Budapest, 1979. (17. évfolyam)
7. szám július - Dr. Létay Miklós: Indiánok Budapesten
Az Állatkert helyszínrajza. A 22-es számmal jelzett területen léptek fel az indiánok Hirdetés a Fővárosi Lapok 1886. június 6-i számában Ezek az 5—6 méter magas, kúpalakú építmények igen előnyös tulajdonságokkal rendelkeztek: felverésük és lebontásuk rövid időt igényelt; akár tucatnyi ember elhelyezésére is alkalmasak voltak; tüzet lehetett bennük gyújtani. A turné körülményei között különösen jó szolgálatot tettek. Használatuk mintegy közvetett módon erősítette azt az egyébként is kétségbevonhatatlan tényt, hogy a körülbelül 15 férfiból, nőből, fiatalból és öregből vegyesen álló indián csoport tagjai a „dakota", ijlás néven „sioux" (sziu) törzshöz tartoztak. Berlini vállalkozójuk, R. C. Dawe vezetésével 1886. május 28-án végiglátogatták Budapesten a nagyobb hírlapok szerkesztőségeit, részben reklám céljából, részben eleget téve meghívásuknak. A következő napon, délután S órai kezdettel, sajtóbemutatót tartottak, amelynek fontosabb mozzanatait az impresszárió halk, német nyelvű magyarázattal kísérte. Az előadás este 7 órakor ért véget. A személyes tapasztalatok alapján az újságírók a következőképpen írták le az indiánokat és produkciójukat. „A férfiak magasak, erőteljesek." Eu rópai szemmel nézve testük kissé aránytalannak tűnt, mivel izmos törzsük rövid lábakon állt, a korábbi lovas nomád életmód hatásaként. „Erős homlokcsont, merész nézésű szemek, erélyes áll és durva vonósok jellemzik őket. Arcuk nem beszél ugyan sok szellemről, de elszántság és erély lakozik rajta." Sem bajuszt, sem szakállt nem viselnek, viszont,,mindannyian festik magukat, pedig megelégedhetnének a rézbőrrel, mely úgyis elég színes" - írja gúnyosan a Pesti Napló. — „Még erre is piros festéket kennek, mely épp oly rikító, mint o piros tollak, melyeket vegyest fehérekkel hordanak fejükön." Az indián férfiak legfeltűnőbb dísze ,,a körülbelül lábnyi magos tollkorona, mely hátul két sorban folytatódik, meszsze leér a földre, úgyhogy mint uszályt húzzák maguk után." Ami viseletüket illeti, a síksági indiánok hagyományos ingét és lábszárvédőjét (legging) hordták. A legtöbb ruhadarab bőrből, de néhány színes (vörös) szövetből készült, a modern fehér civilizáció növekvő hatásának jeleként. Az indián csoport női tagjai feltűnően alacsony termetűek. „Hajukat nem ékesítik semmivel, csakis arczukat festik." Ruhájuk vékony bőrből készült, és egyesek szerint, a török ,,saloár"-hoz, mások szerint, a román viselethez hasonlítható, annyi eltéréssel, hogy felső testükön „még valami köpeny forma ruhadarabot" is viselnek. Ez utóbbi megjegyzés kétségtelenül a síksági női ruha azon szabásbeli jellegzetességére vonatkozott, hogy felül pelerinszerűen borult a vállakra. A férfiak és nők egyaránt ,,bocskorféle, cafrangos lábbelit" azaz rojtos mokasszint hordtak, és viseletüket gyöngyből hímzett motívumok díszítették. A csoport felszereléséhez tartozott „15 vadon tenyésző prairie-ló" is. Az újsághirdetések ezen általános minősítését azonban egyes újságírók kétségbe vonták, mondván, hogy az állatok kissé nehézkesek. A deszkapalánkkal körülkerített térségen a sioux indiánok először bemutatták, „hogy mint kelnek útra családjaikkal, miként rögtönöznek sátorkaróikból kocsit, s azon kényelmes helyet nejeik és gyermekeik számára." A jelenet érdekességét az említett „kocsi" adta, mely tulajdonképpen egy lóval vontatott csuszka — a néprajzi irodalomban francia néven meghonosodott „travois" — volt, az emberiség legrégebbi szállítóeszközeinek egyike. A második műsorszám a fegyveres harcosok lovas felvonulásából állt. „A milyen comicusok, sőt némileg szánalmasak is, a míg gyalog ödöngenek, annyira más képet nyújtanak lovon. Ezt elősegíti első sorban az, hogy kitűnően ülik meg a nyergeletlen lovat." „Egy-kettő közülük festői látványt nyújt délceg alakjával és repülő tolldíszével." Ezután a férfiak íjjal célba lőttek. „Egyikük különösen ügyes, minden lövése talál, pedig alig céloz, csak a mutató ujjával irányít" Következett „kevésbbé sikerült mutatványuk a lassovetés, a mit nevezhetnénk pányva-dobósnak is, melyben csikósaink gyakorlottabbak." Végül eljátszották, hogyan támadnak és skalpolnak meg az indiánok egy fehér telepes családot, akik éppen az esti tábortűz körül ülnek. Az egyes produkciók között „nemzeti tánczaikat" mutatták be az indiánok. A zenekíséretet a férfiak térde alá erősített csörgők ritmusos hangja és a társaság egyik idősebb tagjának monoton dobolása szolgáltatta. A nézők számára különleges élményt jelentett, hogy az egyik alkalommal „hangos üvöltés kíséretében, mely a kutya és sakál üvöltéséhez hasonló, végzik tánczukat, mely némileg a csárdásnak megfelelően lábfel rántásokból és gyors fellépésekből áll. Meg-meghajolnak, mintha egy láthatatlan ellenséget keresnének, fejőket a földre horgasztják figyelve, s borzasztó fegyvereikkel jobbra-balra hadonásznak." Másszor viszont a tánc „jórészt egyforma tipegésből áll, egyhangú dobszó mellett," melyben az indiánok „egy helyt állva mórikálnak, legfölebb a könyöküket döcögtetve egy kicsit a muzsikához". A sioux csapat tagadhatatlanul ötletes impresszáriója nemcsak a szereplőket és felszereléseiket (pl. lovak) hozta Budapestre, hanem egy képekből és néprajzi tárgyakból álló gyűjteményt is, melyet kiállításon mutatott be a mutatványos tér szomszédságában. Tájképek, etnográfiai vázlatok, indiánokról készült rajzok — közöttük nyolc arckép a XIX. század második felének híres főnökeiről — hozták közelebb az észak-amerikai földrészt és annak őslakosságát, s növelték ezáltal az előadások közérthetőségét. A csaknem 200 festmény, szénrajz, grafika Rudolf Cronau német festő (1855—1913 után) alkotása volt, aki az Illustrierte Zeitung és a Gartenlaube lapok rajzolójaként három évet (1880 —1883) töltött az Egyesült Államokban. Az eltűnő síksági életmód kellékeiből réznyelű tomahawkok, mokaszszinok, kabátok, zacskók, íjak, puzdrák, kőfejű buzogányok, tolldíszek, pipák, háztartási eszközök, festett bölénybőrök, gyermekpólyák adtak ízelítőt. „Apró gyöngyökkel van díszítve minden tárgyuk. Az e fajta gyöngyök a legkedvesebbek előttük, asszonyaik, kik az öltözékeket s a férjeik öveit készítik, csak az ily fajta gyöngyökkel szeretnek babrálni." Az újságírók különös figyelmet szenteltek a pólyáknak, melyek egyikét használat közben is láthatták, lévén a csoportban egy néhány hetes csecsemő is. Budapesti vendégszereplésük vége felé, 1886. június 27-én a sioux indiánok keresztelőt tartottak, talán azért, hogy még egyszer felkeltsék a közönség érdeklődését. ,,Előhozták az újszülöttet, letették egy bivalybőrre, azután sorban körül ülték a vén indiánok és egy ideig örültek a kis gyereknek. Majd pipára gyújtott, a legvénebb, egyet szippantott és tovább adta a béke és barátság füstölgő jelvényét. Aztán a legöregebb indián fölállt és beszédet tartott társaihoz. Erre valami porral behintették a kis sarjadékot, és mindnyájan meg is csókolták. A gyermek szerepe ezután véget ért, visszavitték a sátorba" Az utolsó előadást június 30-án tartották, majd az indiánok — „kik a főváros részéről oly nagy érdeklődéssel találkoztak" — elutaztak Bécsbe, turnéjuk következő állomására. így zajlott le az észak-amerikai indiánok mindmáig egyetlen vendégszereplése Magyarországon. Bármilyen elképzelés vagy üzleti érdek alapján jött is létre e néprajzi csoport, tevékenysége során valamiféle szórakoztató ismeretterjesztést végzett, s ezért a mai folklór műsorok előzményének tekinthető. A mutatványokhoz csatlakozó kiállítás nemcsak változatosabbá, hanem tartalmasabbá is tette az egész produkciót, jó szolgálatot téve a közművelődés ügyének. Dr. Létay Miklós 39