Budapest, 1979. (17. évfolyam)

5. szám május - Tamás Ervin: Balassagyarmat

A helytörténeti múzeum telt Házat arra a visszás helyzetre, hogy az ipartelepítésnek vannak kiskapui is. A fővárostól csak alig pár kilométernyire „költöztetik" a gyáregységeket, részlegeket: így sem Budapest igazi tehermentesítése, sem pedig az ország fehér foltjainak iparosítása — a szándék ellenére — nem valósul meg, helyette ipari gyűrű keletkezik ott, ahol valójában nincs is munkaerő-felesleg. Nem nehéz kitalálni — a parlamenti képviselő Nógrád megyei volt. Balassagyarmat szekerét is az iparosítás húzta ki a kátyúból. Nézzük csak: 1966-ban ezer balassagyarmati lakos közül csupán 112 dolgozott az iparban — régebben az arány még rosszabb volt —, ez a szám 1970-re 345-re emelkedett. Az iparfejlesztés egyrészt a már meglevő üzemek bővítésével, másrészt pedig új gyáregységek telepítésével történt. A város vezetői minden áldozatra kaphatók voltak, hogy ideédesgessék a „fióküzemeket": így fordulhatott elő, hogy a volt megyeháza nagytermébe gépek költöztek, s az egykori fiú-diákjutott: középiskolai végzettséggel, raktárosként. Négy éve igazgató. — A kívülállónak romantikusnak tűnhetett, hogy a vármegyeháza nagytermében folyt a munka — mondja —, de mi nemigen tudtuk csodálni a karzat kidolgozásának szépségét . . . Nem volt hol mosdani, átöltözni, ebédelni. Az első évben 32,5 millió forintot termeltünk, 1,4 millió volt a veszteségünk. Az igazgatói iroda falán a termelési mutatóknál is beszédesebbek az oklevelek: a gyáregység az utóbbi időben háromszor lett élüzem, s 1976-ban megkapta a „kiváló vállalat" címet. * A lelkemre kötötték: el ne hagyjam anélkül Gyarmatot, hogy Réti Zoltán festőművésszel ne beszélnék. Ő egyben a zeneiskola igazgatója — a Képzőművészeti Főiskolán kívül elvégezte a Zeneművészetit is — s a város szerelmese. Délelőtt fest, a délután a zenéé, ez a kétlakiság élteti. — Nézze, én sok faluban, vá-Lakótelep tások, nő a közművesítettség, s bár a gyermekintézmények fejlesztése lehetne gyorsabb, nincs már Tarján-ellenség Gyarmaton ... — A fordulat 1960 körül következett be — mondja Kmetty Kálmán. — Akkoriban Balassagyarmat lélekszáma alig haladta meg a 12 ezret, ma pedig már 18 ezren vagyunk! Tarján és Gyarmat két úton fejlődő, jó testvérré vált. Salgótarján bebizonyította, hogy életképes megyeközpont, s mivel építészeti hagyományai nem voltak, a modern építészetben alkotott maradandót. Nekünk az a célunk, hogy értékes hagyományainkat a kor követelményeinek megfelelően ébren tartsuk: erősítsük Balassagyarmat iskolaváros jellegét, korszerűsítsük egészségügyi hálózatát, s szeretnénk, ha városunk továbbra is a környék kereskedelmi központja maradna. * A hatvanas évek elején felszólalt egy képviselő az országgyűlésen. Figyelmeztette a Tiszotthonban tanyát ütött egy, a fővárosból leköltözött üzemrész. Hosszú utat tett hát meg a város ipara, míg napjainkig ért — de az idén már több mint hárommilliárd forintot termel! A legtöbb dolgozót foglalkoztató gyáregység a Budapesti Finomkötöttáru-gyáré. A korszerű, új üzemet 1973-ban avatták. A fiatal igazgatónő, Forrai Ferencné csak annyit mond: „Nagy eredmény volt az az avatás . . ." Első munkahelye a Finomkötöttáru-gyár volt, 1965-ben. Szerencséje volt, hogy munkához rosbar: éltem, voltam hosszabb ideig Münchenben, de nem tudtam soha másutt elképzeini az életemet, mint Balassagyarmaton. Mi a „balassagyarmatiság"? Számomra annyi, hogy másak ezen a vidéken a dombok, más a levegő . . . Igaz, lehetne elevenebb a szellemi élet, kerülhetne végre jobb körülmények közé a zeneiskola... De ami másnak fakó a városban, az nekem sejtelmes, ami az idegennek álmos, unalmas, nekem titokzatos. Erősen kötődő típusú ember vagyok. //