Budapest, 1979. (17. évfolyam)

6. szám június - Vargha Balázs: Thurzó Gábor és a Belváros II.

hamis, még pékmesteri képesítése sincs. Pedig az özvegy anya már majdnem meggyőzte önmagát arról, hogy négy fiának apa kell. És hogy talán a doktor-pék alkalmasabb lesz az apai feladatokra, mint a megboldogult, aki egy-egy ünnepnapon végiglátogatta a Belváros minden italmérő helyét. Kocsmák, vendéglők A nagyfiú egy március 15-e estéjén az apját keresi. Az apját, aki aztán megkerült, hazatért ugyan, de reggelre már nem ébredt föl. „Ott feküdt borfoltos, pörköltpecsétes, sötét ruhában, hajtókájában a kokárda, csak a cipőjét rúgta le". A keresés adja a keretét a belvárosi vendéglők kortörténeti értékű szemléjének. „Hol találom meg az apámat?... A Mátyás pincében? Oda be nem merészkedhettem, de sehova sem, rövidnadrágosan, félrecsapott diáksapkában. Ha leguggolok, úgy lesek befelé, akkor sem látok mást, csak a pincérek lebbenő, fehér zakóit, Baldauf néni sürgőforgó, hímzett köténykéjét, asztaltól asztalhoz sietve, egy-egy pillanatnyi traccsra letelepedve, kutatva: elégedett-e a kuncsaft? jó-e a pörkölt, hideg-e a csapolt sör? A Kriszt, a Százéves? Itt beleshettem, végigláttam a boltíves helyiséget... Itt sincs apóm, apóm csak ott lehet — gondoltam én —, ahol cigány muzsikál, a Százévesben vak hárfás pengette fals húrjait. Hol lehet? Belestem a Kis Piszkosba, közelben volt az is. Rossz fényű helyiség, terítetlen asztalokon söröskriglik kerek lenyomata, a söntés is ott volt, Schwetz úr, a tulajdonos maga csapolta a sört, s hordott öt-hat kriglit az asztalokhoz, vékony szálú bajuszán mindig egy kis sörhab, mert zárásig annyi sört ivott, akár a vendégei ... A Holub? A közelben volt az is, a közelben az Apostolok, a Szőke, a Szikszay is . . . Kóvályogtam, tévelyegtem — mennyi kocsma, vendéglő, fényes étterem a Belvárosban! Hoi lehet? . . . Aztán megláttam. A Kiszelyben, közel hozzánk. Átlátszó, fehér tüllfüggönyök a kirakottáblókon, mögötte szürke, kiábrándító világosság, csupa fehér abroszos asztal, papírpálmák,egy dobogón dolmányos cigányok, éppen vacsoráztak. Egy hosszú, szennyes asztal mellett ült az apám, keménygallérja kinyitva: csáléra, ferdén a nyakkendője:gomblyukában a kokárda. Maga elé meredt valahová, ő se tudhatta, hová. Körülötte a társasága, ismeretlen, félig elázott arcok'' (A leghosszabb március tizenötödike) Színészek és mutatványosok A városligeti Feld-színház és a népligeti vurstli rajzában is ott kísért ez a két férfi. A színházba azért viszi el őt az édesanyja, hogy megnézzék az apja egyik szeretőjének, Naschitz Linának gyászos fellépését. A vurstliba pedig a doktor úr viszi el a gyerekeket és mamájukat. ,,A kékesen, sejtelmesen megvilágított színpad, festett márványoszlopok, vedlett tüllfüggönyök, ha nyílt egy ajtó, és besietett valaki, a ligeti szél meglengette a falakat. De nekem ez nagyhercegi, hermelines, testőregyenruhás pompa volt. hosszú uszályú hölgyek incselkedtek, frakkos urak hörpintettek pezsgőt, libériás lakáj jelezte diszkréten, hogy nem akárhová tévedtünk . . . Bánatos balalajka szólt, ezt némán és megilletődve hallgatták, majd hirtelen elnémult a hangszer, felállt a zenész, a középső ajtó felé fordult mindenki. A gukkeren át láttam, hogy bíbor köpenyben, arannyal kivert fehér atlaszruhában megjelent Fedora másként a Naschitz Lina, akkor éppen Nádudvary Lenke, szőke haja bozontjában kócsagtoll, homlokán vakító diadém, dús keblén pihegett egy gazdag gyémánt melldísz. Anyám kivette kezemből a gukkert, és most ő nézte a színpadot. Fedora egy pillanatig kihívó mosollyal várt, várta a tapsot. De senki sem tapsolt. Fedora kicsit elbátortalanodva nekifogott a monológnak. Fakó, igen vékony hangja volt, sehogy sem illett bőséges termetéhez, akadozott, melléfogott, mintha magamat hallottam volna, zongorán a Chován etűdöt". (A karlsbadi utazás) Thurzó mértéktartó és pontos mondataiban egymásra torlódnak a kamaszlélek ellentmondásai. Észleli a fiú a ligeti színház ócskaságát, de a másik pillanatban már zavartalan beleéléssel bámul a szinpad nagyhercegi pompájára. Lina bőséges bájait férfiszemmel gusztálja, de azt is észleli, hogy ez nem elég a színpadi sikerhez. A színpadon nem volt fellelhető a dráma még nyomokban sem. A nézőtéren, az anyának és kísérőjének (a fiú zongoratanárnőjének) a tekintetében, sugdosott szavaiban sisteregve csapott fel a feszültség, ami az előadásból hiányzott. A népligeti vurstli szegényesebb volt, mint a városligeti, de ahhoz éppen elég fényes és zajos, hogy elkábítsa a gyerekeket, míg a pékmester-kérő kézcsókkal és forró vallomással próbálta a mamát elkábítani. A legnagyobb fiú már elég nagy ahhoz, hogy érezze a helyzetet. ..Felfigyeltem. Először arra, hogy a jogtudor és pékmester Katicának, drága Katica asszonynak nevezi anyámat, ő pedig kedves Mátyásnak. Aztán arra, hogy anyám szorosabban fogja a kezemet, én az egyik öcsém kezét markolom, és most szorosan egybekapcsolt láncszemek voltunk . . ." Sikerül-e a gyanús idegennek belecsatlakozni ebbe a láncba — ez volt a tét. „És jöttek a csodák, a nyekegő, tarka villanykörtékkel körülvirágozott ringlispíl, hintázó, kopott fehér és fekete paripák, aranyos-cifra mesebeli hintók, szólt a verkli, egy ütemesen bólogató, turbános néger állt a tetején, automata karjaival cincogtatta a cintányért, és cselédszoknyák röpültek a hajóhintán, öblös vázákban titokzatos mosollyal csábítottak az altest nélküli nők, Esztella, Rozalind és Flerimonda, akiknek vázákba rejtett titkaikról később annyit álmodtam, és magyar zászlót lobogtattak, huszármentében, pruszlikos viganóban csárdásoztak a fonnyadt babaarcú liliputiak, ránk meredt a madárfejű Lajcsi, s károgva — szomorú, csupasztott varjú — hívogatott a sziszegő karbidlánggal sejtelmesen megvilágított bódéba, ahol tarka gőzökben Fatime jósolt egy varázsgömb fölött révedezve". (Egyedül maradtunk) A már majdnem elhatározott házasság sorsa félig-meddig itt dőlt el, a vurstli tükörszobájában. A torz tükörképek között ráköszönt egy még torzabb női jelenség a doktor úrra. „Tarka ruhás, nagyon kifestett, mintegy roncsolt arcú nő köszönt, rikító jelenség, akár valamelyik mutatványosbódéból is kiléphetett volna". Ki volt ez a gyanús némber? A pótpapához tartozó nő. Élettársa és finanszírozója. A legutóbbi a sikeresen kifosztott asszonyok sorozatában. A pékkékszakáll következő áldozata pedig a mama lett volna. Etika Thurzónak legerősebb és legrokonszenvesebb írói vonása a szigorú erkölcsi Ítélettétel. Magával szemben is. Az anyjával szemben is. Egyedül maradtunk című önéletrajzi írása kegyetlen párbeszédtöredékkel végződik. A felnőtt fiú kérdezi a nagyon öreg édesanyát: ,,— Mondja, anya, maga komolyan vette a pótbapát? — Persze — bólintott. — Beleszeretett? — Ezt szorongva kérdeztem. — Melyik asszonynak — tért ki ugyan a válasz alól, de ugyanakkor válaszolt is a kérdésre — nem tetszik az ilyesmi?" Később is, mindig is viszolygott Thurzó azoktól az emberektől, akik túl nagy lendületet vettek feljebb kerülésük érdekében. Akik átmaszkírozták szellemi arculatukat a karrierért. Többször is. Régi barátságai szakadtak meg kényes ízlése miatt, amely nemcsak a morált, hanem a stílust is számonkérte. A felszabadulás élményébe valami idegen ámulat keveredett: hogy tudnak némelyek ilyen gyorsan egymásra és önmagukra licitálni. A Rákóczi tér szétlőtt, nagynehezen mégis kilombosodott fái alatt járt. . . „Hirtelen meg kellett állnom, mert valamit észrevettem. Nem azt a táblát, egy halom roncsolt téglára tűzve — »A VIII. kerületi kommunista pártszervezet Ságvári rohambrigádja« — ilyen táblát láttam eleget, csákánnyal, lapáttal, nótaszóval és táblával vonult fel akkoriban a kisgazdapárt, a szocdemek is, még a polgári demokrata párt rozzant ügyvédjei, fogorvosai, nyakkendőkereskedői is. Gorka miatt álltam meg a horpadt, rozsdafoltos zöld illemhely mellett. Nem meszsze a táblától ócska nadrágban, ingben, svájcisapkában, de egyik hajdani, vedlett betétes cipőjében sihtelte a romokat! Akár egy Herkules, a regebeli istállót tisztogatva, akár Atlasz, aki most egyensúlyozza vállára a világot. Egy pillanatra letette a csákányt, megtörölte verejtékező homlokát, tüzes dalra gyújtott, énekeltek vele a többiek is. Gorka mint nótázó Herkules, Atlasz1" (Who's who) Nem a rohambrigádbeli szereplését kifogásolta barátjának, aki egyébként a Ménesi úti szeánszok irodalmi idézö-bajnoka is volt. A színpadiasság szúrt szemet neki: a hibás jelmez és a téves alakítás. Ennyi elég volt ahhoz, hogy bánatos, néma búcsút vegyen a korábbi jóbaráttól, (aki nem tévesztendő össze Gorka Géza kerámikussal). Hajdani osztálytársának. Tormosnak minden köpönyegforgatását, pálfordulását, színeváltozását nyomon követi a Négyen a harminchatból című elbeszélés. Tormos nem nagyhangú törtető. De azért törtető. Finomabb eszközökkel él, majdnem korrekten. Ám az ízlése mégis megbicsaklik. Szüleit látogatja meg a professzor a Veres Pálné utcában. „Az ostrom alatt aknákat kapott a ház, most renoválták. A kapuban, az állványerdőben — mint évtizedek óta minden este — kinn ült az öreg házmesterpár. Langyos nyárvége volt, még nem gyulladtak fel a ámpák. A furcsa járású belvárosi szél a Gellérthegyről idehozta a fák, a lekaszált fű illatát. Bonbont, vörösbort vitt az öregeknek, széket hozott, melléjük ült. . . Nagyon örült volna, ha arra jár egy csapat tanítványa. »A szüleim« — mutatta volna be őket". Azt gyaníthatná valaki, hogy egy katolikus nevelésű patrícius-származék fenntartásai hangzanak itt azokkal szemben, akik házmesterlakásból katedrára léptek föl, meg akik negyed vagy fél fordulattal rögtön a kommunista párthoz csatlakoztak. Egykori kádereseí mondtak is őrá ilyesmiket. Oktalanul. Thurzó egyértelműen tisztázta kapcsolatát az egyházzal is és a szocializmussal is. Legjobb regényében, A szent-ben (színdarabváltozata: Az ördög ügyvédje) megírta korunk magyar szentté avatási maffiáját, amit a korlátolt, de nagyvonalú — ezért veszélyes — Erdélyi atya irányított. Erdélyi ellenfelét — az advocatus diaboli szerepével megbízott idős prelátust — viszont nyugodtan vállalhatta Thurzó is ember-ideáljának, a tisztesség és megértés, tapintat és erély példájának. 23