Budapest, 1978. (16. évfolyam)

2. szám február - Dr. Bartke István: Még egyszer az iparfejlesztésről

A Budapest postája 1014 Országház utca 20. Hol a határ? — Hol a határ ? Tette fel a kérdést a szakember egy fővárosi ankéton. És hozzátette: Hovatovább tűrhetetlen helyzet alakul ki egyes teherautó-sofőrök magatartása miatt. Valószínűleg páratlan jelenség a világ metropolisainak közlekedésében, amit hazánk fővárosában egyes kis- és nagytehergépkocsi vezetője, kísérője megenged magának. A szakember egyetlen esettel (amely sajnos már nem megy ritkaságszámba) érzékeltette a helyzet súlyosságát. Az olyan, viszonylag keskeny, egyirányú utcában, mint a VII. kerületben levő Dohány utca, rendre előfordul, hogy — parkolási lehetőség híján — az utca kellős közepén ki- és berakodnak a teherautók. Elég kényelmes tempóban. S eközben végeláthatatlan sor torlódik össze, áll a mindig zsúfolt 74-es trolibusz. Szinte az egész városban látni kukákat, sőt lyukas székeket, amelyek „lefoglalják" a parkolásra szánt helyeket a majdan érkező teherautók számára. Az esetek túlnyomó többségében szabálytalanul, engedély nélkül. De ne legyünk igazságtalanok, hiszen ezek a teherautók fontos feladatokat látnak el. Elegendő, ha csupán a szénszállítást említjük meg, amely elsőrendű lakossági szolgáltatás. Mégis hiba van valahol. A lakossági tüzelőszállítás többnyire békésen lezajlik, mert ezeknek mindig tudnak időben helyet biztosítani. A gondot nem ezek okozzák. Már sokszor felmerült, hogy a teherautó rakodás problémáját — más országok tapasztalatai alapján — az éjszakai munka oldhatná csupán meg. Ennek feltételei azonban — úgy látszik —, még nem teremtődtek meg. Addig pedig minden marad régiben ? Az egyre nyomasztóbb ellentmondások közepette? Ahogyan a szakember teszi fel a kérdést: hol is van itt határ? B. L. Egy új ház panaszai A XX. kerületi Baross utca 2$. sz. háza tízszintes épület. Lakói 1977 januárjában költöztek be. Boldogok voltak, s elhatározták, hogy a szép új házat még szebbé fogják tenni. Sajnos nem mindenki gondolkozik így. S ez meg is látszik a házon. A földszinti bejáratnál a tűzjelző üvegét betörték. A pinceablakok üvegei közül egyik sem ép már. Az elektromos központ és a szeméttároló ablaka ki van fordulva sarkából. A bejárati kapu zárja elromlott. Ahelyett, hogy megjavították volna, leszerelték; az ajtót nem lehet becsukni, átfúj a házon a szél. A közös helyiségek ablakain az építkezés óta díszlik az odaszáradt mész. A lakások előtti folyosórészt többnyire felmossák a lakók, bár ők is különböző gondossággal. A lépcső és a lépcsőház azonban senki földje, s ennek megfelelő az állapota is. A lift sokat „pihen". Fiatal házasok cipekednek föl a magasba, gyerekkel, gyerekkocsival. Az „edzett ifjúságért" mozgalomnak nem ez a legszerencsésebb változata. De mit csináljanak az öregek? Külön bosszúságot okoz a lakóknak, hogy az első emeleten lezárták a liftajtót. Az indoklás: az első emeleti lakók nem használják, s nem is fizetnek liftdíjat. Viszont a magasabb emeleteken lakók nem egyszer bennrekednek az első emeleten elakadó liftben. Egyébként a liftünk a környékbeli ifjúság játékszere. Föl-le utaznak rajta, nyakló nélkül. A folyosó és lépcsőház villanykörtéi eleinte éjjel-nappal égtek. Aztán sorra eltünedeztek. Most már este és éjjel barátságtalan és életveszélyes a folyosó és a lépcső. Szárítóhelyiség van minden emeleten, csak éppen nem használható, mert félig készen hagyták on az építők. A lakásokban kell szárítani a ruhát. Sovány vigasz, hogy a távfűtéstől kiszáradt levegő párásabb lesz így. A bejárat előtti területet nem rendezték. Hol porban, hol sárban járnak a lakók és a földszinten működő egészségügyi szolgálat látogatói. Ács Margit nyugdíjas Unalmas főváros ? „Napjainkban Budapest meglehetősen unalmas város — írja Atányi László (Bp. XI. Szakosíts Árpád út). Valahogy kivesztek a hagyományok. Nemhogy egy-egy megyeszékhelyen, de jószerivel még a községekben is talán mozgalmasabb az élet, mert ha máskor nem, de az évenkénti búcsúk, vásárok alkalmával megpezsdül az élet. Igaz, művészeti hetek nálunk is vannak, s az Alkotmány-napi ünnep is sok látványosságot nyújt. Más-más alkalommal is adnak műsort szabadtéren, sőt a térzenék is növelik a látványosságok sorát. De ez szerintem rsupán látványosság, nem több, mint ha beül ae ember egy nézőtérre. Egyetértek a Népszabadság múlt év nov. 13-i számában megjelent véleménnyel, miszerint: «Majdnem teljesen hiányoznak az olyan jellegű látványos szórakoztatási lehetőségek, mint amilyenek régen voltak, és nagy tömegeket vonzottak: különféle karneválok, zenés őrségváltás, utcai, téri rendezvények, amilyenek a világ minden nagyvárosában ma is állandóak és népszerűek.* Hivatkozhatnék a Moszkvai Tél vagy a Riói Karnevál ünnepségekre; de vidéki városaink rendezvényeire is: szegedi ifjúsági napok, szabolcsi alma ünnepe, debreceni virágkarnevál, szombathelyi Savaria napok stb. Miért nincs „budapesti karnevál" ? Hová tűnt a valaha oly kedves búcsú (gellérthegyi, óbudai, terézvárosi stb.) forgataga? S hova lettek a hajdani céhek, régvolt szakegyletek érdekesebb, ma is elfogadható hagyományai? Ezek nemcsak a századelőn, de még a harmincas években is éltek, a néprajzi munkák, kiállítások tanúsága szerint. Csak a Budavári Palota életmódtörténeti kiállítását kell megnézni. Azt hiszem, hogy a főváros folyóirata, a BUDAPEST is sokat tehetne a hagyományok megismertetéséért, felelevenítéséért." A platánokról Továbbra is érkeznek hozzászólások Czigány Béla írásához, amely „A fák sorsa a nagyvárosban" címmel jelent meg a Budapest augusztusi számában. Ezúttal Tamáskovits György (Bp. Vörösfény u. 74.) leveléből közlünk részleteket. „A cikk alaphangjával nagyon egyetértenem, hiszen az idős fák oxigéntermelése egyre inkább nélkülözhetetlen feltétele a városi ember életének. Megdöbbenve olvastam, hogy a Népköztársaság útján az elmúlt tíz évben 350 idős fa pusztult el, és bár ismeretes ennek a fasornak sajnálatosan leromlott állapota, ezt a számot mégsem hittem el. Szerintem jóhiszemű tévedésről van szó. A Fővárosi Kertészeti Vállalat kimutatása szerint 1969-ben a Népköztársaság útja platánokkal betelepített részén 415 db 25 évesnél idősebb fa volt, míg 1975 decemberében ez a szám 310-re csökkent, vagyis 105 darabbal volt kevesebb, mint 1969-ben. Most nem jártam végig a fasort, de nem valószínű, hogy két év alatt a 350-hez hiányzó 245 db fa pusztult volna el. A fák száma (a fiatalabb telepítésekkel együtt) megközelítőleg megegyezik (569, ill. 580 darab) Czigány Béla adatával. Szerintem a tévedés ott van, hogy a szerző a fiatal telepítéseket úgy számolta, mintha azoknak helyén valamikor idős, de kipusztult fák álltak volna. Ez nem így van. A korábbi években egyegy elhalt öreg fa helyére nem egyetlen fiatal fácskát, hanem legalább kettőt, de a lombkorona méretéből adódó tőtávolság miatt esetleg több fát is ültettek. Ezzel a hiány minél előbbi pótlását kívánták elérni, bár az igazság az, hogy a nagy fák árnyékában kevés az „élettere" a fiatal fácskáknak. A történeti hűséghez tartozik az is, hogy a jelenlegi platánok már nem az eredeti, a Sugár út megnyitásakor telepített fák. Irodalmi adatok bizonyítják (Molnár Pál: Budapest fái c. könyve), hogy 1913-ban ezen az útszakaszon eper- és juharfák voltak, így csak ez után az időszak után, valószínűleg a húszas évek elején telepítették a jelenlegi fasort." Űjabb levelek külföldről Színes képeslappal kísért kedves levelet kaptunk Párizsból, A. Sípostól (3 rue de I'Agent Bailly). Párizsról szóló verse mellé ezt a szöveget írta: „Kedves Budapest! Örömtelten és lelkesen olvastam és néztem a BUDAPEST folyóiratot és képeit. Baráti hívük: Sipos." Hasonló tartalmú írás jött Kanadából, Quebecből. Szerzője V. V. Valentini. Mint írja, negyvenegynéhány esztendővel ezelőtt került Kanadába, és hosszú évtizedekig kevés kapcsolata volt az Óhazával. Ám mintegy 10 év óta elég rendszeresen olvas néhány magyar újságot, folyóiratot. „Mint a BUDAPEST előfizetője és természetesen olvasója, minden számot izgalommal veszek kézbe. Szeretem a lapot, nívóját és rendkívüli sokoldalúságát. Tudják mi ragadja meg legjobban a fantáziámat? Budapest hihetetlen fejlődése! Más fővárosok is fejlődnek, de Budapest eközben tökéletesen meg tudja őrizni hangulatát, báját, páratlan vonzerejét. Ugyanezt én nem tapasztalom más nagyvárosoknál. Csak egyet sajnálok, hogy már idős vagyok, és nem merek vállalkozni egy újabb tengerentúli útra, pontosabban egy hazai látogatásra. Bár ki tudja . . . Hisz a szívnek nem lehet parancsolni." 30