Budapest, 1979. (17. évfolyam)

9. szám szeptember - Passuth László: Az én otthonom

Szivessy Barbara komódja Feleségével a kertben papírjait, visszautazott Nagyváradra, ahonnan sikerült megmenekülnie. A hadapróddal a Kossuth Lajos utcai Fórum mozi (mai nevén Puskin) zsúfolt pénztárhelyisége előtt találkoztam, Korda Sándor — korábban betiltott — felejthetetlen filmjének: a Bagdadi tolvajnak bemutatójakor. A „Rónay hadapródot" elfújta a szél. Odajött, megölelt, megmondta igazi nevét. E sorokat írva újból látom, hogy ennyi esztendő múltán is (gyermekkoromban még ennyire taksálták az emberöltőt) alig lehet elszakadni az ostromemlékektől, különösen akkor, ha egykörnyékbelick villantják fel tetszhalott élményeiket. Az együttostromlottak szektája — ha találkoznak — nem él a feledés jogával. Nagyon sokan elmentek azok közül, akik akkor együtt voltak, s a világ távoli városaiból néha mint látogatók jelentkeznek. A kis cserkészfiú egy utazási iroda tulajdonosa lett Kanadában. A „szép Schledererné", aki a Margit körúti pékséget vezette, s egy ostromnapon kenyeret adott mindenkinek, de nem fogadott cl érte pénzt — Sidneyből jelentkezett, mert ezt az esetet megírtam a Barlangképek című önéletrajzi kötetemben; Ausztráliából kért autogrammot. Szimbolikus, hogy a környék első boltja, mely az ostrom után kinyitott, könyvkereskedés volt. Tulajdonosa — egy író — ott, a kis helyiségben vészelte át az időket. Hárman, férfiak, lapáttal mentünk arra, mert lótemetésre rendeltettünk ki. Elvarázsolva léptünk be R. E. könyvesboltjába, vásároltunk, a Buday László utcában, hat rettenetes hét után. A házunk tulajdonképpen megnőtt az ostrom legelején, mert a köztünk s az úgynevezett Zádor-ház közötti vaskerítést kivágta a légnyomás. Nagy térség keletkezett a két kert egybeolvadásából, fehér lepel alatt, így könynyebben lehetett átjárni a nálunk levő óvóhelyre. Ez a passzázs nyilván felkeltette valami tüzérségi megfigyelő érdeklődését, mert néhány héten át elég sűrűn hullt ide akna. Bevallom, fájdalmasan állítottuk vissza a kerítést, mert most már szomszédunkhoz s annyi év óta oly kedves barátnőnkhöz, Zádor Anna professzorhoz s művészettörténészhez csak két kapun keresztül lehet bejutni. Az ostrom szimbolikájához tartozik, hogy Erdélyből lovasszekeren hoztak fel a szomszéd házba egy növendék bárányt. Barika három ház legelésző szemefénye lett. Egy nap eltévedt szilánk találta, ott kellett végezni vele, ahol az óvóhely számára kiutalt tüzérló is lerogyott a pisztolylövésektől. Azok, akiké volt a barika, sírva ették, óvatosan tartalékolt diópálinkájuk mellett. A ház és környéke nem sokat változott negyven év alatt. A szemben levő telken, ahová a lóhullákat temettük, modern bérház áll; az egykori török követség helyén épült Ifjúság Szállóból nap mint nap színes, sok nyelven beszélő fiatal csoportok ömlenek át az utcán. A közvilágítás nagyjából ugyanolyan, mint az elsötétítés hónapjaiban, de világít a Miniatűr espresso, zongoraszó hallatszik a barokk falak közül, megjelenik a kedves Cseresznyésné Manyika, az ajtóban, amint búcsúztatja gyakoribb vendégeit. Nem emlékszem, hogy valamilyen bűntény, különösebb injuria ezen a környéken előfordult volna. Néha olyanok is köszönnek, akikről az az érzésem, hogy személyesen nem ismerem őket. Valóban, emberi hiúság: nagyon jólesik. Amikor olyanok kívánnak felkeresni, akik még nemi jártak erre, két mondatban szoktam részletezni, hol van a Rózsahegy utca, melyik a zöld vaskapu, amelyik mindig tárva áll: ott kell bejutni hozzánk. Egyszer — a földcsuszamlás korszakában — fenyegetett a kiköltöztetés. Elkeseredve mondtam, hogy én itt, ebben a régi házban szeretném befejezni az életemet. Lakásrészletek