Budapest, 1979. (17. évfolyam)

1. szám január - Vargha Balázs: Császár István holtpontjai I.

gult kartonkötésben Tolsztoj Nem tudok hallgatni című röpiratát. El is loptam még aznap. Magyarázatul, de nem mentségül azt hoztam fel, hogy a cim alatt ott állt zárójelben, hogy Az oroszországi kivégzésekről, és ez felgyújtotta az akkori divat szerinti klottgatyás és mezítlábas gyermeki fantáziámat: másrészt, ez volt az összes között a legvékonyabb könyv, és így viszonylag könnyen kirángathattam a résnyire kifeszített ajtón." A lopás után egy ideig félve sompolygott el az antikvárium mellett, de aztán bátorságot vett egy elrongyolt Robinson törvényes megvásárlására („egy fagylalt áráért"), végül odakapott állandó olvasónak. Azok a könyvek, amikbe ott belemélyedhetett, elszakították nemzedékétől, s bölcs aggastyánná avatták, aki még emlékszik a Velocipédezés iskolájára, sőt abból tanult meg szakszerűen kerékpározni, valamint járatos a bőrgyógyászatban, a kotorékebek tenyésztésében és számtalan más ismeretág titkaiban. Fölösleges ismeretek nagyonis szükségesek az írói mesterséghez. Prózaírónak különösen tudnia kell, hogy az emberiség olyanforma kevercse érvényes és idejétmúlt, remek és vacak egyedeknek, mint Rácz úr egykori ódondászata. Pesti látványosságok Az író szemmelláthatóan büszke arra, hogy milyen tapasztalt „öreg". Harmincéves korában fölényesen oktatta az akkori húszéveseket: ti nem is láttatok olyanokat mint én kiskamasz koromban. A ti gyerekkorotokban már nem működtek Pesten mutatványosok, tányérozó csodabogarak. S nem jártak elefántok az utcán. Csakugyan van ilyen határvonal. A sorompó éppen őmögötte csukódott le, így még együtt lehet a régi Pest csodavilágában mindazokkal a kóklerekkel, csepűrágókkal, akiket két évszázada oly sok író megörökített, Gaál Györgytől és Nagy Ignáctól Karinthyig, Szép Ernőig. És Császár Istvánig. Tagranoffról, a majomemberről írt emlékezését így kezdi: „Én a »Magyarok bejövetele és kimenetele« című városligeti huncutságot, vagy a »Fejétől a farkáig tíz méter, a farkától a fejéig szintén tíz méter, tehát összesen húszméteres óriáskígyó«-t csupán hallomásból ismerem, de Tagranoffot még saját szememmel láttam zsenge gyermekkoromban, jó húsz évvel ezelőtt, a kőkorszakban . . ." Ezzel az unikummal a terézvárosi búcsúban lehetett találkozni. A tudatlanoknak, vagyis a nála fiatalabbaknak azt is megmagyarázta, hogy miből állt a búcsú. („Tessék megnézni a lexikonban, vagy megkérdezni a hozzám hasonló ásatag harmincévesektől.") „Először is kellett hozzá néhány törökméz-, vattacukor-, similabda-, keleticsemege-, fakanál- és mézeskalácsárus. Továbbá legalább egy zsákbamacskaárus. (»Tönkretettek! Most nyerték el tőlem az ötvenforintos arany töltőtollat! Csak ötven fillér a zsákbamacska!! Minden húzás nyer!«)" Vajon a jövő írója ugyanilyen nosztalgikusán fog-e megemlékezni a borítékos sorsjegyről? — jut eszembe közben. Mindezek csupán árusok voltak, akik a vásárlónak kezébe nyomtak valami silány holmit a pénzéért, dédelgetett újszülött forintjáért. A mutatványos bódé viszont a tiszta művészet hajléka volt. Leírása történelmi hitelű. Ezt még mindig sokan tanúsíthatják, bár Császár István emlékeinek megírása óta jócskán megfogyatkoztak a szemtanúk. Viszont felnőtt az új, Tagranoffról mit sem tudó évjárat. „A mutatványosbódé nagyobb szoba méretű ponyvasátor volt, a bejáratnál deszkaemelvénnyel, amire minden előadás előtt leült a trombitásból, dobosból és harmonikásból álló zenekar (a harmonikásra most is jól emlékszem — nőiesen kifestett arcú fiatalember volt, nagy szempillájú, merev babaszemekkel — és arra is, hogy a dobos vagy a trombitás egy öreg nő volt), majd hamarosan megjelent a kikiáltó, és bemutatta »Világvárosi műsorunk attrakcióit!« Jolánkát, a kígyótestű nőt, Miss Arizónát, a kéz és láb nélküli fenomént, lack Hilltont és bájos partnerét, Diabolit, a fekete mágust. Káposztás Zsuzskát. . ." (Káposztás Zsuzska nőimitátor volt.) A bejelentett attrakciók egyenként kivonultak a sátor előtti emelvényre. Bele lehetett bámulni az arcukba. De a hatodik (a kikiáltóval együtt hetedik) csak odabent volt megpillantható a maga valójában. Az akkori Császár István hiteles vallomása bizonyítja, hogy ezt milyen zseniális dramaturgiával rendezték meg a búcsú mutatványosai. ,,— Hölgyeim és uraim! Most bemutatom önöknek minden idők legnagyobb szenzációját! — recsegte a kikiáltó. És elővezettek egy kendővel letakart fejű alakot. — Az egész világon csak nálunk látható!! Tagranoff, a majomember!!" Az író e mondat után legalább tíz másodperc szünet tartását kéri az olvasótól, ami nem jogtalan kívánság, hiszen itt minden szó érdemes a mérlegelő átgondolásra. Hogy a világon csak itt. Hogy éppen Tagranoff két f-fel, mint a derék Sztrogoff Mihály. Ami díszítő motívumnak látszik, az is tökéletesen funkcionális: a bámészkodók elkábítására és beterelésére szolgál. Akárcsak a vágóhídi szalag, hogy más asszociációt mellőzzek itt. ,,— Igen, hölgyeim és uraim! Ez Tagranoff, a majomember!! A szibériai őserdőben találta egy büntetőexpedíció!! A természet csodája!! Emberi test és majomfej!!" A szöveg tökélyéhez méltó a mozdulatok dramaturgiája. „A kikiáltó hirtelen leszorította a kendőt Tagranoff fején. A létezés rejtélye domborodott a kendő alatt. A hatást már nem lehetett fokozni, és a társulat bevonult, én pedig kint maradtam és vártam, évekig csak vártam azt a pillanatot, amikor annyi pénzem lesz, hogy utánuk mehessek." A prepubertás lélektana a megmondhatója, hogy egy ilyen blöff duma hogy tarthat valakit várakozó feszültségben évekig. Ha csak megvárja odakint egy „előadás" végét, a kitódulok arcáról leolvashatja a valót. Meg se kellett volna kérdeznie: milyen volt, hogy tetszett Tagranoff. Teltek az évek, a rejtély megmaradt rejtélynek. Ha meggondoljuk, a mutatványosoknak sem mehetett valami jól. Gondolom, egyre nehezebb volt meghosszabbíttatni a működési engedélyüket, s kikerülni, hogy adminisztratív eszközökkel szorítsák rá őket a részvételre az újjáépítésben. Ki tudja, talán utolsó föllépése volt a majomembernek az, amit Császár István végre a sátorponyván belül tekinthetett meg. A kikiáltó lerántotta a kendőt a természet csodájának fejéről. „Felgyorsult a szívverésem, a végsőkig feszítettem az akaratomat, hogy elég erős legyek a rám váró látványhoz. Egy középkorú, homokszín arcú férfi állt a színpadon, vasalatlan öltönyben. A nyelvét a fogsora elé tolta, és zárva tartotta a száját, mint ahogy a gyerekek csinálják, amikor ijesztgetni akarják egymást. Begörbítette ujjait, és a fejéhez kapkodott úgy, hogy összekócolódott a haja. — Fel kell hívnom a figyelmüket, hölgyeim és uraim, hogy Tagranoff rendkívüli módon ingerlékeny, és ilyenkor nincs biztonságban a környezete!! — ordította fülsértően a kikiáltó, és a kendővel csapkodni kezdett a homokszín hajú férfi felé. A férfi még jobban előretolta a nyelvét, forgatta a szemeit, fojtottan nyögött, és sután csapkodott a karjaival. A kikiáltó hátrált, majd hirtelen a férfi fejére dobta a kendőt, és ezt recsegte: — Uraim és hölgyeim, Tagranoff dührohama miatt az előadást, sajnos, be kell fejeznünk!!" A többi nézőnek ez csak átverés volt. Őt megrabolták a szerencsétlen, éhenkórász mutatványosok. De amit elraboltak tőle, semmivé vált. Nem volt mit tenni. „Egy ideig még ülve maradtam, de látva, hogy mindenki elmegy, én is kimentem, miközben a bódé szutykos ponyvájának unalma és világfájdalma a lelkembe költözött." Akármelyik gyerekkori emlékét nézzük Császár Istvánnak, mindegyikben ott van az oknyomozás szándéka. Mért lettem olyan, amilyen vagyok? Miféle lökések, ütközések gurítottak idáig a nagy biliárdasztalon? — Ilyen kérdésekre keresi a választ a „kőkorszakban". Egyetlen harmonikus emléke negyvenötből vagy negyvenhatból szintén valami mutatványos produkcióval lehetett kapcsolatos. Talán ki is lehetne még nyomozni, mi volt a reális alapja a magával ragadó valószínűtlen látványnak: o még elég romos Körúton két elefánt lépkedett az Oktogon tér felé. Apró, barna emberke ült az első elefánt fején, és egy bottal ütögetve irányította. Abban az évben először voltam kabát nélkül az utcán. Elefántok a Körúton, nekem ez jelentette a háború végleges végét, amikor többé nem kellett félni a repülőzúgástól, hogy hátha mégis robbanni fognak utána a bombák. Beálltam az elefántokat követő gyerektömegbe, és mentem velük. Nem érdekelt, hogy hazatérek-e valamikor. Az Oktogon térnél befordultunk a Városliget felé, és csak mentünk. Talán soha nem voltam olyan boldog." Ám ez az elefánt-idill csak kulissza. Mögötte ott robban és repeszt, amiről Császár István nem írt eddig. Lehet, hogy nem is akar írni? 23