Budapest, 1979. (17. évfolyam)

12. szám december - Tamás Ervin: Szigetvár

romlott" a település, hogy nagyon sok pénz kellett volna „kipofozásához". Valami toldozás-foltozás volt azért, egy-két ház megmenekült az összeomlástól, javult a közművesítettség, s épült néhány új lakás. Ám a városalapító ünnepi tanácsülés szónoka jelen időben hangsúlyozta: „le kell vetni a szűkre szabott községi kabátot, és fel kell ölteni a városi köntöst." A városi köntös felöltéséhez — a hazai szisztéma szerint — mindenekelőtt új káderek kellenek: pedagógusok, orvosok, talán még képzettebb vezetők is. A kádereknek pedig szolgálati és bérlakások, ami Szigetváron alig-alig akadt. Nem volt mit tenni — a rangért áldozván —, a tanács sorra vásárolta az ingatlanokat, és tetemes öszszegért rendbe hozatta őket, nemegyszer luxusköveteléseket teljesítve, így szerzett magának Szigetvár többek között jó sebészt, nőgyógyászt, ennek köszönhetően reparáltatta meg szolgálati házát, lakását néhány városi tisztségviselő is — egészen addig, amíg az ügy ki nem pattant. Illetve: ezekről a manipulációkról sokan tudtak, hallgatólag bele is egyeztek, mivel Szigetvár a jubileum tiszteletére város lesz. Az ügy tehát nem kipattant, csupán nagyobb nyilvánosságot kapott, miután a Népszabadság írt róla — ezért indult meg a felelősségre vonás lavinája. Tinusz János tanácselnök akkor fegyelmit kapott: — Régi történet, ne bolygassuk — legyint nevetve, majd hozzáteszi — ilyesmiért ma is sok vezetőnek meg lehetne mosni a fejét, akkor éppen én akadtam útba. Higgye el, nem volt mit tenni! Kellettek a diplomások! Ide pedig — a hatvanas években — csak csábítani lehetett őket, nem volt túl jó híre Szigetvárnak. Egyébként azok a főorvosok, akik akkor" jöttek, ma is a kórházban dolgoznak! Tinusz János 1953 óta tanácsi ember. Ibafán volt vb-titkár, majd tanácselnök, onnan jött át 1960-ban Szigetvárra. — Manapság már jobb érzés itt körülnézni. Ahol nem olyan régen víz meg berek volt, most a Radovánlakótelep házai magaslanak. Az új városrész — a Lenin-lakótelep — helyén hajdan egy középkori település állt, amely a törökdúlás idején megsemmisült, s lakói a fallal védett városba költöztek. Egyébként ezen a területen a talaj nagy teherbírású, s úgy számítjuk, hogy körülbelül húsz évre biztosítja az építési területet. úgy tűnik, hogy hiányzik a felújítási összegek differenciált elosztása a városok között! Ennek illusztrálására egyetlen példa: Szigetvár épületfelújítási kerete egyetlen petákkal sem több, mint Komlóé, ahol a legöregebb házakat az 50-es években emelték! Szigetvár életében már az is nagy eseménynek számított, amikor a várat megtisztították az üzemektől, raktáraktól, lakásoktól (természetesen ezt is a közelgő kerek évforduló alkalmából). Pedig megérdemelnék a gondoskodást a török hódoltság utáni kor építészeti emlékei is: a Ferencestemplom vagy a turbéki kegytemplom stb. A kisváros hangulata talán Szentendréhez hasonló, környéke bővelkedik természeti szépségekben, csak hát . .. —... pénz kellene, no meg kevesebb ígéret és több törődés — tartják a helybeliek. Igaz, az ő gondjaik a város hétköznapjaival függnek össze. Régóta ígérik például az autóbuszpályaudvart, építését azonban egyre ^ halasztják — most éppen a VI. ötéves A cipőgyárban Szigetvár úgy él a köztudatban, mintha már jóval a felszabadulás előtt is városi rangja lett volna. Nem csoda, hiszen híre, műemlékei, ódon hangulatú utcái már régen is városiassá tették. Persze, aki bekukkantott a díszletek mögé, borúsabb képet talált, hiszen csak napjainkban vált egyértelműen várossá. A település sajátossága, felbecsülhetetlen erénye az, ami sok szempontból hátránya is: gazdag múltja. A tervező itt nem tőrölheti ki a város térképéről a központ műemlék házait, a régi, komfort nélküli épületeket csak nagy anyagi ráfordítással s többszörös energiával, szakértelemmel lehet újjáépíteni. S 16 A Radován-lakótelep A konzervgyár raktára Paradicsomválogatók