában egyszerre csak ezt olvassuk: ,,Bevallom, hogy a fenti történetet csak kitaláltam, vagyis egyszerűen elképzeltem magamnak egy fickót, aki megírja az életemet. Egy olyan fickót, aki megírná, ha vele történt volna. Valakit, aki már csak öklendezni tud az összes művészetek hazugságaitól, valakit, aki nem cserélné el a sivár valóságot ezer kiagyalt történetért." Nem kevés bonyodalom néhány sornyi szövegben. Az Én voltam az nagy kitárulkozása odáig szűkül, hogy ő volt az, aki egy fickót kitalált. Ez a fickó azonban nem a maga életét írta meg az előzőekben, hanem Császár Istvánét. Hogy végre a sok kiagyalt történet után papíron legyen a sivár valóság. Nem arról folyik már az érvelés, hogy ezt a kétszer is megírt gyereket ki hozta össze, és a bíróság előtt ki mondott igazat. Hanem arról, hogy az írói mesterségben mit is jelent az igazmondás. Helytállni, színt vallani — ezeket a tiszteletre méltó követelményeket mintha utolérte volna a történelmi kategóriák sorsa: az írók nem minden korszakban tudnak velük mit kezdeni. Császár István így búcsúzik az elbeszélés végén, miután a történetet (és a gyereket) ennek a kitalált fiatalembernek a nyakába varrta: ,,Nyugodj meg nyájas olvasó . . . nem akarlak holmi megváltással zaklatni." Hogy a világmegváltást kizárja írói céljai közül, az rokonszenves gesztus. De mit hagy meg? Hiú, badar beszéd Egy időben azzal próbálkozott, hogy a szókat megragadja röptükben. Hogy ha olyan szereplő beszél, akinek semmi igaza sincs, legalább mondatainak lejegyzése legyen igaz. Ügy látta, hogy az írók túlságosan irodalmi nyelven fogalmaznak, szereplőiket társalgási színdarabok vagy ismeretterjesztő könyvek stílusában beszéltetik. Nem járnak eredeti nyelvi források után. Ő aztán nem sajnált időt, fáradságot, fölkereste azokat a helyeket, ahol spontán árad az élőbeszéd, a maga tisztátalan zavarosságában. Többek között egy iskolát és egy alkoholelvonó intézetet keresett föl. Azok az emberek, akiknek szövegét Császár István a lehető leghívebben reprodukálja, általában nem társalogni szoktak, hanem monológot mondanak. Végtelen monológot, amihez valahogy hozzátartozik egy marokra fogott pohár is. Mivel végtelen a szöveg, akárhonnan ki lehet belőle venni egy szakaszt. Legyen például ez a részlet a tanár szövegéből: ,,Na most akkor utána az igazgatóhelyettesnő még egy megjegyzést tett az én munkámról Méghozzá azt, hogy azt mondja hogy hát engedjék meg neki hogy ő is tegyen egy megjegyzést a munkámról, annyit hogy amikor azt mondja én munkát végeztetek a gyerekekkel akkor én általában azt szoktam mondani, hogy csináljuk meg MERT AZ IGAZGATÓ NÉNI KÉRI VAGY AZ IGAZGATÓ ÚR KÉRI, hogy ezt meg kell csinálni. És azt mondja hogy inkább az lenne a helyesebb ha azt mondanám a gyerekeknek hogy GYERTEK CSINÁLJUK meg és nem pedig azt hogy kell csinálni valamit hanem azt mondja ITT MINDEN ÚGYIS A MIENK Hát úgy csináljam meg hogy azt mondjam gyertek csináljuk És ne azt mondjam hogy meg kell csinálni hanem természetes dolog hogy ezt csináljuk meg ugye" Az ember evvel a nagy sebével Bokáig, térdig süllyedünk a tocsogós monológba, amelyet egy tanár (vagy volt tanár?) ömleszt önigazolásul. Az az iskolai szöveg, amit idéz, akkor is elég bővizű, ha a hozzáragasztott azt-mondja-hogy-okat elhagyjuk belőle. Még tökéletesebb monológ Váry Félix festőé, vagyis a Hiú, badar beszéd című elbeszélés szövegének 95 százaléka. (Az öt százalékot a fejezetcímek teszik ki, amik bevallottan Császár István hozzátételei. Meg a bevezetés, aminek lényeges közölnivalója ennyi: „Tehát ami itt következik, az színtiszta valóság . . .") Ezek után már fölösleges, hogy hosszabban belehallgassunk a Hiú, badar beszéd valóságába. Elég lesz ennyi: „hallgasd meg ezt a Beethovent, ez az antialkoholizmus! ezt jobban szereti az ember, ez az igazság, mint azt a hamisított bort, amit ott az a sok szerencsétlen töltöget, akiket sajnálok tulajdonképpen. akik úgy jönnek t »művész úr, művészkém, nem tudsz adni egy tízest?« »adok, tessék, parancsolj« egy tízest adok, mert akkor megúszom a dolgot, érted? mondom! »pajtikám, sietnem kell, egy tízes itt van, megyek«, és jó vagyok neki, én vagyok az aranyember, de; de ezeket a helyeket elkerülöm, be sem megyek." Kétségtelen, hogy ez finomabb, érzékenyebb reprodukálása az alkoholista szövegelésnek, mint — mondjuk — Petőfi verse, a maga műfajában elsőrendű Ivás közben. De errefelé nem lehet tovább menni. Akár magnetofon vette föl Félix úr szövegét, akár az író munkálta ki ilyen magnetofonszerűvé, olyan beszűkült „valóságnak" az ábrázolása ez, amiből húsz oldalnyi érdekes, de több már elviselhetetlen. Isten mentse az irodalmat attól, hogy ennek a parttalan redundanciának hű tükrözését vállalja föl. Tarnay elhajózik Valami ilyen abszurdumot fejt ki neki Tarnay nevű doktor barátja a városligeti Gundelban, egy nagy italbolti őrjárat közbeeső állomásán. („A vonat minden megállóhelyen megállt") Tarnay szerint az irodalom így semmisíthetné meg önmagát: „Ki kéne választani egy átlagembert — akárkit —, és pontosan feljegyezni háromszázhatvanöt napját. De egészen pontosan. A fogmosást meg azt is, hogy hány papírral törölte ki az ülepét. Mind a háromszázhatvanöt napot leírni, még akkor is, ha egyformák. Mikor készen lenne a könyv, mindenkit köteleznének az elolvasására. Az iskolásoknak ebből kéne felelni. Ebből vizsgáznának az egyetemi felvételizők. A rádió naponta kétórás műsorban felolvastatná a leghidegebb hangú bemondóval, és ilyenkor még az utcán is hangszórók üvöltenék, hogy a járókelők se maradjanak ki a gyönyörűségből. És ezt mindaddig kéne csinálni, amíg az emberek megrohadnának a saját értelmetlenségüktől, és nem tudnának úgy élni, ahogy eddig." Fejforgás Tarnay nem ezt a javasolt dögunalom regényt élte. Nem a regény műfaját pusztította el, hanem saját magát, szabályos századfordulós kispolgári tragédia stílusában. De előbb végigjárta barátjával, a másik íróval az otthonait: talponállókat. Saját találmányú apokrif nevükön hívta őket: a Madách téri Akváriumot, az Akácfa utcai Bartók termet, a Hársfa utcai Babaszobát. Aztán még szippantott egy adag frissebb levegőt a Duna-parton. „A hajóállomás kantinjában »friss tavaszi sört« ittunk, és a korlátra könyökölve néztük a vizet. A közelben állt egy uszály, román zászlóval. Fehér deszkakabin a végében. Vaskos öregember kötélre kötött vödörrel ügyesen vizet meregetett a folyóból. Kiterített ruhák száradtak a kabin előtt, az ablakban félrehúzott függönyök között muskátlik piroslottak, és a fedélzeten egy bozontos fekete kutya szaladgált. — Elmenni — mondta Tarnay. — Hajóra kéne szállni..." Furcsa lelki mocorgások. Mintha a tiszta, nyers színek: fekete kutya, fehér olajfesték, zöldleveles piros muskátli menedéket adhatnának. Mintha uszályon nem lehetne valaki merev részeg. Tarnay már csak sejtelem formán fogja föl, miért kellett neki még egyszer megnézni ezt az uszályt. S hova is akar elhajózni... 23