Budapest, 1978. (16. évfolyam)

12. szám december - Major Máté: Lakásaim — otthonaim

Vécsey utca sarkán álló bérházát. Az épület negyedik emelete teljesen kiégett, s így lehetőségem adatott, hogy az egyik lakást, a magam igényeízlése szerint építtessem át. A berendezkedés során ugyan ismét mindent elkövettünk, hogy valami otthonfélét teremtsünk magunknak, de ez már csak azért sem sikerülhetett, mert ezt a környéket, házat, lakást — Pestet — kezdettől ideiglenes lakóhelyünknek éreztük. Ez az „ideiglenesség" aztán teljes huszonhét esztendőn át tartott (1946—1973). Ilyen „rövid" időre feleslegesnek tartottunk minden „beruházást", egyre jobban elrendetlenedtünk, „elkönyvesedtünk". Agyam két oldalán méteres kupacokban álltak a könyvek és folyóiratok, ugyanígy a hallban, körös-körül a szabad falak, bútorok mentén. Végülis beléptünk egy társasház építő szövetkezetbe, és megépítettük életünk első — és utolsó — saját tulajdonú lakását. Az építkezés persze nem készült el nyolcvankilenc nap alatt, a szerződés megkötése kapcsán teljes két esztendeig tartott a bürokratikus huzavona, aztán még teljes háromig a tényleges megépítés. Igaz, hogy három ház épült, összesen huszonnégy lakással, viszont olyan gyenge kivitelben, hogy az „én időmben" egyetlen kapitalista építtető nem vette volna át. A ház tehát, melyben ma lakom, a Mártonhegyi úton, a Széchenyihegy déli lejtőjének derekán, nem építőmesteri remek és nem építészeti alkotás. Vérszegeny „architektúrája" mögött mégis sikerült olyan lakást kialakítanom, melyből egészen rövid időn belül valóban igazi otthonunk lett. Ha a lakás eredeti első tervét összehasonlítjuk a másik, az általam kiverekedett változtatásokkal megépült lakással, megállapíthatjuk, hogy az eredeti alaprajza sem volt rossz: szabályos háromszobás elrendezés, az egyik szoba és a konyha között étkezőfülkével. Mivel fiam is vett közvetlenül mellettünk lakást, ketten maradván, nekünk nem volt fontos, hogy három szobában lakjunk. Kidobtam hát a két nagyobb szoba közti válaszfalat, és egyetlen közbülső pillér meghagyásával, kiváltattam az egész belső főfalat. így kaptam egy csaknem kilenc és fél méter hosszú és négy és fél méter széles nagy szobát, amilyenre mindig vágytam, hogy bútor és ember minél szabadabban mozoghasson benne. Ez lett az én szobám. Feleségemét — a kis szobát — pedig csupán egy ajtó áthelyezésével is használhatóbbá tettem. Végül egy ajtó és egy ajtós-fal kiiktatásával egyesítettem az étkezőt a konyhával, s így olyan lakókonyhát kaptam, amiben mozdulni is lehet. íme, milyen kevés változtatás kell ahhoz, hogy az ember igényeinek, ízlésének megfelelő lakást tudjon csinálni magának, pedig nyilván ez az otthonteremtés első feltétele. (Évente sok ezer családot telepítünk olyan szűkreszabott, merev, valóban konfekció-lakásba, mely még az ilyen kis emberhez-igazítást sem bírja el.) 8 Berendezkedésünk első és legfontosabb feladata volt — az előző lakásbeli tapasztalatok alapján, és kis, de fájdalmas, selejtezés után — hogy töméntelen könyvemnek és folyóiratomnak helyet csináljak. A beépített polcok, szekrények aztán meghatározták az egyéb bútorok és ingóságok elhelyezését is. A lakókonyha étkező-sarkában áll egy fehér asztal négy (szükség esetén hat) piros székkel, valahogy úgy, ahogy a vasúti étkezőkocsikban szokott. Nem is sokkal tágasabb ezeknél, de nagyon kedvelt tartózkodási helyünk. Reggel ennél ülve teázomeszem és újságot olvasok, egyedül; délben, rendszerint kettesben a feleségemmel itt ebédelünk, este pedig hármasban a fiammal (felesége fogyókúrát tart) itt vacsorázunk. Ha az étkezők teljes létszáma nem több hatnál, vendégeinket is itt etetjükitatjuk, ha nem több nyolcnál, az én szobám ebédlő része szolgál erre a célra, ha pedig ennél is többen jövünk össze, nincs vacsora, csak „álló büfé". Ismétlem, kedvelt helyünk ez a sarok, nappal ki lehet látni innen a tájra, a Széchenyi-hegy oldalán egészen a csúcsig, sok-sok zöldön — füvön, bokron, fán vagy éppen a tél végtelen hófehérén pihentetve szemünket. Röviddel beköltözésünk után, éppen télen, ebédnél, a havas lejtő derekán megjelent egy ló és lovas, lassan vonult keletről nyugat felé. Olyan volt, mint egy látomás. Esténként a fel-lehúzható lámpa fénye rajzol kört az asztalra és körénk, meghitt hangulatot teremtve. És hajnalban innen hallani legjobban a madárkoncertet. Lehetett hallani. Mert erre a lejtőre is zsúfolódnak az épületek, még szerencse, hogy az építkezés még szervezetlenebb, még lassúbb, mint a miénk volt. Persze azért egy csomó bokrot, fát kiirtottak, távolabbra szorítva a kis muzsikusokat. Feleségem kis kuckója meleg és színes. Ha az én szobámból benézek, elsőként a háttér könyv-falát látom, rajta a XX. századi magyar irodalom köteteivel. Előtte a jobb oldalon áll az említett irodalomtörténeti franciaágy, balra egy nagy és szép „antik" szekrény, mely eredetileg, feleségem lánykorában, könyveinek gyűjtőhelye volt. Az otthont otthonná persze nemcsak az ilyen nagy darabok teszik, hanem a leltárba is alig foglalható kisebbek, melyek, a hozzájuk fűződő emlékek révén is otthonteremtők. Ezt az indiános faliszőnyeget, azt a terrakotta papi maszkot, amazt a festett gipsz életfát — például — Mexikóból hoztuk — vettük, kaptuk, loptuk (a maszkot a búcsúvacsora asztaláról) —, ezt a diablitát (ördögöcskét) Kubából. Ez a kovácsoltvas lábakra állított tolnai, népi kenyérkosár Vargha Laci barátom ajándéka. A képek — Anna Margit, Losonczy Tamás, Csáji Attila, Papp Oszkár, Illés Árpád képei — Bokros Birman Dezső bronz Guggolója különböző alkalmakkor „jöttek". Ezt a megható sasvári pietát pedig egyik házassági évfordulónkon vettem. Az én szobám észak — déli tengelyű, és mélységében átfogja az egész lakást. A déli végfal ablakkal, erkélyajtóval teljesen fel van nyitva a táj felé, az előtte végigfutó széles erkély még tovább tágítja a kilátást. Látható innen Dél-Pestnek és Dél-Budának a horizontba oldódó csaknem teljes félköre, közbül a Duna felfelcsillanó szalagja, közelebb pedig a Gellért- és a Sas-hegy szelíd hullámai. A szoba másik ablaka a tervezett harmadik szobának megfelelő helyen, a keleti hosszfalban nyílik a szomszéd házra és a Mártonhegyi útra, a Várat azonban már „elépítették" előlünk. A szoba bútorait a könyvtár-keretben úgy csoportosítottam, pár-négyzetméternyi területen, délről észak felé, hogy kis funkcióegységeket alkossanak, s ezeket — némi túlzással — „szalonnak", „férfi hálónak", „dolgozónak" — itt van a „télikert" is — és „társalgónak", aztán „ebédlőnek", és „garderobe"-nak kereszteltem el. A szalon a könyvtár déli sarkában, ónix-lapos, alacsony, fehér-fém asztalával és négy kárpitozott foteljével nemcsak a vendégek fogadására szolgál, hanem egyben zene- és televíziósarok is (itt van a nagy sztereo rádió és lemezjátszó). Az ablakparapetet kitöltő könyvespolcon áll, többek közt, Vilt Tibor 1926-ban faragott fa arcmásának terrakotta kópiája és az én gipsz portrém, melyet Schaar Erzsi 1943-ban mintázott. (Mióta bejárónőnk egy tisztasági lendületében alaposan megmosdatta, mintha egy kissé meglágyultak volna vonásai, szerencsére a Nemzeti Galéria őrzi a bronz eredetit.) És itt áll a Philipslemezjátszó mellett egy másik Philips-gyártmány, Nicolas Schöffer Luminous, melynek fényjátékával vendégeinket szoktuk elkápráztatni. A férfi háló mindössze egy ágyból és egy mobil könyvpolcból áll, mely egyben éjjeliszekrény is. Az ágy — nappal heverő — empire, feleségem hozta háztartásunkba. Ebben az évben lesz fél évszázada, hogy alszom benne, s titkon abban reménykedem, hogy nem valami sivár kórházi ágyon, hanem ezen fogok — miután még egyszer körüljárattam szemem igazi otthonomon — végleg elaludni. A dolgozóm egy új íróasztalból és egy Thonet karosszékből áll. (Az asztalt, mint új bútoraim nagy részét Gaubek Júlia tervezte.) Innen, munka közben, dél felé átlátom szobám kétharmadát és a táj nagy részét is, s mivel egy-egy mondat megfogalmazására fel-felállok és oda-vissza végigsétálok a szobán (egy forduló kb. 15 méter), visszafelé a harmadik harmadát is. így látom jobban a télikertet is, mely a keleti ablak előtt teljes hosszban egy bádog tepsiben tenyészik, s melynek nevezetessége egy égbetörő kardlevelű növény oldalán álló másik Vilt-mű: Istenes Szem János figurája, amint töprengve nézi a lábánál buján virító lila és rózsaszín fokföldi ibolyákat. A dolgozó mögött következik az ebédlő, egy kihajtható barokk asztal — anyámtól örököltük — és három szék, az asztalon egy csíkos lengyel szőttes, s ezen a legszebb bajai parasztkorsónk. Az ebédlő hátterében a teljes északi végfalat elfoglalja az a szekrényháromság, melyet már előző lakásainkban kialakítottunk és, ahol csak lehetett, ebben a kompozícióban állítottunk fel. Az együttes két bidermeier szekrényből és közbül egy sublótból áll. A szekrenyek tetején paraszti korsók sorakoznak, a sublót lapján régi üvegek és porcelánok. A sublót tengelyében, a falon most egy Rippl-Rónai lányakt függ, melyet a mester az 1910-es évek elején festett sajátos pöttyögtető modorában. A képet valamelyik kerek születési évfordulómra kaptam feleségemtől azzal a könnyelmű ígérettel, hogy nyolcvanadik születésnapomon in natura a nőt is megkapom. A Rippl-képen kívül csak a megmaradt pillér szabadon hagyott felü-Az „ebédlő" és a „dolgozószobám A „szalon