Budapest, 1978. (16. évfolyam)

2. szám február - Chikán Bálint: Hamutartótól a szoborig

igényt: az 1910-es kiállítás emléke végigkísérte egész pályáján. O is azt a lehetőséget kereste, ahol munkássága az építészethez kapcsolódhat, nem másodrendű díszként, de egyenértékű tényezőként. Falképein a teljes falat betöltő, élénk, változatos és időtálló mű megalkotásának lehetőségeit kutatta. Ezt 1967—68-ban, Százhalombattán sikerült megvalósítania. Kertplasztikái, vázái, díszkütai, köztéri szobordíszei előtanulmányoknak tűnhetnek. A 60-as évek végén, a 70-es évek elején ismét újítani tudott, mégpedig úgy, hogy újítása minden eddigi eredményének összegezésére és törekvéseinek megvalósítására módot adott. 1971-ben mutatta be a Műcsarnok termeiben azokat a plasztikáit, amelyeket a legegyszerűbb iparilag gyártott »lemekből állított össze. Füstelvezeiőkből, mázas és máz nélküli téglákból olyan kompozíciókat szerkesztett, amelyekhez elengedhetetlenül szükséges volt építőtechnikai tehetsége, komponálási, arány- és egyensúlyérzéki biztonsága. Gádornak ezek a művei példát mutatnak arra, hogy a műalkotás hogyan léphet ki egyediségének szűk köréből, s hogyan nyújthat ezáltal segítséget az emberi élettér nagyobb egységének művészi megszervezéséhez. (1971 -ben Perneczky Géza hívta fel erre a figyelmet.) Gádor István munkásságának újabb szakasza kezdődött, amikor az 1971-es műhelykísérleteket is bemutató kiállítása után a pécsi Zsolnay-gyárban alkalma nyílt arra, hogy ipari porcelán-elemekkel dolgozhasson. Gépek esztergálják, alakítják kívánsága szerint a porcelánszigetelőket, s a szigetelő-darabokból a Váza (1950) formarendjét, s ez időtől kezdődően az aszimmetria szépsége, az amorf tárgyak érzékeny egyensúlya izgatta. Ebben az időben válnak tálain és faliképein az agyag mellett azonos értékű alkotóelemmé a rézdrótok, rézlemezek és az üvegcserepek. A művész izgalmas kísérletei ekkor terebélyesednek ki igazán. Kutatja a falképek, tálak égetése során egységgé összeálló különböző anyagok lehetőségeit, felhasználva mindazt a festői, rajzi, konstrukciós ismeretét, amely szükséges ahhoz, hogy a kémiai, technikai folyamatoknak alávetett tárgy végül is az alkotó szándéka szerinti eredményt hozza. Az egyes tálakon jól megválogatott színű és szerkezetű üvegcserepek állnak össze kompozícióvá (Kakas), más esetben vörösréz lemezt gyűr és szerkeszt össze fiatal párrá agyagalapzaton — némi üvegbetéttel élénkítve a falképet. A kísérletezésnek egészen más vonalát mutatja a kerti vázák, kertplasztikák sora. Ezeket sem a véletlen szülte, előzményeiket már a 30-as, 40-es évek kerámiáiban megtaláljuk (Kagyló, 1940). Gádor murkái ismét felfedeztetik a nézővel, hojv a szobrok, használati tárgyak a természeti formákból következnek, azaz a műalkotások (s általában az ember alkotta tárgyak) szerkezete, formai elemei természetben található „modell"-t utánoznak. (A műteremben Gádor István Galamb című porcelánszobra egy dunai löszbaba mellett kapott helyet.) Egy ponton kapcsolódott Gádor kétirányú kutatási programja: azt a kifejezési formát, módot kutatta, amellyel leghatékonyabban hozzájárulhat az ipari kultúra hatására rohamléptekben terebélyesedő emberalkotta tér humanizálásához. Ennek a kifejezési módnak megtalálására fiatal kora óta magában hordozta az Falkép (1960-as évek) Falkép (1960-as évek) 26