Budapest, 1978. (16. évfolyam)

12. szám december - Vadas József: A napbanéző — Bokros Birman Dezsőről

Vadas József A napbanéző BOKROS BIRMAN DEZSŐRŐL Ha a század magyar szobrászatára gondolunk, Ferenczy Béni, Medgyessy Ferenc, Pátzay Pál jut először eszünkbe. Csupa olyan alkotó, akit pályája egy-egy szakaszán megérintett ugyan a modern plasztika, aki azonban Maillol, Despiau, általában a klasszikusok bűvöletében dolgozott. Van azonban a modern magyar szobrászatnak egy másik, nem kevésbé jelentős ága. Ezt talán — vibrálóan nyugtalan felületkezelése miatt — expresszionistának nevezhetjük. Olyan nagyságokat termett, mint Kerényi Jenő és Somogyi József, vagy (pályájuk derekán) Vilt Tibor és Schaar Erzsébet. Ennek az expresszionista ágnak volt elindítója és talán legnagyobb alakja — a köztudatban mindmáig kevéssé ismert — Bokros Birman Dezső. Az Iparművészeti Iskolát három év után abbahagyta, és bebarangolta fél Európát. Közelről és mélyről ismerte tehát az életet. Akárcsak Kassák — tehetnénk hozzá, s valóban eszméltetően hatott rá Kassák folyóiratának, az 1915-ben elindított A Tettnek expresszionista stíluseszménye és a fennálló társadalmi renddel szembeni kritikus hangja. Mint szinte minden szobrász, Bokros Birman is hosszas előtanulmányok után kezdte pályáját. De már a tízes évek klasszikus formavilágot őrző szobraiban is valamiféle türelmetlenség érződik: a Guggoló nő című szobrot (1919) az az ember mintázza, aki nem a harmóniát, a végletes egyensúlyokat keresi, hanem a dinamikát. Feszültség — induló cselekvés — érzetét kelti ez a máskülönben idillikus beállítás, a fejét fogó szép női alak. Ezért nem meglepő, hogy 1919 után az országot az emigránsokkal együtt elhagyó és Berlinben megtelepedő Bokros Birman Dezsőből a fehérterror szinte egyik napról a másikra hívja elő az elkötelezett alkotót. Azt a művészt, aki Jób könyvéhez készült illusztrációiban a bibliai hős megpróbáltatásain keresztül a maga sorsát, a maga sorsában nemzete tragédiáját ábrázolta. Szinte geometriai csiszoltság hatja át a húszas években készült legjelentősebb két portréját: Ady és önmaga arcmását. Persze, hogy a nagy költő, a forradalmár költő arcvonásai nyugodtak és tökéletesek (nemcsak Kalapos önarckép, 1927 Illusztráció Jób könyvéhez. 1920