Budapest, 1979. (17. évfolyam)

12. szám december - Dr. Kaba Melinda: Műemlék az M11-esen

kedtek, hanem kiváló minőségére is gondot fordítottak. Igen nagy volt a különbség az ivóviz és az egyéb célokra használt víz minősége között, külön ipari vizet biztosítottak a malmok meghajtására, a festőüzemeknek stb. Az ókori vízművek szerkezete, technikája hasonlít a napjainkban ismerthez. Sima, egyenletes területen föld alatti csatornákban folyt a víz. A föld feletti ívekre épített vályúkban a pontosan kiszámított és megfelelő szakaszokban konstruált esés biztosította a víz zavartalan továbbjutását. A vezeték a város legmagasabb pontján egy vízelosztó medencébe, castellumba torkollott, a mai víztornyok működési rendszeréhez hasonló-Az aquincumi főutca tengelyébe épített kétnyílású díszkapu alapjának maradványai an. Különbözik azonban a vízelosztás módja. A mai víztoronynál egy fővezetékből építik ki több irányba a leágazást. Az ókorban magából a castellumból három fővezeték ágazott ki. Az első a nyilvános kutak ivóvizét biztosította, a második a színházakat, díszkutakat látta el vízzel, míg a harmadikból a magánfogyasztók lakásai részesültek. Az agyag- vagy ólomcsöveket különböző magasságokba építették. A legfelső a privátfogyasztóké, a legalsó a közkutaké volt. Ha kicsi volt a vízhozam, süllyedt a vízszint, s ezzel fokozatosan estek ki a vízellátásból legelőször a magánházak, azután a díszes létesítmények. Arra viszont gondosan ügyeltek, hogy a legalsó vezeték olyan szinten épüljön, hogy a közkutakból sohase fogyjon ki a víz. A vízelosztók egymástól való távolságát szabályos ritmusokban állapították meg, nehogy sok helyen rongálják a fővezetéket. A vezeték hozamát mérték a forrásnál és a városban, mégpedig az évszaknak megfelelően. Az ókor vízfogyasztása háromszorosa, négyszerese volt a mainak. A víz ugyanis éjjel-nappal folyt. A gazdag háztulajdonosok együttes költséggel építettek leágazásokat a vezetékekből. Mindegyik fogyasztónak külön-külön vezetéke volt, amelybe szabványcsövet építettek. A bronzból készült cső vízáteresztésének mértéke normázva volt, s ennek alapján számították ki a vízfogyasztási átalányt. Csak hatósági ellenőrzés és lepecsételés után építhettek be csöveket a vízvezetékekbe az azzal megbízott szakemberek. Ez a bekapcsolás a magánfogyasztók részéről nem csupán elhatározás kérdése volt. Külön engedélyt kellett kérni a víz bevezetésére, amelyben meg kellett jelölni a felhasználás célját. Aki hamis jogcímen kérte, megbüntették. A megszerzett jog nem öröklődött, és eladni sem lehetett. Az államilag ellenőrzött karbantartók nevét egyes tereken kifüggesztették. Az adminisztráció azonos volt a gabonaelosztás szervezésével. Ha szárazság volt, leállították a öntözéseket. Például játékok alkalmával a Circus Maximus locsolásához külön engedély kellett. A vezetékek mellett 5—5 lépésnyi területet szabadon kellett hagyni, sem fa, sem épület nem állhatott ezen belül, akár pilléreken áramlott a víz, akár föld alatti vezetékekben. A víz szennyezését súlyosan büntették, de büntetést szabtak ki a rongálókra is. Az ókori vízvezetékek tervezését és kivitelezését a legkörültekintőbben végezték. Az építkezések megkezdése előtt a területet pontosan beszintezték, mivel nemegyszer igen bonyolult terepviszonyok között kellett megépíteni egy-egy vízvezetéket. Néha hegyet kellett átfúrni, alagutat létesíteni, hogy a víz átvezethető legyen. Az ókorban is előfordult pontatlan kivitelezés: egy feliratos kövön maradt fenn (közölve: .H. Dessau, Inscriptiones latinae selectae, Berlin, 5795,) hogy Nonius Datus, az i. sz. III. sz.-ban élt kiváló tervezőmérnök elkészítette az algíriai Saldae városka hegyen átvezető aquaeductusának tervét. A terveket átadta a kivitelezőknek, majd továbbutazott a provinciák más városaiban reá váró feladatok megoldására. Útközben érte utol a helytartó reklamációja: a vízvezeték négy esztendő múltán sem készült el. Datus a helyszínre sietve megállapította, hogy az alagútfúrást a kivitelezők pontatlanul, nem a terveknek megfelelően végezték, s így történhetett meg, hogy a hegy két oldaláról elindult folyosó nem találkozott. Datus irányításával, módosított munkával rövidesen vízhez jutott a városka. Kiválóan képzett technikai személyzet végezhette Aquincumban is a vízvezetékek állandó karbantartását és felügyeletét. Bár jelenleg még nem ismerjük az aquincumi vízvezeték tervezőinek, építőinek nevét, de az ásatásainkkor felszínre került részletekből következtethetünk a munka pontosságára és időtállóságára. Jóval a római birodalom bukása utáni századokban is csordogált még a víz a Hadrianus korában megépített vezetékekben. A víz oldotta mészköves, szemcsés konglomeretumtömbök, amelyek évszázadok óta jelezték a föld felszínén a vezetékek helyét, a középkori szintekre rakódtak le. A római birodalom területén sok helyen tártak fel ma is álló és működő aquaeductusokat. Ezek sorában az aquincumi is jelentős helyet foglal el. A Fővárosi Tanács jelentős anyagi és erkölcsi támogatása tette lehetővé bemutatásának ezt az impozáns módját, amely bizonyítja a közel kétezer éves város mérnökeinek magas műszaki képzettségét, kiváló technikai felkészültségét. 33 A Porte Maggiore Rómában