Budapest, 1979. (17. évfolyam)

8. szám augusztus - Vilt Tibor: Séta közben II.

ezzel az iskolaépülettel kapcsolatban is Bárczy István polgármesterről. Az ő nagyvonalú iskolaépítési akciójának köszönhetjük talán még azt is, hogy ma a budapesti gyerekek iskolába járhatnak. Pénzügyi kapuzárás előtt, közvetlenül az első háborút megelőző években teleépíttette a fővárost iskolákkal. Mégpedig igen jól megtervezett iskolákkal. Többféle stílusban oldották meg föladatukat a tervezők, nem volt uniformizálás, mégis ma is föl lehet ismerni a város belső és külső kerületeiben egyaránt, hogy melyik iskola épült Bárczy akciója keretében. Kós Károly és Györgyi Dénes Városmajor utcai iskolája, amelyet sokszor gyönyörködve nézek — mivel ott lakom—, szintén megérdemli, hogy műemlékként óvjuk, becsüljük. Építészetünknek erről a korszakáról szólva, szeretném leadni szavazatomat az Allatkert-vitában. Tisztelem az állatszakértők véleményét. Ha ők azt mondják, hogy az Állatkert pavilonjai nem korszerűek, nem alkalmasak egzotikus állatok lakásául, bizonyára igazuk van. Sok állatkertet láttam Európában, azok sem feleltek meg a követelményeknek, egyetlen ilyen intézménynek, Hagenbeck hamburgi állatkertjének kivételével. Ott huszonegy elefánt fürdött egyszerre — megszámoltam —, mégpedig teljes zavartalanságban. Az oroszlánok, tigrisek is teljesen otthonosan érezhették magukat az eredeti élőhelyükhöz hasonló, igen tágas területen. Ilyen környezetet a pesti Állatkert területén nem lehet teremteni, mert ehhez sem hely, sem pénz nincsen. Éppen ezért volna hiábavaló, sőt káros intézkedés, ha az 1912-ben épített pavilonokat átépítenék, eredeti formáikat — amelyeken máris sok a változtatás — még tovább rontanák vagy éppen elpusztítanák, azzal a jelszóval, hogy azok így jobban megfelelnek az állatoknak. Mert valóban jók nem lesznek soha, viszont mint becses építészeti emlékek megsemmisülnének. * Lehet, hogy az idős ember nosztalgiája szólal meg bennem, de én a Tabán lebontását is sajnálom. Hogy házai ócskák voltak, az igaz. De ha még vártak volna néhány évtizedig, akkor az új szigetelő eljárásokkal, tartós anyagokból tökéletesen rendbe lehetett volna hozni ezt a városrészt. A Tabán házai egyenként különböző kvalitásúak voltak ugyan, de együtt mégis olyan értéket képviseltek, amelynek csodájára járnának az idelátogatók. Annyit mégis el kell ismerni, hogy a régi Tabán helyén fü, bokor, aránylag jó levegő van. A történelmi atmoszféra helyett legalább azt szippanthatjuk. S kiláthatunk a Nap-hegy, Gellérthegy felé. Óbudán, ahol az utóbbi évek legnagyobb rombolása, építése folyt, van még egy kis épületegyüttes, az Újlaki templom mögött, a Felhévízi utcában. Itt forgatták az egyik házban a Halálos tavaszt, Karády Katalinnal és Jávor Pállal. Nem ezért kellene müemlékegyüttessé nyilvánítani és korszerűsíteni ezt a környéket, hanem azért, hogy mutatóban maradjon valami a múltból. Jóvátenni persze már ezzel sem lehetne azt az urbanisztikai katasztrófát, ami Óbudán történt. A Dunát és a domboldalt kegyetlenül elszakították egymástól a tömör, nem ideillő léptékű lakótömbökkel. Érvek és ellenérvek már megküzdöttek ebben az ügyben. Az elkészült tömböket nem lehet sem átformálni, sem kijjebb tolni. De ha megcsinálták volna annak idején a beépítési terv makettjét, fölvették volna filmre minden nézetből, s megkérdezték volna a televízió nézőinek véleményét — nem kapott volna jó-Belső tér a Nemzeti muzeumban A Felhévízi utca