Budapest, 1979. (17. évfolyam)

8. szám augusztus - Lázár István: Kád és dugó

kért? Parkolók a külső metróállomások körül? Számítógépes forgalomszervezés ? Budapest belső kerületei tehermentesítésének óriási tartalékai rejlenek abban, hogy bizonyos üzleteket, illetve profilokat át kell alakítani. Az autóköpeny és a fürdőkád nem az az árucikk, amelyet a Belvárosban és környékén kell árusítani. Kerítéselemeket, kertkapukat nagy választékban kínálnak — a Keleti tőszomszédságában, a Thököly úton. Meg a Lenin körúton, a Nyugati és a November 7. tér között. Amíg ez így van, így lesz, addig egyszerűen nem hiszem el, hogy bárki is felelősen végiggondolta Budapest közlekedési és parkolási gondjait. Ó, a boldog idők: amikor a rendőr még gondosan lemérte a távolságot az utca sarkától vagy a zebrától, s aki fél méterrel beljebb lógott, máris ott találta a cédulát a szélvédőjén, vagy fizethette a helyszíni bírságot. Jártam így nemegyszer magam is. Boldog időnek mondom mégis. Egyrészt azért, mert akkor még lehetett autóval komissiózni járni. Másrészt. . . Másrészt, persze, ezt most is lehet. Legalábbis sokan teszik. Hogy azután hogyan állítják le itt is és ott is, körútjaik különböző célpontjainál autójukat ? Akárhogy. S ezért volt másodjára az az antiidő boldognak nevezhető. Mert még nem öntötte el Budapestet a teljes parkolási anaichia. Volt egy átmeneti szakasz eközben, az autóállomány rohamos növekedésének első hullámakor, amidőn csak dicsérni lehetett az illetékeseket és elsősorban a rendőrség megértését, hogy félretéve a korábbi, sokszor formális, „a szabál az szabál" szigorúságot, elnézték a szükség hozta fellazulást. Józanabb lett a tiltó táblák rendje, s a rend betartása során nem nézték a centimétereket, még a métereket sem: a széles járda felét el lehetett foglalni, akkor is, ha ezt nem engedélyezte tábla, az utcasarkon elég volt járdaszélességben hagyni helyet a gyalogosoknak és így tovább. Ami azonban most van, az már tűrhetetlen. Környékünkön a piacra menő kismamák az úttest közepén kénytelenek tolni a gyermekkocsit, mert a járdán, az autók és a fal között egy sovány meszelő se fér el. Elállják az úttorkolatokat, a trolimegállót, a kapubejáratokat — minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyet. És nemcsak azok, akik egy-két percre, egy-egy vásárlás idejére érkeztek, hanem azok is, akik egész napra állítják le a Belvárosban a kocsijukat. Tehetik. A büntetés százaléka még az egészen kirívó esetekben is oly csekély, hogy kockázat szinte nincs is. Az ember általában nem szeret rendőrért kiáltani a társadalmi együttélés szabályainak csekélyebb megsértése láttán. De a főváros parkolási anarchiája már szüntelen életveszélyt kelt, a tömegközlekedés lelassításával százezrek életét nehezíti meg, és hatalmasan növeli a BKV energia- é6 egyéb költségeit. Én nem félnék a nagyobb szigortól, a sűrűbb büntetéstől. Különösen ha az így beszedett pénz például az új parkolóhelyek építését segítené. De: hol? A Majakovszkij utca kezdete táján, a Madách-házak mögött roskatag épületeket bontottak le 10-15 éve. Néhány évig ezután az üres telek az akkor még sokkal csekélyebb parkolási igényeket szolgálta, főként a Belvárosba be nem férő teherautók álltak meg itt. A telket azután egyszer csak beépítették. Lakóházzal? Vagy áruház, netán irodaház került ide, s ha az utóbbi, akkor vállalaté vagy közhivatalé? Nem és nem. S aki nem tudja, az nem is fogja kitalálni. Hétvégi házak bemutatója lett a telken. Mert hova is menjen az állampolgár, ha solymári, leányfalui, ráckevei, balatoni vagy mátrai telkére víkendháztípust kíván választani ? Hol is mutassuk be néki fölépítve ezeket? Na, hol? Hát: a Belvárosban. Amely úgyis szinte szétrobban a belső nyomástól. Elvették ezt a hatalmas telket, amely remekül tehermentesíthette volna a Vörösmarty — Engels — Madách tér zsúfolt zónáját, és amit rátelepítettek, az még tovább fokozza a nyomást, hiszen a víkendház iránt érdeklődök többnyire nem gyalog jönnek a kínálatot látni. És ez csak egyetlen példa abból, hogy mi lett csak az én környékemen — mondjuk: a Rákóczi út—Nagykörút—Népköztársaság útja — Kiskörút között — lebontott több tucatnyi ház, illetve háztömb helyén. Igaz: egy-két kis játszótér, parkocska is. De sokkal többször vállalati telephelyek terpeszkedtek, ronda fészerek alá anyaghalmok kerültek, üzemek járműparkja foglalta el F.s nem egy „hódító" olyan üzem, amelyet ki kellett volna már költöztetni a környékről is. Még a leglogikusabb az, ha például egy közműépítő vállalat kap felvonulási területet, amíg a környéken dolgozik. De a Csányi utcában például, a hírhedett Vadászkürt mulató hűlt helyén kényelmesen, lazán rendezkedett be az új tulajdonos, amikor azonban munka folyik a környék utcáiban, a lakókocsik, az anyagdepók mégis mindig közterületre kerülnek. A sorra megürülő belvárosi telkek végleges felhasználásának kérdése sem csekély. Véleményem szerint igen sok esetben kellene szabadon hagyásuk mellett dönteni, mert a városnak égetően szüksége volna zsúfoltsága csökkentésére, levegőre, ami alatt most nem is föltétlenül azt a gyanús gázkeveréket értem, amelyet belélegzünk mi, budapestiek, hanem a tágasságot, a teret is. S a be nem építés kétszeres segítség a zsúfoltságban: a szabad telkeken részben parkolók alakíthatók ki, részben pedig, ami ezekre nem kerül, az nem vonz újabb tömegeket: embereket és kocsikat. (Rádi Péter a Budapest 1979. 3. számában Autók vagy emberek? cím alatt még élesebben veti föl a fentebbi dilemmát. Míg helyzetképe jórészt cáfolhatatlan, radikális javaslata, hogy hatalmas területről majdnem teljesen tiltsák ki a személyautók forgalmát, szerencsére megvalósíthatatlannak tűnik. Szerencsére, mondom — mert elfogadása esetén a közlekedési csődöt egyéb konfliktusok sokasága váltaná föl. Nemcsak arra utalnék itt ismét, hogy a főváros belső területeinek-kerületemek forgalmát viszonylag egyszerű eszközökkel — üzletprofilok átalakítása, üzemek kihelyezése stb. — is sokban tehermentesíteni lehetne. Hanem neki és a hozzá hasonlóan vélekedőknek figyelmébe ajánlom, hogy nézzék meg éjszaka a belső részek gépkocsiállományát. Ki fog tűnni, hogy a legtöbb helyen még mindig az általam szorgalmazott egyszerű, üres telkekre helyezendő parkolók nélkül is — vannak szabad helyek. A nagy közhivatalok, vállalatok, intézetek környéke a munkaidő kezdete táján telik meg, az üzletnegyedek pedig a nyitási időtől válnak zsúfolttá. Egy olyan megoldás tehát, amely például Pesten, a Kis- vagy a Nagykörúton belül csak azoknak engedélyezné — vagy engedné meg az órákkal ellátott parkolókon kívül — a várakozást, akik e területen laknak, kétségkívül sújtana, a tömegközlekedési eszközökre terelvén őket, igen sok munkába járót és vásárlásait vagy ügyeit intézőt. Ez azonban alighanem olyan ár, amit meg kell hamarosan fizetnünk. Ha viszont a belső városrészekben lakók nem tarthatnának [lakásuk közelében] kocsit, vagy csak akkor tarthatnának, ha megfizetnék az itt kialakított drága parkolókat, olyan szegregálódást hozna létre, ami társadalmilag nem volna sem kívánatos, sem elviselhető. Naivság azt hinni, hogy ez nem „válogatná meg" az ittmaradókat, illetve ideköltözőket. Arról nem is szólva, hogy a mai közlekedési terhek így a védett zóna külső pereméhez tolódva fennmaradnának, a tüskét csak egyik talpunkból a másikba tennők . . .) Szanálás ? Bontás ? Hát az Akácfa utcában, a terézvárosi templomhoz közel. Roskadt, földszintes, öreg. Kora ősszel körülkerítik előtte a járdát és az úttest egy részét. Hetekkel később megbontják a tetőt. Ismét hetek telnek el, szedik a tetőzet redves léceit, gerendáit. Hór.apokig semmi. (Csak a kerítés tövében, körben a kosz. Csak naponta több száz ember, akinek át kell mennie a túloldalra vagy oldalazva megkockáztatni: baleset éri. A Klauzál téri csarnok kő idében vagyunk. Akik a kitérőre kényszerülnek, jelentős részben bevásárló háziasszonyok, kismamák gyesen . . . Csak növekvő parkolási téboly az utcában, ahová pedig iparszervezésünk valami csodája folytán állandóan érkeznek a külföldi kamionok, mert hol is legyen egy libamájüzem és egy tömegkonfekciós részleg, mint az Akácfa utcában.) Tavasz. Bontanak pár arasznyit a falakból. Hetekkel később újabb néhányat. A kosz növekszik. A gyalogosok és a parkolás tortúrája változatlan. Egyszer elszállítják a rengeteg hulladékot. Most kezd összegyűlni újra a kerítés tövén. Már június van. A kezdés dátumát nem jegyeztem. De kora ősz volt az bizonyos. Egy ilyen házikót egy világváros (?) zsúfolt negyedében — robbantani. nem kel!, anyagmennyisége csekély — két nap alatt lehetne és kellene lebontani. Kerítés? Kötélkordon elég volna arra a 48 órára. Amelyből jó munkaszervezés esetén még sörözésre is maradna idő, a jól bevégzett munka örömére. Ezt a bontást különben — a lakóbizottsági elnök és a körzeti tanácstag mondta el, amikor lakógyűlésünk volt a napokban — kiadták egy családnak. A kísérlet nem vált be — tette hozzá a tanácstag. Hát, nem! De miért is vált volna be? Miért is tartaná be az időhatárt az a magánszemély, az a család, amikor látja, hogy az Akácfa utca torkolatával szemben, a Labda téren egy ház két fölső emeletének tatarozását beláthatatlan esztendők óta húzza-vonja egy állami vállalat ? Csak ott állnak a gépek, ott romlik az anyag, ott akadályozza a posta munkáját és megközelítését az állványzat szégyenletes „diadalkapuja". Pár méterrel odébb pedig, a Bartók Béla Zenei Szakiskola épülete előtt a gyalogosok számára „ideiglenesen" összerótt fafolyosó deszkái hányszor koptak már ki lépteink alatt, hányszor szorultak cserére — és még sehol nem látni a végét az évtizedes tatarozási kálváriának. Csak a gépek és anyagok amortizációja, illetve romlása sokmilliós kár lehet. Jogos macskazenének érzem a zeneiskola kisdiákjainak sokszor fülsértő gyakorlását. Mi ehhez képest az, hogy az Akácfa utcában háromnegyed éve kerítés övez egy félig bontott, roskadt házikót? Vagy hogy más bontások lassúsága miatt újra és újra szemétlerakó hellyé válnak erzsébetvárosi telkek a Nagydiófa, Nyár és Klauzál utca táján, s ugyanitt életveszélyes játékokat játszanak a környék gyerekei a romházak falgerincein, törmelékhalmain. Amerre járok, látok szebbet jobbat is. De amit e cikkben leírtam — meg amit még ezen kívül hasonlót látok —, az messze túlmegy azon, hogysem holmi pörsenés volna csak a város szépséges arcán; túlmegy azon, hogy „Vannak még hibák" jeligével volna letudható. Akár a parkolási anarchiában megnyilvánuló állampolgári szabadosságot és felelőtlenséget; az ezt nem mentő, de némileg magyarázó késlekedést a szükségparkolók létesítésében; a mindezt eltűrő közigazgatást és közlekedésrendészetet; akár az átgondolt tervezésnek azt a hiányát nézem, amely a megürülő telkek hasznosításában vagy az üzlethálózat és -profil alakításában mutatkozik, olyan tendenciákat érzek, amelyeknek nyomán nem túlzás a főváros működésképtelenné válásának veszélyét fölidézni. 14