Budapest, 1979. (17. évfolyam)

10. szám október - Csorba Csaba: Százéves vita egy ötszáz éves sisakról

A Dunából 1877-ben előkerült keleti sisak Keleti sisak a moszkvai Kreml fegyvergyűjteményéből Keleties jellegű XVI. századi magyar huszársisak XII. századra helyezi a sisak készítésének idejét, sőt használójának, viselőjének kilétét is tudni véli: ,,A sisak a mohamedán vallású izmaelitáké lehetett, akik ebben az időben Magyarországra is elszegődtek zsoldos katonának." A sisak időbeli vándorlásának „mélypontja" a XI. század. Jelenleg ugyanis a Magyar Nemzeti Múzeum XI. századi, az államalapítás korát reprezentáló kiállításán szerepel. A tárgyak megszólalnak Idestova több mint egy évszázada, hogy a sisak egy ágyúcsővel és két karddal bekerült a Magyar Nemzeti Múzeumba. Valóban együvé tartoztak-e ezek a tárgyak? Hogyan kerülhettek egymás mellé? Az eredeti múzeumi leltárkönyv 1877. 108. 1—4. szám alatt tartalmazza a leleteket. Az egy számcsoport és a leltárkönyvi bejegyzések arra utalnak, hogy együtt, egy helyről kerültek be. ^ern\észetesen ez még önmagában nem bizonyítják hogy homogén leletegyüttesről van szó, hiszen a Duna vize évszázadok alatt különböző korú tárgyakat is együvé sodorhatott. Ha viszont sikerül bizonyítani, hogy az együtt bekerült tárgyak valóban egykorúak, illetve találunk olyan időpontot, amikor egyszerre, ugyanott használhatták őket, akkor igazoljuk, hogy valóban leletegyüttesről van szó, s egyben a kormeghatározás kérdése is eldőlhet. Kezdjük az ágyúval, mert ez a kormeghatározás sarkpontja. Nyilvánvaló, hogy 1531 a legkorábbi dátum, amikor a Dunába kerülhetett, de a legkésőbbi időpont is könnyűszerrel meghatározható, hiszen Ferdinánd seregei utoljára 1542-ben jártak Buda alatt. Ezután aligha kerülhetett a vízbe. A kardok kormeghatározását Boncz Ödön óta senki sem bolygatta. Az akkori keltezést megmagyarázza a régi leltárkönyv rajza a kardokról: a rozsdától és a vízben rárakódott szennyeződéstől a kardok — éppen a kormeghatározás szempontjából fontos részeken — annyira felismerhetetlen, torzult állapotban voltak, hogy érthető, ha a leltárkönyv, sőt Boncz Ödön cikke is a XIV. századra tette elkészítésüket. A kardok ma megtisztítva, restaurált állapotban láthatók a múzeum raktárában — az egyik kard gombja hagyma alakú, gerezdes, a másiké szögletes, domborművű kereszttel. Ezek a formák a XV. század végétől a XVI. század első feléig terjedő időszakban fordultak elő. Számunkra ebből az a fontos, hogy az 1530 —1540-es években használhatták őket, tehát vízbe kerülhettek az ágyúcsővel együtt. A sisak kormeghatározása a legnehezebb, de a kísérő leletek némi segítséget jelentenek, s ezt a segítséget ki is kell használnunk, ha eredményt akarunk elérni. A sisakot a kiállításról kiemelve kézbe foghattam, megvizsgálhattam, ellenőrizhet, tem a korábbi leírások adatait. A sisak súlyát kb. 0,6 kg-ra becsülöm. Alakja múzeumba kerülése óta nem deformálódott. Boncz Ödön leírása legnagyobbrészt helytálló, az ornamentikát bemutató, csaknem évszázados rajz is lényegében pontos, egyes jelentéktelen elrajzolásoknak a kormeghatározás szempontjából nincs jelentőségük. A sisak csúcsrésze horpadt és hiányos, így — pusztán a tárgy alapján — nem lehet megállapítani, milyen lehetett a sisak végződése. A Boncz által említett tolltartó toknak sem találtam nyomát, hasonlóképpen ezüstözésnek, aranyozásnak, bélelésnek sem. De ez minden bizonnyal a restaurálások számlájára írható. A sisak falvastagsága kb. 0,7 mm, belsejében jól láthatók a kovácsolás során keletkezett hornyok. A sisak magassága 18 cm, alsó karimája tojásdad, átmérője 23 cm, illetve 17,5 cm. Leltári száma: 52.36. A felületét díszítő motívumok három részre tago"lódnak, melyeket párhuzamos vonalpárok választanak el egymástól. A madáralakok talán stilizált paradicsommadarak vagy főnixek. Lehet-e a sisakot alakja és díszítése alapján a vele együtt előkerült ágyúcsővel és kardokkal egykorúnak minősíteni? A kormeghatározás pontosságát nagyon megnehezíti, hogy a keleti fémművesség, fegyverművesség motívumkincse évszázadok, sőt fél évezred alatt alig változott, s nincsenek a keleti művészetben olyan zárt stíluskorszakok, mint Európában a román stilus, a gótika vagy a reneszánsz. jjtft A Dunából előkerült sisak díszítésére" és alakjára nézve korántsem egyedülálló, ha eddig közeli rokonát nem sikerült is föltalálni. A hasonlók közül két példa: egyik a Kreml gyűjteményének egy XVI. századi sisakja, a másik pedig egy XVI. századi magyar huszársisak, amelynek motívumkincse (céleti jellegű. A keleti fegyverek, köztük a sisakok tudományos földolgozása még nem teljes. A kutatók jelentős részben az Európába és Amerikába többnyire műgyűjtők révén került, s ezért r^ehezen meghatározható anyag alapján dolgozhatnak elsősorban, ami nagyon megnehezíti a munkát. A sisak díszei közül az indás motívum korhoz kötése a legnehezebb: előfordul hasonló a XlV-től a XVII. századig terjedő időben. A peremcsíkból kinövő kecses, befoglaló forma és motívumai két perzsa emlékkel mutatnak némi kapcsolatot: egy XV. század eleji ezüsttál mintájának részletével, s egy XVI. század közepi könyvkötőtábla fémveretének részletével. A madáralak könnyed vonalvezetése, s maga az egész madáralak „kortalan", akár a nagyszentmiklósi kincs korsajának madarával, akár a honfoglalás kori bezdédi tarsolylemez sárkányalakjával kapcsolatba hozható. Természetesen a két utóbbi példa inkább csak játék a motívumokkal, mint komoly kormeghatározó érv. összefoglalva az előbbieket: inkább XV—XVI. századi készítmény a sisak, mint honfoglalás kori vagy Árpád-kori. Történeti háttér Nem elégedhetünk meg azzal, hogy meghatároztuk a múlt századi fegyverlelet egyes darabjainak korát, meg kell kísérelnünk annak kiderítését is, hogyan kerülhettek ezek együvé. Az 1540. évben — csaknem másfél évtized után — újra csak egy királya volt Magyarországnak: Habsburg Ferdinánd. Az ellenfél, János király halott, fia néhány hetes csecsemő. A gyermek gyámjai azonban — az özvegy királyné, Izabella ellenére is — készek elhunyt uruk örökségét megvédelmezni. Ferdinánd támadása 1540-ben nem hozza meg a várt sikert, csak Pestet sikerül elfoglalnia Fels Lénárdnak, Budával nem boldogul. A következő év nyarán Wilhelm von Roggendorf vezetésével vonul a magyar—osztrák sereg Buda alá. A vár őrsége csekély, az eleség elfogy, már a lovakat is megeszik, sőt Pálczán Péter városbíró árulása folytán csaknem elvész a város, mégis kitartanak, amíg az első török segítség megérkezik. Már csak öt nap járóföldre volt a szultáni fősereg, mikor az agg Roggendorf elszánta magát a visszavonulásra. Augusztus 21. éjjelén a hajóhídon egymást taposták a budai oldalról Pestre vonuló, majd egyre inkább pánikszerűen menekülő ostromló csapatok. A török segélyhad és a várbeliek hirtelen rohama teljes zűrzavart okozott közöttük. Ezrével hullottak a németek, odaveszett a teljes poggyászuk, 30 kisebb-nagyobb ágyújuk, a puskaporuk. Maga Roggendorf is súlyos sebet kapott, a dicstelen futást alig néhány nappal élte túl. A hajóhídon zajló kézitusában, a menekülés során kerülhetett vízbe az 1531-ben öntött ágyú és a két magyar kard, a sisakot pedig a török segélyhad egyik harcosa viselhette. Természetesen az itt leírtak pontról pontra minden részletükben nem igazolhatók. A kutató ilyenkor mindig abban reménykedik, hogy újabb nyomok bukkannak fel — vagyis újabb adatok —, amelyek megerősítik a feltételezését. 35