Budapest, 1979. (17. évfolyam)

10. szám október - Tamás Ervin: Orosháza

A Belinszkij-lakótelep játszótere TAMÁS ERVIN OROSHAZA Orosháza nem szép város. Nem csábít turistákat, mint a szintén Békés megyei Gyula vagy Szarvas; nincsenek újságok címlapjára kéredzkedő gyáróriásai, mint Ózdnak vagy Leninvárosnak, inkább csak mezőgazdaságának eredményeiről hallunk időnként híreket. A legtöbben Orosházát ma Is azzal a szóval jellemzik, amelyik évtizedekkel ezelőtt illett rá: mezőváros. Orosháza nem szép. Talán azért nem, mert már rég nem mezőváros. Iparváros lett, küllemében az átmenet foltjaival. A Békési Élet 1978/1-es számában olvasom az orosházi önéletíró parasztok vallomásait: Juhász Nagy Vilmos méhészkedésének kudarcát, Györgyi Lajos ízelítőjét a tanya körüli pásztorkodás tudományából, Kocka Pál sorait suhanckoráról, Csizmadia Imre máig vissza-visszatáncoló élményét, miként látott lidércet a Hosszúsoron. A szemelvények mozaikképe tanúsítja, hogy alig több mint fél évszázada a föld adott itt mindent, látott el jószágot, embert. A most 60—-70—80 éves önéletíró parasztok világképe kanászok tanácsán, a Sack-eke kezelésének fortélyain, az aratás, cséplés, behordás hármas egységének újra és újra ismétlődő tapasztalatán érlelődött. Az első háború kitörésekor az ultimátum szó sokuknak ismeretlen volt, csak amikor csukaszürke egyenruhába öltöztették őket, és kezükbe adták a „hűséges mannlichert és vele a „százhúsz élest", döbbentek" rá, hogy menetszázadban vannak, irány a front, Oroszország. Erdős Tóth Sándor testvérének utolsó hazaírt levele mégis így fejeződött be: „Felénk most aratnak . . ." Az önéletíró parasztok — ellentétben egy-két róluk szóló újságcikk állításával — jobbára néhány holdas gazdák voltak, nem nincstelenek. Jártak iskolát, ha csak néhány osztályt is, nem álltak hadilábon az Szántó Tamás felvételei Dinnyevására hetipiacon