Budapest, 1978. (16. évfolyam)

11. szám november - Zolnay László: A budai képfaragók középkori emlékei I.

A Budapest postája Országház utca 20.1014. U. Sándornak, Oroszka (Ruskov), CSSR Először is nagyon köszönjük szenvedélyes érdeklődését városunk iránt, amelyet levele tanúsít. Észrevételeinek nem kis részével egyetértünk. Különösen azzal, amit a környezetvédelemről, pótolhatatlan természeti értékeink anarchikus „építészeti" rongálásáról, némely panel-lakótelepünk egyhangúságáról, fantáziátlanságáról ír. A nyilvános válaszadást azonban nem az egyetértés, hanem a vita érdemesíti. A szenvedély ugyanis néhol túlcsap a medren: igazságtalan ítéletekre vezet. Az Alföld elnéptelenedéséről szó sincs. Budapest és az agglomeráció — ma már egyre kevésbé érvényesülő — szívó hatása semmiképp sem hasonlítható holmi „törökdúlásra". Az alföldi városok — és városiasodó nagyközségek — lélekszámban ugyancsak gyarapodnak. Egyébként a Dunántúlon és Északon is. Általában nagyobb, sőt sokkal nagyobb ütemben, mint Budapest. Nálunk is érvényesül évtizedek óta a világszerte tapasztalható urbanizációs folyamat. Nem akarunk azonban abba a gyakori hibába esni, hogy ami világjelenség, az egyben — önmagában — magyarázat is. A magyarázat: az emberek növekvő civilizációs — ha úgy tetszik, kényelmi és higiéniai —, de valamelyest kulturális igénye is. Mindezen felül pedig: csak a nagyobb települések kínálják a változatos munkaalkalmat, fiataloknak a tanulás és pályaválasztás bővebb lehetőségét. Ezért van az, hogy — dehogy az alföldi! — egyes északi és dunántúli törpeközségek (pár száz lakos, szűk és rossz földterület) életképtelenné válnak a modern viszonyok közt. Ugyanígy a tanyáknak az a (kisebbik) hányada, ahol messze van a piac, nincs járható út, irreális a villanyellátás lehetősége. Orvosról, iskoláról, de még a televízióról sem mond le senki — hacsak nem kényszerül rá — a „kicsi, fehér, meszelt szoba" hazug „idillje" kedvéért. Viszont fejlődnek — házi vízművel, fürdőszobával, garázzsal —, újjáépülnek azok a tanyák, ahol jó út és villany van, ahol — ez a lényeg! — a közelben gyorsan fejlődő város van. Mint például Bács-Kiskun megyében. És soha nem látott mértékben gazdagodnak, civilizálódnak — a lélekszám, a jó termelőszövetkezet, az ipar és a közeli fejlődő város függvényében — falvaink. (Megvan az ellenkező irányú mozgás is: a városlakók mozgalma „ki a természetbe!" így lesz az elnéptelenedő Vérteskozmából — nyaralótelep. Hát a milliónyi „hobby-kert"! Oe még az autómánia mögött is ez van. Ahol is az ezredforduló tájt majd kevésbé szennyező masinákat veszünk igénybe, minthogy — elfogy a benzin.) Az a vád, hogy Budapest „a vidék zsírján hízó kakukkfióka" volna az országban — igaz volt, de akkor is csak egy társadalmi osztály vonatkozásában! — a Millennium idején. Ma? Budapesttel együtt és a budapestinél gyorsabb ütemben fejlődik az egész ország, s ehhez nem kis mértékben járult és járul hozzá a dolgozó pesti — és pestkörnyéki — nép. Amely egy test és vér az ország népével: s amely fővárosi rangjának legalább annyi felelősségét és terhét viseli, mint netán előnyét. A szembeállítás ma már nemcsak hamis, de — mi tűrés, tagadás — nevetséges is. Hát még ha úgy állítjuk fel a tételt, hogy a „hűségesek" falun maradtak, a „hűtlenek" mentek a fővárosba, tehát a hűtlenek ivadékai lettek a hűségesek ivadékainak parancsoló gazdái. Ugyan! Amikor másfél millió emberünk az „eleven jog fájáról lehullott" magyar falvakból, „kitántorgott Amerikába" — azok a szívszorult, rezgő lábú szerencsétlenek a hűség ellen követtek el tömeges bűnt?! Ebben az országban nyomorúságos volt a dolgozók élete, kétszeresen is az volt falun. A hárommillió koldus nem mese! Föltalálták a gőzhajót, jött a búza és a hús Amerikából meg a gyarmatokról az iparos nyugat-európai országokba. Ráadásul a birtokviszonyok nálunk középkoriak maradtak, a termelés kultúrája is alig fejlődött. Itt nemhogy szaporodni, de élni sem lehetett! Hűség — hűtlenség? Akkor már szebb az, amit a templomban tanítottak: vigasztalja a nyomort az örök üdvösség ígérete. És egyébként is: csak Berzsenyi volt hű meg Kazinczy? Vörösmarty, Petőfi hűtlenek voltak? Pláne Kossuth, aki még egyesítette is a két várost a Duna partján? Fáy András, aki még bankot is alapított benne? A két Széchenyi a Nemzeti Múzeummal, a Lánchíddal, Alagúttal, gőzhajózással? Hát nem a nemzetnek volt itt szüksége a maga politikai, gazdasági és kulturális kozpontjára? Mire mennénk a Magyar Tudományos Akadémiával — Nagycenken. Nyilván kevesebbre, mint így. Szenvedélyesen szidja U. Sándor a panelt. Óbudára utal. Megnézhette volna Újpalotát, pláne Salgótarjánt is. Óbudáét én sem látom eszményi városképnek. A Népköztársaság útja szebb? Hit . . . külsőre, a homlokzata igen. De tessék megnézni az udvari lakásokat is: a régi Pest lakásainak végtére is vagy háromnegyedét! Óbudán minden lakást ér a napsütés, nem kell nappal is villanyt égetni. Lehetne szebb is? Nagyon lehetne. Az alapelvet mégis csak Leonardo fogalmazta meg: szép az, ami praktikus. Nekem a panelházak ellen más természetű kifogásaim vannak. Például az, hog/ a lakásokat nem lakókonyhával tervezték. Tehát ósdiak, „fallokratikusak". Erről nem a panel tehet. A panel új építőelem. Mint egykoron a tégla volt. Azt is a szükség hozta létre, amikor nem volt terméskő. Megint nem a „világszertére" hivatkozom, hanem arra, hogy vele tudunk minél gyorsabban, minél több lakást építeni. És nem azért, hogy Budapest „vízlej" legyen az ország testén. Hanem mert egy romos várost örököltünk a múltból, amelyben a lakások kétharmada szobakonyhás volt, komfort nélkül, és ahol az egy szobára eső laksűrűség a legnagyobb volt Európában. És még így is — „háltak az utcán"! Épületek, városképek megítélésében különben is tanácsos az óvatosság. Én például kamaszkoromban rondábbat elképzelni sem tudtam, mint a Halászbástya. Hallom, sokaknak tetszik. (Sőt! El sem hinném, ha nem magam láttam volna: amerikai hölgyek egy csoportja ájuldozott Párizsban, hogy milyen szép a Sacré Coeur. A Hegyi Szent Istvánt biztos meg sem nézték.) Hogy milyen is valójában Óbuda — majd az unokáink tudni fogják, ha megnőttek a fák. Egy bizonyos: a régi Óbuda kedves hely volt diákmurira meg randevúra. Lakni — ocsmány. Végül: miért kall bántani a „Repülj pává"-t? En még a Gyöngyösbokrétát sem bántanám. A régi népművészet már a század elején meghalt, eltűnt volna, ha nincs Bartók, Kodály és társaik, akik kiemelték szinte a sírból és megmentették — pódiumművészetté. Ma már Galántán is rockot táncolnak! Szerencsére a „Galántai táncok" repertoár műsor a világ sok ezer hangversenytermében. Az életforma változik. Nyomon követi a kultúra változása. Magyarországon ma harmadannyi (jómódú) paraszt háromszor annyit termel, mint valamikor a háromszor annyi (szegény, nagyrészt nyomorgó) paraszt. Igaz, ehhez kellenek a vegyigyárak, a mezőgazdasági gépgyárak, a vízügyi és szállítási vállalatok dolgozói, meg ki mindenki még — egészen a permetező helikopter pilótájáig. Akiknek szülei jórészt olyan szerszámmal dolgoztak, amely azóta úgyszólván már múzeumi tárgy lett: kaszával. Igaz, nem repes a szívem, amikor egy ilyen mai emeletes „alpesi" parasztházban a harmincas évek „kombinált" bútorát látom, az asztalon plasztik művirágcsokorral. Hát még a vásári falvédőket! De a gyerekeik már a Háziipari Szövetkezetből meg az Iparművészeti Boltból veszik majd a szobájuk díszeit. És biztosan lesz köztük zongoraművész, szobrász, író, tervező építész. Sok minden, ami az életformaváltás — egyszerűbben szólva: a szocializmus — nélkül nem lett volna. M. L. Cserei Györgynek, Budapest XIV. Gyarmat u. 1*7 U9. Nagyon jólesett a levele. Mi is arrafelé keressük a megoldást, amerre az Ön javaslata utal. Persze — bár valóban kényelmes volna, és „egy újszülöttnek minden vicc új" — régi cikkeink újraközlésétől eltekintünk. Végtére folyóirat vagyunk, tehát egyfajta „újság". Ellenben bizonyos témakörökre — a változó városhoz változó formában — rendszeresen visszatérünk. Kulturális rovatainkban az azonos intézmények életéről is tudunk még sokáig új feldolgozásban újat mondani. Ami pedig bizonyos maradandó témákat (várostörténet, építészettörténet stb.) illet: igaza van, hogy nem mindenki őrzi indulása óta lapunk számait, nem tud utánanézni; a főváros vezetőivel együtt azonban az a véleményünk, hogy szükség volna egy átfogó, reprezentatív Budapest-albumra. Nos, abban köszönettel hasznosítjuk majd az Ön tanácsát: újra közreadjuk legjobb „örökbecsű" cikkeinket. Kérjük, szerkesszen velünk, tegyen Ön is javaslatot! Több külföldi kedves olvasónknak. Örülünk érdeklődésüknek lapunk iránt. Szívesen megteszszük, hogy a szerkesztőségünkbe küldött pénzen vagy csekken előfizettetjük a lapot. Egyszerűbb és gyorsabb eljárás azonban, ha közvetlenül fizetnek elő lapunk külföldi bizományosainál. Névsorukat és címüket e számunkban is közöljük. Frank Istvánnak, Pécs, Dombii jános u. Szivei megjegyzése alapján helyesbítünk: augusztusi számunk 29. oldalán a fogaskerekű vasútnak nem a városmajori végállomását mutattuk be, hanem a Szabadság-hegyi — egykori Sváb-hegyi — megállóiát. Köszönjük.