Budapest, 1979. (17. évfolyam)

12. szám december - Marthy Barna: Krónikás kislány

Sándor is résztvettek a 4000 fiú közt. Engem a mamám korán felköltött, mert a tornászok egy része dalolva vonult el az ablakunk előtt és sietnünk kellett. Tíz órakor kezdődött és mikor mi 3 órakor hazajöttünk, még nem volt vége." „Tegnap a hülyék vizsgáján voltunk Budán. A veres kereszt kórházig mentünk kocsin, onnan néhány lépés az intézet. A vizsga már meg is kezdődött, mire oda értünk. Szegény gyermekek! Némelyiknek a fejébe nem megy, hogy kell egy á-betüt leirni, mindig t-t ír. Egy másik nem tudja, hány füle van, de ezek még nem annyira sajnálni valók, mint akik egészen öntudatlanok, s csak akkor esznek, mikor adnak nekik és soh'se beszélnek, csak sírnak és üvöltenek." „A héten 31 barna nő és 9 barna férfi tartott előadást az állatkertben. Katonásdit játszottak, táncoltak, sat. Gyönyörű tartása volt mindegyiknek, s a mama ezt nem győzte bámulni. Az arcuk sem volt csúnya, csak a szájuk volt nagy, a hajuk pedig apró göndör. Egy nő fülbevalókat ajándékozott nekik, a minek roppant örültek. A plakátokra az volt írva, hogy ezek a Dahomey-i király amazonjai, vagyis női testőrsége". Ferenc József és Kossuth Lajos A 9 éves kislány „tudósítása" Ferenc József látogatásáról: „Gyönyörű ünnepélyek voltak a király jubileumakor. Mi Budán vettünk tribünjegyet az Albrecht-uton és egészen közel, előttünk haladt el a menet. Azt se tudtuk, mit bámuljunk jobban. Gyönyörű szép dísz kocsik, azután a bandérium. A lovakat apródok, csatlósok, kengyelfutók vezették, a kik szintén gyönyörűen voltak öltözve. Hát még a kocsisok, ki hajporos, harisnyás volt, ki magyar ruhában, voltak kiknek gyöngy és szalag volt a hajába fonva. Az urak is, egyik díszesebb a másiknál. Csupa selyem, bársony, drágakő volt az öltönyük. Végre jött a király, Szapárival egy kocsiban, utána ismét sok díszkocsi. Mikor már a várban voltak, mi vártuk, hogy visszatérjenek, a mi meg is történt, és így kétszer láttuk a szép díszmenetet. Hazafelé indultunk és éppen a hajóig értünk, amikor elkezdett az eső szakadni, ahogy csak bírt. A hajóhídon borzasztó tolongás keletkezett, engem is, Jenőt is mellbe döftek, majd agyon nyomtak. Végre is fél órai küzdelem után mind felszálltak a hajóraj de én és a mamám leszorultunk. Jött aztán egy másik hajó és így mi is átmehettünk a pesti oldalra." Kossuth Lajos temetéséről — 1894 tavaszán — így számol be a 11 éves szemtanú: „Egy kerepesi úti ház harmadik emeleti ablakából néztük. A menet kezdődött 2000 gyászruhás nővel, kik 8-as sorokban mentek. Azután jöttek az egyesületek, városok végtelen menetben, azután 16 kocsi, koszorúkkal sűrűn megrakva. Most egy érdekes csoport következett, 1848-as honvédek, urak és parasztok, öregek mind, nagy részük melle tele volt érdem jelekkel. Rendkívül megható volt ez. Most jött a gyászkocsi, melyen egy koszorú sem volt, s az egyszerű barna fakoporsót tisztán láthattuk. A koporsó után gyalog jött a két Kossuth fiú, s mi azt hittük, hogy itt már vége szakad a fél óra óta haladó menetnek. De még csak most jött a java! Ismét egyesületek, és azután a rengeteg sok nép, úgy hogy vége nem akart szakadni. Páratlanul nagyszerű látvány volt. De gyönyörű volt a temetés előtti napokon a gyászszal bevont utcákat megnézni. Legszebb volt azonban a múzeum. Lépcsőzete úgy meg volt rakva színes koszorúkkal, hogy több már nem is fért el és Arany János szobrát rakták tele. A múzeum körúton anynyi nép járt, hogy a kocsik is alig közlekedhettek. Én és a mamám egy lóvonat tetejére ültünk, s onnan néztünk mindent. Eredeti volt, hogy e hosszú kocsizást ingyen tettük, mert annyian voltak a kocsin, hogy a felének sem győzött a kalauz jegyet adni" Ligeti kirándulások és május elseje „A ligetben gyönyörű mulatságon vettem részt — írja 1893 nyarán. — Virág-kocsi Corso volt a leégettek javára. Nagyszerűen mulattam. Én azokra dobtam csokrokat, akiktől én is várhattam, de a mama csak Blahánéra és Beniczki Bajza Lenkére dobált. Jenő elfogdosta a földre hullott kis csokrokat, s egy szép kis kosarat is elkapott, melyben piros szalaggal megkötözött gyöngyvirág csokor volt, finom cukorhoz is így jutottam. Egész halom szép virággal tértünk haza". „Elmentünk az állatkertbe. A szegény orang-utang már nem volt az élők között. De voltak most lappok, családostul, sátrastól. Éppen úgy néztek ki, mint bárki más. De volt köztök egy parányi kis törpe ember, oly nagy, mint egy három éves gyermek, ötven éves és övig érő szakálla volt. Valóságos mesebeli törpe." A kislány naplójában ezt találjuk 1894. május elsejéről: „Előtte való napokon Jenő csinált egy dinnye nagyságú lapdát, hogy legyen mivel lapdáznunk kint. Felkeltünk hát 5-kor mindnyájan május elsején. Jenő előre ment a biciklijén és találkát adott az iparcsarnok közelében. Én, a mamám, Sándor és Aladár pedig gyalog indultunk a nagy útnak. Szegény mama cipelte a nehéz lapdát. Az Andrássy úton ibolyát vettünk, de a fáradságunkat ez nem enyhítette, már alig bírtuk magunkat. Mivel Jenőre hiába vártunk, elindultunk a ligetbe. Mindenfelé zsúfolásig a vendéglők, utak. Zene, ének, táncz mindenfele, és mindenki zöld gallyal és virággal díszítette magát. Sokan egész nagy faágakat czipeltek a vállukon haza, hogy az mire volt jó, nem tudom. Egy vendéglő előtt megállottunk, mögötte zenekíséret mellett munkások énekelték a Marseillaiset. Az utczán minden kocsin léghajó röpködött. Egy kocsis szétvágta a társa léggömbje fonalát, az felröpült, volt lárma, kacagás, szitkozódás. Szép volt azonban, amint egy kocsin két részeg cselédféle leány hajtatott el, hanyatt feküdtek, zsebkendőiket lobogtatták, s ordítoztak a részegségtől, nem is tudtak tán magukról. És nők ilyenek legyenek! Elmentünk a Vaudeville színházba, nagyon jól mulattunk, kár, hogy olyan hamar vége lett. Megnéztük a Camera Obskurát, azután bementünk egy komédiába, a fiúk elmentek egy barátjukkal. Végre haza indultunk, megnézzük, hány óra, hát csak 8 óra volt! ! ! Szinte hinni sem akartuk. A legközelebbi május elsején ismét elmegyünk !" Prielle Kornélia, Márkus Emília A Magyar Géniusz című művészeti lap közli Bihari Lujza egyik rajzát 1900 decemberében. A kis hírből azt is meg lehet tudni, hogy a Karlovszky—Tolnay festőiskola növendéke is volt. Hamarosanférjhezmegy,ikrei születnek, de a lapkivágások is folytatódnak: „A babák még mindig a sziget szenzációi. De csak akkor, ha egymás mellett ülnek a kocsiban. Prielle Kornélia mindig utánuk küld, ha nem látja őket. Tegnap odahívatta, hogy megmutassa őket Lux Terkának, a kitűnő írónőnek. Előtte való nap Márkus Emília csókolgatta a kis kezeiket, s maga a «nagymama» (ez volt az idős Prielle Kornélia «beceneve») is sokszor maga mellé ültette őket." Akkortájt fénykép is készült róluk. Lujza-Ljubica néni leveléből tudom, hogy második férjével ötven évig élt nagyon boldogan. „13 magas érdemjelét, könyvtárát, emléktárgyait a Hadtörténeti Múzeumnak ajándékoztam, ők nagyon figyelmesek irántam, minden kimagasló eseményhez meghívót küldenek. Egy nagy emlékalbumot is ajándékoztak nekem, az első lapjára odanyomtatták a nevemet." ígértem, hogy régi pesti lakásukról, a réglátott Budapestről fényképeket küldök neki. Ezt válaszolta: „Nagyon köszönöm kedves ajánlatát, hogy fotókat küldene. Ne tegye! Fájna!" Hogy miért húzta alá az utolsó szavakat, arra választ ad egyik szomorkás kis versének utolsó két sora: „Spinéten húr pattan, s fakult képek felelt Sápadt holdfény meUett sir az emlékezet." 36