Budapest, 1979. (17. évfolyam)

8. szám augusztus - Tamás Ervin: Kiskunhalas

pedig 168 — vagonnal. Állandóan 700—1500 munkást foglalkoztat és Kiskunhalas kistermékeinek túlnyomó nagy részét exportálja . . . Az állomás mellett hivalkodik a Schneidervillanegyed; mellettük áll a halasiak Csipkeháza: álnépies ereklyegyűjtemény és szemvakító diszműöltögetés 40—50 munkóslánynyal, akik még Schneiderék csomagolólányainál is kevesebb bért kapnak ... A Schneidercég jó kapitalistának, a Csipkeüzem vezetője jó iparművésznek, de a város egyiknek a teljesítményétől sem üdvözül" — írja könyvében Erdei.) Kispéter Imre, a városi pártbizottság titkára egy prospektust forgat a kezében. A Papíripari Vállalat hirdeti benne új termékét, a kombidobozt. — Ez az új csomaglóeszköz a közeljövőben bizonyára nagyot lendít szegényes csomagolási kultúránkon — mondja, s amikor kérdőn nézek rá, hiszen engem inkább a halasi ipar fejlődése érdekel, hozzáfűzi: — Az egyszerű kis doboz kikísérletezése, a gépek üzembeállítása öt esztendőbe tellett. Ha ezt nézzük, nem is olyan sok idő az a húsz év, mialatt Kiskunhalas iparvárossá vált. A felszabadulás után a település elvesztette a lába alól a talajt. Az úgynevezett cívis-nyárspolgári élet megrendült, a korszerűtlen tanyai gazdaságok életképtelen tsz-ekké szerveződtek, a csipke senkinek se kellett — az újonnan alakult létesítmények, mint például a dohánybeváltó, a gyapottároló vagy a vágóhídi zsírolvasztó, nem igényeltek túl sok munkáskezet. A kenyérkeresők buszokra, vonatokra szálltak, s Budapestre vagy Sztálinvárosba mentek dolgozni. Még 1958-ban is „menekült" a nép Kiskunhalasról. A városi tanács másfél ezer munkát kereső családtagot tartott számon, de legalább négyezren szerettek volna munkához jutni. Különösen a nők helyzete volt kilátástalan. Az 1959-es városi pártértekezlet határozta el, hogy 10—15 év alatt legyűrik a gondot. A „robbanás" a harmadik ötéves terv időszakára esett. Ahogyan Sipos János a város egykori vezetője megfogalmazta: „Alkut kötöttünk, a kis helyi vállalatainkat a nagyobb falat reményében átadtuk a budapesti jelentkezőknek." így került a Vastömegcikkipari Vállalat helyére a Fémmunkás Vállalat üzeme — tőlük is kapok prospektust, melyben a könnyűszerkezetes építési rendszer új termékét hirdetik —, jött a Papíripari Vállalat — idei büszkeségük lesz a már említett kombidoboz. A Ganz-MÁVAG halasi telepe a vasipari üzem és a gépjavító helyére épült, az egykori Schneider-cég ma sejtelmesebb nevet visel — BARNEVÁL, százezerszámra dolgozzák fel a baromfit. Idén avatták a mintegy 700 millió forintért épült, modern könnyűipari létesítményt, a Kiskunhalasi Kötöttárugyárat. A városi pártbizottságon táblázatot kapok az ipari üzemek adataival. Termelési tervük megközelíti a 3 milliárd forintot, s csaknem 9 ezer embernek adnak munkát. Ehhez még annyit: ingázó város maradt Halas, csak az irány változott: vagy kétezer a naponta ideutazók száma. Kispéter Imre az iparfejlesztés kezdetén az áramszolgáltatást irányította. 1964-ben helyeztek üzembe egy állomást, amelynek körülbelül 10 3 megawatt volt a terhelése. Ebben az esztendőben már a 16 megawattos is cserére szorul, 24 megawattos kell. Kiskunhalason 15 év alatt megnégyszereződött az áramfogyasztás. Az ipari üzemek felserdültek. Ma már nem a kikopott gépek kerülnek Kiskunhalasra, a gyárak gyökeret vertek a homokban. Ezért van itt különös jelentősége egy-egy újdonságot bemutató prospektusnak: Halas túljutott az elavult berendezések és a „leadott", ósdi termékek korszakán. — A 60-as évek elején — a MÁV dolgozóival együtt — 48 főnyi csapat jelentette Halason a műszaki értelmiséget — jegyzi meg a párttitkár. — Most a mérnökök és technikusok száma közel 700! A város társadalmának átrétegződése fokról fokra fölitatta a konzervatív életszemléletet. Az első idetelepülök a homokot hódították meg, az újabbak ipart teremtettek, s hozzá infrastruktúrát. Több orvos, tanár kellett, mint eddig bármikor. A kiskunhalasi már nem veti meg a jöttmentet. Az idegenből előbb-utóbb buzgó lokálpatrióta lesz, a rossz nyelvek szerint sokszor elfogultabbá válik, mint az őslakos. Mesélik, hogy a Pamutnyomó főmérnöke 1971 karácsonya előtt érkezett a városba családjával. Este akartak bevásárolni, ahogy Budapesten megszokták, de Halason minden boltot zárva találtak. Ez jól kezdődik, bosszankodott volna a főmérnök, ám a szomszédok már lesben álltak: — Ha a mérnök úr vállalta, hogy idejön, akkor a mi vendégünk. — A város azóta is „elébe megy" az érkezőknek. Vannak ugyanis érkezők. Új iparág honosodik meg a homokon: a szénhidrogénipar. 1964-től több mint negyven fúrás mélyítését és kivizsgálását végezte el a Kőolaj- és Földgázbányászati Vállalat, s a kutatás még korántsem fejeződött be. Az új kőolaj- és földgázmérő termelésbe állítását mintegy másfél milliárdos beruházás szolgálja. — Olajat, földgázt visznek innen, de mit hoznak? — kérdem Kispéter Imrétől. — A földgázt már nemcsak viszik, hanem hozzák is — feleli. — Tavaly az országos gázvezetékhálózatba soron kívül bekapcsolták a várost. Az ipari beruházásokon kívül száz lakás épül Halason, modern munkásszállás, félezer adagos konyha, étteremmel. Az eredetileg csak ipari célra tervezett vízmű kibővített teljesítménnyel, közös beruházásként megvalósítva a városi ellátásba is bekapcsolódik. A közeli években olajváros lesz Kiskunhalas! („Népiesen színes és boltíves épületben negyvenhat lány varrja a csipkéket. Munkáslányok ezek, akik ebből élnek, s naponta 1,30 pengőt kapnak a munkájukért. Finom, de szemvakító munka ez, amit sok éven át nem is tud folytatni egyik sem. Az üzem rentábilisnak látszik, de csak azon az áron, hogy a csipkeüzem városi támogatásban részesül. A csipkének semmi köze a népművészethez. Népi motívumokkal dolgozó „műipar" ... Leheletfinom darabok, s mint iparművészeti művek, kiválóan szépek." Erdei Ferenc: Futóhomok) A városi kórház Többször fölvetődött halasi ellentét: a vándorhomok szomorú nevezetessége és a lepkekönnyű csipkék világhíre. „Talán azért varrták olyan álomszerűen szépnek a halasi asszonyok, hogy elfeledjék az itteni szomorúságot." A csipke a nincstelenség könnycseppe." „Szaharában csipkét varrnak!" Pedig a halasi csipke terve az egykori gimnáziumi rajztanárnak, Dékány Árpádnak fejében született, s Markovits Mária, a legtehetségesebb csipkekészítő varrta, öltötte, teremtette meg úgy, ahogy Dékány elképzelte, s ahogy mások kivitelezhetetlennek tartották. Diplomák, aranyérmek szegélyezték útját a világban, s méltán emlegették a velencei, a brüsszeli A szélmalom