Budapest, 1979. (17. évfolyam)

3. szám március - Kende János: Vörös március

„A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártja a mai napon, közös vezetőségi ülésén a két párt teljes egyesülését határozta el... A párt a proletariátus nevében haladéktalanul átveszi az egész hatalmat." E néhány mondat a magyar forradalom polgári demokratikus szakaszának végét s a szocialista szakasz nyitányát jelentette. A régi munkástanácsnak ezen az utolsó ülésén ismét részt vettek a KMP képviselői. A jelenlevők egyhangúlag igent mondtak a délutáni megállapodásokra, s így, minden mozgalmi testület által felhatalmazva, összeülhetett a késő esti órákban a két párt vezetősége, hogy megalakítsa a szocialista forradalom első kormányát, és az elvi megegyezésen túl kidolgozza részleteiben is a kormány programját. Az éjszakába nyúló ülésen megalakították a forradalmi kormányzótanácsot. (A név Bokányitól származott.) Elnökévé a balfelé hajló centrista Garbai Sándort választották, aki már januárban „tiszta" szocialista kormányt követelt. A népbiztosok a „külügyér" Kun Béla és a földművelési népbiztosságot irányító négy tagú kollégiumban dolgozó Vántus Károly kivételével szociáldemokraták, centristák és baloldaliak voltak. A kommunistáknak csak népbiztoshelyettesi funkciók jutottak. Ám néhány hét múlva „a helyettesek" egyenjogúsításával kialakult a kormányban az erőegyensúly, sőt a balra tartó szociáldemokratákkal a baloldal túlsúlya. Mindezt figyelembe véve Kun Béla joggal tájékoztatta optimista hangon Lenint március 26-án kelt rádióüzenetében: „A legjobb erők, amelyek valaha is voltak a magyar munkásmozgalomban, részt vesznek a Kormányban ... A Kormányon belül, tagjaiból direktórium alakult: a volt Kommunista Párt részéről én és Vágó; a szélső baloldal részéről Landler és Pogány, ők az egyesülés előtt is hozzánk tartoztak és teljes mértékben szolidárisak lévén velünk, a mi képviselőink voltak; végül Kunfi, aki olyasféle mint az önök Lemacsarszkirja. Az én személyes hatásom a Forradalmi Kormányzótanácsra olyan, hogy biztosítva van a szilárd proletárdiktatúra, a tömegek mögöttem állnak". A győzelem éjszakájához fogható nyugodt, biztonságos éjszakája nem volt Budapestnek hónapok óta. Az utcákon még áramlott az ünneplő sokaság, a párttitkárság kivilágított ablakai mögött még tartott a vezetők hajnalba nyúló tanácskozása, de a felfegyverzett munkásosztagok már cselekedtek. Megszállták a középületeket, bankokat, üzemeket, őrséget állítottak az ékszerüzletek elé, és kíméletlenül felléptek az itt-ott megkísérelt fosztogatásokkal szemben. A pesti kispolgár, akit a burzsoá sajtó hónapok óta a kommunizmus erőszakos, véres, rabló jellegéről igyekezett meggyőzni, csodálkozva látta a plakátokról, hogy nem csak új napra, de új társadalmi rendre is ébredt. Ám a beígért zűrzavarnak nyoma sem volt, az új rend minden megnyilvánulása erőt, fegyelmezettséget, céltudatosságot sugárzott. Pedig talán soha nem győzött forradalom nehezebb körülmények között, mint ekkor Magyarországon. Az antant szemérmetlen követelése miatt lemondott polgári kormány helyébe nem volt az országban olyan párt, társadalmi réteg — a magyar munkásosztályt kivéve —, amely meg merte volna ragadni a hatalmat, amely dacolni mert volna a háború győzteseinek hatalmas katonai erejével. A proletariátus volt az az erő, amely fel merte venni az antant imperialistái által odavetett kesztyűt, megragadta a hatalmat, és a nehéz körülmények ellenére hozzálátott a szocializmus rendszerének felépítéséhez. A szocialista forradalom a teremtés, az alkotás vágyát szabadította fel minden, a Tanácsköztársaságot támogatni kész osztályban, rétegben, s ez a tettvágy megnyilatkozott az állam, a gazdaság szervezésében, a kultúra, a szociálpolitika területén egyaránt. 1919 ellenforradalmi és jobboldali kritikusai gyakran gúnyolódtak a diktatúra „rendeletgyártásán", ám ez a valóban gyors tevékenység (hiszen a béke minden percét ki akarták használni) egyúttal átgondolt és céltudatos volt. A tanácsállam fennállásának első hónapjában hozták létre a vöröshadsereget, a belső karhatalmat, a forradalmi törvényszékeket, szocializálták a gyárakat, bankokat, lakóházakat. Köztulajdonba vették az oktatási, művelődési intézményeket, gyűjteményeket. A főváros lakossága — s főleg az ifjúság — számára közvetlenebbül érzékelhető volt, hogy megnyitották a magán parkokat, a Margitszigetet, s a zömmel komfort nélküli lakásokban élő proletár gyerekek részére heti három alkalommal „elkommunizálták" a burzsoá lakások fürdőszobáit. Jelentős intézkedések történtek a lakáshelyzet javítására. Budapesten, ebben az amúgy is zsúfolt nagyvárosban, 1912—1913-tól szinte teljesen megszűnt az építkezés,a háborús menekültek viszont tovább duzzasztották a lakosság számát. A problémát — távlatokban — olcsó 18