Budapest, 1979. (17. évfolyam)

5. szám május - Beke Pál: Saját művelődési otthonunk

r Sajót művelődési otthonunk Ha a számomra elérhető ter­mészetben, a házak közti füvön olvasom el az újságot, s a padot úgy fordítom, hogy legalább ne lássam a percenként érkező buszokat s a villamosvégállo­mást: éppen egy tízemeletessel kerülök szembe. Egy hármas ablaksor és egy magányos ablak­szem ad ki egy lakást. Az abla­kokban emberek. Köszönhetnék nekik, hiszen lassan már ismerem őket. Mind­egyiküknek külön-külön persze, mert ők egymást nem látják. Legtöbbjük csak könyököl és néz. Néhányuk cigarettázik. Ket­tő bámészkodás közben az új­ságjába pillant. Az egyik eszik. Valamelyikük egy idő után biz­tosan kiáltani fog; nem a szom­szédnak, hanem a körülöttem játszó gyerekek valamelyikének. Saját gyerekének, saját unokájá­nak. A gépi zajoktól terhes le­vegőben tán nem is a figyel­meztetésért kiált; emberi han­got akar hallani. Abban a házban, amelyikben lakom, ezeregyszáztizenketten élnek. Mellyel szemben ülök, abban sem kevesebben. A mö­göttünk levőben, meg az azután és az azután következőben ugyanannyian. Több itt az egy­más hegyén-hátán lakó, mint egy önálló városban, mint egy járás területén. Ismerős jelenség, épp elégszer volt már róla szó; gondjait és hiányait, a problé­mákra adható különféle vála­szokat és magyarázatokat be­téve fújjuk. A válaszoknak azt a részét is jól ismerjük, amely a közösségi létesítmények hiá­nyát magyarázza. Ami a „létesítmények" szó alatt értendő, az a kulturális ellátás kialakult (írhatnám: megcsontosodott) modellja sze­rint mozit, színházi vendégjá­tékra alkalmas termet, kiállító­csarnokot jelent. Ez a szemlélet annyira sematizálódott, hogy ha mindezeket iskolai aulákban, pártkörzeti székházakban sike­rül megvalósítani, nem beszé­lünk többé ellátatlanságról, ha­nem közönségünk közömbössé­gével magyarázzuk az üres szék­sorokat, s máskor majd keve­sebb széket rakunk. Beruházás­ban, építőipari kapacitásban,épü­letben és rendezvényben gon­dolkodunk. Mintha másként nem lenne szervezhető a világ! Mintha másként nem teremtőd­hetne kulturális érték! Érdekes: a lakótelepek előtti időkre emlékezve egyre több­ször esik szó a hajdani életvitel melléktermékéről: aszoba-kony­hás lakásokat övező függőfolyó­sókon, a házak ecetfás udvarán zajló egész napos közéletről. Minden lakás minden lakójának minden problémája ismert volt; burjánzott a pletyka, de virág­zott a segítőkészség is; az egy­máshoz szorított életek ember­séget is teremtettek. Mond­juk ezt, emlékezünk rá, keser­günk hiányán, siratjuk; de miért nem próbáljuk meg az építő­ipar kényszerpályáiból kinőtt pa­nelkolosszusokba átmenteni eb­ből azt, ami kedves és kellemes volt? Létesítményekkel akarunk ellátást adni, holott az intéz­ményekkel adható lehetőség több vagy kevesebb, de minden­féleképpen más. Hazánkban a művelődés in­tézményeinek ma honos típu­sai közül a művelődési otthon alapintézményként deklarálta­tott. Tömeges létesítésekor va­lamennyi hagyományos társa­dalmi gyülekezőhely megszűnt. Ez lett volna hivatott pótolni minden addigit és még annál is többet; ezzel egy időben bizto­síttatott, a „művelődéshez való jog" alapján, mindenütt a kultu­rális ellátás. Sokak emlékezeté­ben úgy él ez a kor, mintha dél­utánonként, esténként a munka­padtól egyenest a táncos csiz­mába ugrott volna a fél ország, miközben a másik fele agitátort hallgatott és faluszínháznak tap­solt, csasztuskabrigádban szó­nokolt vagy szakköri tagként okosodott volna. Az érdeklő­dők millióit rögzítő statisztikát igazzá fényesíti az emlékezet: soha jobb kort a tömeges mű­velődésre! Ami reánk maradt ebből, az leginkább az a hagyo­mány, amely gúzsba köti kép­zeletünket egy azóta már meg­változott társadalmi és kulturális közegben, amely változatlanul csak műsorban és változatlanul csak okításban gondolkodik; a színházi, a zenei, a képzőművé­szeti, a mozgóképüzemi ellá­tottságban, a kulturális fogyasz­tanivalá feltálalásában látja a művelődési otthonok szinte egyetlen feladatát. S ha valaki­nek az évről évre ismétlődő szakkörökre, tanfolyamokra, mű­kedvelő művészeti csoportokra indíttatása nincs, ha mást sze­retne tenni, mint ami az aján­lott, az tornásszon a televízió­val, nézze a Röpülj pávát; az programozza művelődését saját magának, ha tudja. * Ülök a padon, és nézegetem az ablakokból bámészkodókat. Átkönyöklik a. múló időt, mint ahogy átrohangálják azt a kis­kölykök is körülöttem. Bújócs­káznának, de nem rejtik el őket a csenevész bokrok. Fára, bó­déra másznának, de lekergeti őket az éppen ottjáró ügyeletes rendvigyázó felnőtt; az ő idő­töltése a rászólogatás. Baba­kocsit tologató fiatalasszony re­ménytelenül kerüli meg ötve­nedszer a házat; miért menne másfelé, arra is csak ugyanilyet lát. Néhány srác követ rugdosva ténfereg. Néhányan a kocsiju­kat mossák. A mögöttem levő padon öregek mesélik unt. pana­szaikat, hangjuk mint az ima­malom. Az alig-cselekvés órái ezek. Vajon hány hozzájuk hasonlóan ráérő, de önmagát elfoglalni és elfoglaltatni nem tudó ember él a lakótelepeken? Hányan vannak, akik nem ismervén a folyamatos személyiségépítés módját, nem ismervén saját lehetőségeik és képességeik teljességét, nem tudván eliga­zodni a házhoz szállított infor­mációk és a városban valahol fellelhető lehetőségek tömkele­gében, hagyják csak úgy el­telni az időt, hagyják megre­keszteni és bezárni önmagukat az éppen-így-alakult esetlegessé­gébe? Számlálom magamban, hová lehet menni itt a környéken egyáltalán. Két plafonig-csempe étterem, egy presszó. Egy templom, időnként orgona­hangversennyel. Az ábécék előtt újságos stand; ott kicsit össze­sűrűsödik a nép, de ez nem az együttlét kívánsága, a kínálat szűkössége csak. Egy körzeti párthelyiség, benne alkalman­ként nyilvános műsor. Az isko­lákban délutáni tanítás, marok­nyi gyereknek szakkör, sport­foglalkozás. Ennyi. A rendszeres ücsörgés a pa­don véletlenszerű beszélgetésbe bonyolítja az embert. Egy öreg­gel, aki csak lakásán kívül do­hányozhat, s akkor is csak a fele­sége által szabályozott számú cigarettát szívhatja el, az én csomagomból szerezhető pót­mennyiség erejéig múltja ven­dége vagyok. Beavat a tetőfedő­mesterség valamennyi csínjába­bínjába. Szakmáját már évtizede abbahagyta, a maszek-munkák­ból is kiöregedett, de fiam gya­korlati órán készített hamu­tartóit néhány szerszámjával tö­kéletesre igazítja. Egy másik a szomszéd ház ezermestere; ha valami folyik, vagy éppen nem folyik, ha valami nyílik, vagy éppen nem nyílik, őt hívják. Kora reggeltől a tévé műsor­kezdéséig föllelhető itt, a pa­don. Félórás bámészkodásaim ré­vén ő is ismerősöm. A harma­dik meglehetősen szófukar; a fák, a füvek bolondja. Locsoló­csövet vett, megjavította a fűbe rejtett csapot és délutánonként a mindenki pázsitját öntözgeti. A facsemeték mellé husángot szerzett, dróttal kerítette a bokrokat is, legszívesebben a füvet is kerítés mögé zárná. „Mert maga is csak letapossa — mondja —. Miért nem viszi a padot a járda szélére?" Mo­rog, nem kell figyelni erre. De céltudatos, elszánt szívóssága, hite, hogy a füvet frissen és zölden tarthatja egymaga, le­nyűgöz. Vajon hány Ilyen cselekvőképes ember él e lakótelepen? Hány hasonlóan cselekedetre éhes em­ber él itt, a betonfarak között, csak éppen nincs miként, nincs hol és nem tudja, hogy kiért tegyen valamit? Vajon hány, valamiben járatos szakember bá­mul ki az ablakon, nem lévén oly szívélyes mint a fentiek? Akiknek csak indíttatás kéne, hogy mások hasznára legyenek. Másokéra, de ezzel önmaguk hasznára is. Vajon a bennük levő potenciális lehetőség nem olyan tőke-e, amit felhasznál­hatnánk; nem olyan energia-e, amit hasznosítanunk kéne? * Az óhajtott minőségi válto­zás megfogalmazására az egész társadalom közös művelődését hangsúlyozzuk régóta a „nép művelése" helyett. Ha megérte­nénk, hogy a társadalmi együtt­lét e színterén nincs vezető és nincs vezetett, legfeljebb vala­miben jártasságot szerzett em-28

Next

/
Thumbnails
Contents