Budapest, 1979. (17. évfolyam)

12. szám december - Dr. Gyapay Gábor: Fiatal múzeumbarátok

Hadüzenet a vegyszereknek ténet nem áll ugyan a tanulók érdeklődésének középpontjában, mégis számos hasznos munkát elvégezhetnének a múzeumoknak. Ez utóbbi iskolafajtákban a gyakorlati munkának igen nagy a jelentősége: a tanulók műhelyeikben megtanulnak a különböző anyagokkal bánni. A műhelygyakorlatok során megismerkednek a fa, a fémek, a papírok, az üveg és a műanyagok tulajdonságaival, a megmunkálás módszereivel, a feldolgozás lehetőségeivel. Múzeumaink is rengeteget dolgoznak fával, fémmel, üveggel, bőrrel, cseréppel, műanyagokkal, mert a leletek nagy része éppen ezekből az anyagokból készült, tehát a fát, bronzot, vasat, üveget, kerámiát, bőrt, papírt kell megmenteni, restaurálni és gondozni. Másrészt a múzeumi munkában és a kiállítások rendezésében ugyanezek az anyagok szerepelnek, így az együttműködés lehetőségei meglehetősen kézenfekvők. A faipari iskolák a makettek előkészítésében, a kiállítások installációs munkájában lehetnek a múzeumok segítségére, a vasipari tanulók gyakorlataik során olyan munkadarabokat készíthetnének, amelyek a múzeumokban felhasználhatók, a könyvkötők a raktári dobozok elkészítésében fejleszthetnék készségeiket, a nyomdaipari tanulók segíthetnének a múzeumi nyomtatványok, plakátok, kiadványok elkészítésében, a textilipari és vegyipari tanulók a restaurálási munkákba kapcsolódhatnának be, illetve közreműködhetnének a restauráláshoz szükséges anyagok elkészítésében. Az együttműködésnek a felsoroltakon kívül még számos fajtája képzelhető el, de a lényeg mindenütt az, hogy az eddig egymástól független tevékenységek összekapcsolódjanak, és ez mindkét fél számára előnyös legyen. Csökkenne a múzeumok anyagi terhe és munkaerőhiánya, a tanulók pedig értelmét látnák munkájuknak és jobban kötődnének a múzeumhoz, ami kulturálódásukat, szellemi gazdagodásukat segítené. Mindezen kérdések megoldásához azonban nagyfokú szervezettségre és összhangra lenne szükség. A múzeumok és a közoktatás vezetőinek kellene megállapodniuk elvben és gyakorlatban az együttműködés lehetőségeiről és módozatairól. Eleinte talán csak néhány múzeum és iskola között lehetne élő kapcsolatot létesíteni. Itt, a gyakorlatban jelentkeznének a megoldásra váró kérdések. Ezután lehetne minden iskolát és minden múzeumot bevonni. Lelkesedésben nem lenne hiány sem a tanárok, sem a diákok részéről, de nagyon pontos átgondolt és jól szervezett munkára lesz szükség. Egyébként gazdasági életünk minden területén kulcskérdés ez, így a múzeumok és iskolák intenzív együttműködése egész társadalmunk fejlődését is szolgálni fogja. Dr. Gyapay Gábor Budapest környékén sok ember lakik a zöldövezetben. Jelentős azoknak a száma is, akik itt hétvégi házakat építenek, és szabad idejük jó részét apró kertjük művelésének szentelik. Az őslakosok, meg az „öreg" gazdák tanítják a kezdőket, hogyan is kell gyümölcsfát metszeni, virágot nevelni, zöldséget termeszteni. Ha beszélgetésüket hallgatja az ember, olykor elcsodálkozik: „Ezzel irtom..., azzal védem... időben rámegyek..., amikor jön, kétszer is permetezek..., a fólia alatt gázosítok..." Mintha a békés, idilli tájról egy háborús frontszakaszra tévedt volna az ember. Az ellenség: levéltetvek, férgek, apró rovarok, füvek, kisebb-nagyobb virágok-növények, esetleg madarak — mind-mind természetes környezetünk, a zöldövezet alkotói, lakói. A hajdanán ásóval-kapával, olykor szelíd permetezéssel folyó „háború" napjainkra ugyancsak elmérgesedett. A szó valódi és átvitt értelmében. A kertészkedő, a vásárló minél nagyobb, minél szebb, minél jobb minőségű termést hozó fajtákat keresett. A nemesítő érzékeny, túlnemesített növényekkel, magvakkal szolgált. A gyümölcsfával, zöldségnövénnyel együtt azonban a rovar is jó talajba került, s dús táplálékhoz jutva szaporodásnak indult. A kertész vegyszerrel védekezett. A rovarok közül néhány túlélte a mérgezést, rezisztenssé vált, újra elszaporodott. A kertész ezután még erősebb méreggel védekezett, aztán még erősebbel... Ez a folyamat önmagától aligha szakad meg. Pihenőkertjeink levegője vegyszerek szagával terhes, gyermekeink néha a háromszor megmosott spenóttól is mérgezést kapnak, ha a levél szövetében felhalmozódik az el nem bomlott vegyi anyag. Élelmiszer-vizsgálattal foglalkozó szakemberek a megmondhatói, hányszor találnak egészségre káros termékeket a piacon árusítók kosaraiban. Lehet-e ebből a bűvös körből szabadulni? Megvédhetjük-e fővárosunk környékét a környezetszennyezésnek ettől a ma még elkerülhetetlennek vélt, sőt, szükségesnek tartott módjától? Sokan úgy vélik, elegendő, ha egyszerűen nem használunk vegyi anyagokat, mérgeket a kertekben. Azt tanácsolják, hogy kényesebb növényeket ne is ültessünk, s lehetőség szerint a betegségeknek ellenálló fajtákat termesszünk, aférges almából pedig főzzünk kompótot. A tagadás azonban önmagában nem elégítheti ki az embert — még kevésbé a kertjére büszke hétvégiház-tulajdonost! Létezik-e hát olyan modern eljárás, amelyik szavatolja a környezet védelmét, sőt, elősegíti annak építését-regenerálását, s emellett — ami cseppet sem közömbös — szép és jó termést ígér? Igen, van ilyen. Európa számos országában ismerik a biológiai kertészkedés módszerét. Ezek közül is legfejlettebbnek a biodinamikus módszer tartható. Ez az eljárás az oltott komposzttal való gazdálkodáson alapul. Igaz, az így kertészkedőknek az átlagosnál is több odaadásra, türelemre van szükségük. Bizonyára eredményesebb lenne, ha egy egész nagyüzem vagy egy egész dűlő védekezne ezen a módon a kártevők ellen. Svéd, német, angol kertbarátok, mezőgazdák ma már nem is a próbálkozás szintjén alkalmazzák ezt az eljárást. A biodinamikus módszer lényege egyfajta komposztgazdálkodás. Arról van szó, hogy a természetben bomló valamennyi hulladékot — lombot, gazt, konyhahulladékot és a legértékesebbet, a szerves trágyát — földdel keverve halmokba rétegeznek, majd növényekből készült preparátumok csipetnyi adagjával beoltják. (Ezeket az oltóanyagokat e cikk írója kis mennyiségben ma már itthon is előállítja. — A szerk.) Az így kezelt komposzt földszagú, gyorsan bomló. Ha a kert talajába évente beforgatják, és műtrágyát nem használnak, a talaj „átáll", azaz négy-öt év múlva már más mikroorganizmusok élnek benne, mint korábban. Ebben a talajban élő-termő növények már eleve ellenállóbbak a kártevőkkel szemben is, biológiai értelemben tehát értékesebbek. A kert talaját és a növényeket permetezni kell, annál többször, minél több a környéken a füstgáz, a kipufogó gáz stb. Erre is speciális gyógynövényfőzeteket és trágyakivonatokat használnak. A fentieken kívül sok finom fogása van még ennek a gazdálkodási módnak, s ezek közül számosat a hazai viszonyok között még ki sem próbáltak. A biodinamikus módszerrel gazdálkodók például a szomszédos Ausztriában termékeiket nagy felárral adják el, mégis bőven akad rá vevő. Milyen jó lenne, ha a minőség fogalmát hazai kertészkedőink is így értelmeznék, s a módszer követőkre találna. Nem kellene félteni gyermekeinket sem a vegyszermaradványoktól, patakjainkat a mérgezéstől, erdőink szélét az eldobált műtrágyás zsákok, vegyszeres dobozok stb. tömegétől. Van tehát megoldás, amelyik megállíthatná a természet — tehát önmagunk — ellen folyó „vegyi háborút". Környezetünk pusztulása láttán nem elég csak sopánkodnunk — cselekednünk is kell. Mezei Ottóné 2Í>