Budapest, 1978. (16. évfolyam)

2. szám február - Vargha Balázs: Örkény István útja a groteszktől a groteszkig I.

Tengertánc Az elmebetegek lázadása azzal kezdődött, hogy leszúrtak egy ápolót. ,,Ami ezután következett, úgyszólván magától ment. Az ápolótól elvették a kulcsokat. Kinyitották az ajtókat, egyiket a másik után, osztályról osztályra haladva. A fölpattanó ajtókon, mintha ott várakoztak volna mögöttük, csak úgy tódultak kifelé a betegek. Dobogó lépések, kiáltások visszhangoztak a folyosón. »No még egyet! No még egyet!« — kiabálta a skizofréniás Héring, ha egy ápoló vagy orvos került elő valahonnan; zihálva, egy zongoraszékkel a kezében rontott neki, és úgy csapta agyon őket, mint a falon a legyeket." A kórházi egyenruhákat nem találják alkalmasnak arra, hogy kivonuljanak az utcára. Feltörik a ruhatárat, amely egy jelmezkölcsönző raktárával felérő választékot kínál. Olaj, a lázadás vezére „rózsaszínű flamingókkal díszített, női pongyolába bújt, és tűzoltósisakot csapott a fejére, Korec reverendát öltött, és — merész ízléssel — strucctollas kalapot keresett hozzá. Kamilla egy tábornok köpenyére lelt, esernyőt kötött a derekára, fejdíszül pedig rókamálas kucsmát választott, amilyent a máramarosi ószeresek viselnek." Ez a maskarás menet még talán rokonszenves is lehetne, ha nem tarkítaná vér már az elindulását. A mozgalom esztelensége csak később teljesedik ki. „A győzelem másnapján mindenki kapott egy tubus vazelint; több gyermekes családanyák — rangkülönbség nélkül — egy üvegvágót is kaptak, bukott leányok és hadiárvák egy zacskó madáreledelt. Halálbüntetéssel sújtották az üzérkedést, a körömrágást viszont tisztiorvosi engedélyhez kötötték. A nyelvészek javaslatára bizonyos szavak fogalmi körét kiszélesítették, főleg olyan élelmiszerekkel kapcsolatban, melyek nem voltak kaphatók. Eszerint szabad voltaszáraz kenyeret „vajas kenyér" néven enni, ha pedig valaki két fél zsömlét egymásra borított, azt teljes joggal nevezhette „sonkás zsömlének". A Tengertáncról, amely 1937-ben készült, s kötetben 1941-ben jelent meg, 1966-ban ezt írta Örkény: „Persze, az a hátborzongató hatás, amit ez a kis írás a nácizmus közegében kisugárzott, veszendőbe ment". Ez nem bizonyos. S az író nem egészen illetékes, hogy ezt megítélje. Fiatalokat kellene megkérdezni, akiknek a szülei is kisgyerekek voltak akkor, hogy érzik-e a történelmi borzongást, mikor ezt olvassák. Azt viszont Örkény is pedzi 1966-os novellás kötete (Nászutasok a légypapíron) előszavában, hogy az írott, kitalált képtelenségek nem bírták a versenyt a valóság esztelenségeivel és borzalmaival. „Élethű" epika így fogalmazza meg — többlépcsős iróniával — a groteszk irodalom elnémulását a lét groteszkje láttán: „Hogy miért mondtam le, hosszú esztendőkre, a groteszk »fekete humoráról«? De jó volna ezért a stílusfordulatért is a »személyi kultuszt« felelőssé tenni. Csakhogy én már akkor áttértem a lassabb mozgású, részletező, »élethű« epikára, amikor Zsdanovnak még hírét sem hallottam, egészen pontosan azon a délutánon, amikor behívóval a zsebemben, fekete parolis, fehér zsávoly egyenruhában Nagykátára érkeztem, és húsz perc múlva a parancsnokság parkjában, azon fekete parolisan, fehér egyenruhásán, kezemen még a fehér szarvasbőr kesztyűvel, már kikötve lógtam egy fáról." Földönjáró realizmus — így szokták emlegetni. Ez aztán valóban az. Csakhogy ennek a pokoli fegyelmezési eljárásnak éppen az a lényege, hogy a kiköttetettnek a lába, a cipője orra sem ér le a földre. Mint egy corpus, úgy függ, a különbség mindössze annyi, hogy nem szöggel, hanem kötéllel rögzítik a fához. Az elmebetegek menetében tökéletes összeállítás a reverenda strucctollas kalappal, meg a többi. (A nácik meneteléseit persze nem az ilyen extravagancia jellemezte, hanem a végeláthatatlan uniformisok őrülete.) De a glaszékesztyűs egyenruha és a csuklóra hurkolt kötél párosítása döbbenetesebb, korhűbb, realista képlet. Hasonló erejű híradás azokból az évekből, amit Arcképek, korképek című kötetének fülszövegében olvashatunk: „Abból a fél esztendőből.. ., amit a fronton töltöttem, naplójegyzetek, riportok, regények, drámák helyett mindössze egy világosszürke tábori lap maradt fönn, Szilágyi János György barátomnak címezve, e tréfás szöveggel: Se Operába, se hangversenyre nem nagyon járok. Mostanában a hason csúszásra és emberölésre fektetem a hangsúlyt." Nyomatékosan hozzáfűzi: „Egy félév írói munkája ez!" Valóban írói alkotás, mégpedig remek. Végtelenül fontos eleme például a nem nagyon. Ha csak így írta volna: nem járok, máris odalenne a mondat sugallatos ereje. És a hason csúszás! A katonai kiképzés szaknyelvén — ha jól emlékszem — kúszásnak nevezték ezt a műveletet. A hason csúszás képletes, erkölcstani szakkifejezés, amely a frontbeli helyzetük szégyenletességét jelzi finom áthallással. Az emberölés, bármily letagadhatatlan ténye a háborúnak, szintén nem használatos ebben az összefüggésben. A fektetem a hangsúlyt egy stíluskövület visszaelevenítése. Színtiszta líra. Mert sem külön a hangot, külön a súlyt, sem együtt a hangsúlyt nem lehet fektetni. De nagyon is jogos ez a lehetetlen szókapcsolat, ha a szöveg egészét figyeljük, hiszen azok is feküsznek, akik a földön kúsznak, s azok is akiket a földön kúszók megöltek. („Mint gondolatjel, vízszintes a tested" — Örkény szövegének lírai töltését az is bizonyítja, hogy József Attila verssorát idézi emlékezetünkbe.) Milyen szerencse, hogy a tábori lapok cenzorainak nem volt idejük beható stíluselemzésre, különben megeshetett volna, hogy ezt az alkotást nem a címzettnek továbbítják. A félév — két mondat egyenlegének ellentéte (ugyanebben a fülszövegben): Hadifogolyként — csöndes, békességes évek a dupla szögesdrótok között — három könyvet írtam. Kenyérosztás a lágerben Két változatban írta meg: a Lágerek népében és egy „egypercesben". A kenyér szállítása, szétmérése, kiosztása szigorúan megszabott, mindennapos szertartása volt a lágeréletnek. Minden mozdulatot szempárok százai követtek. Éhes emberek szempárjai. „Tíz embernek kellene indulnia, hogy elhozza a kenyeret. . . Mégis, négyszerötször annyi ébred, öltözködik, és indul ki a sötét, ködös éjszakába, neki a hidegnek és a jeges útnak. Miért nem alusznak? Alhatnának. Hatig háborítatlanul pihenhetnének. Mégis mennek a soros után, mert a kenyérvágó már ötkor nyit. Odaállnak ők is az ablak elé, nézik a pislogó olajmécsest, a mérleget és a súlyokat." A hajnali felkászálódástól fogva az utolsó morzsakupac összesöpréséig nem lankad a feszültség. „A barakk lakói, akik hajnal óta el nem mozdultak a kis petróleumlámpa fényköréből, s végignézték a kenyér érkezését, lerakását, szétvagdosását és kiosztását, még most sem oszlanak szét. Amíg a közös kenyérnek egyetlen morzsája látható, senki sem mozdul a helyéről." Tudom, hogy ingatag a párhuzam, sőt sértő is a lágerlakók és a patkányok között, mégis le kell írnom: Örkény beszámolója még plasztikusabb lett előttem, mikor fölfedeztem változatát. Állatok viselkedéséről szóló könyvben. Az állatpszichológusok túlnépesítették a patkányketrecet, hogy megfigyeljék az egyébként példás közösségi élet elfajulását. „.. . az evés — az éhségcsillapítás művelete helyett — lassacskán valami neurotikus mániává torzult. A különös a dologban az, hogy a népsűrűség növekedésével mind ritkábban táplálkoznak, hiába állnak ott a csordultig töltött etetővályúk, amelyekhez akadálytalanul hozzáférhetnek. Ha viszont történetesen egy másik állat az etetőhöz lép és enni kezd, azonnal az öszszes többi patkány is enni óhajt, mégpedig mind ugyanabból az etetőtálból. így adódik az a furcsa helyzet, hogy az egyik etető előtt szó szerint sorban állnak a patkányok, tolakodnak és marakodnak, holott közvetlenül mellette és szembetűnően ott áll a másik, ugyanazt a táplálékot kínáló tálacska, amelyet egyetlen pillantásra sem méltatnak. Az eredmény: feszült, ingerült légkör. A nap jelentős része úgy telik el, hogy egyik patkány sem mer a táplálékhoz nyúlni, amíg a többiek sem esznek, mindannyian csak azt figyelik, mikor indítja meg valamelyikük a táplálék megrohanását. Ennek a mániákus szemmel tartásnak az a vége, hogy mind kevesebb idejük jut egyéb tevékenységre." A hadifogolytáborban valóságos a kenyérszűke, s az egész életforma rendezett. A munka is őrzi a józan észt. Mégis elfajulásra vall a lágeréletnek ez az összegezése: „Szertartások és babonák születnek. Az ember sok vonatkozásban az ősállapotra üt vissza. Erkölcsi rendje megbillen, s a hajnali sötétben lebunkózza a kenyérhozókat. A logikus ész megzavarodik, a cselekvés együgyű ceremóniává válik, ok és okozat törvénye már nem egyeduralkodó." 23