Budapest, 1978. (16. évfolyam)

11. szám november - Ságvári Agnes: Szülőföldeink, Európa

ugyanis nemcsak politikailag elhatárolt terület; a nemzeti piac nemcsak a belső vámok eltörlése és a gyorsuló közlekedés által születik. Mindez nem formálódhat ki olyan gócpont nélkül, amely magába szívja az anyagi és szellemi javakat az ország minden részéből, hogy azután újra elossza, továbbjuttassa azokat, szivattyúként áramlásban tartva információt és anyagi erőt, kulturális eszméket és politikai gondolatokat. Nemzeti nyelv és nemzeti tudat közössé formálása éppúgy a főváros feladata s egyben eredménye, mint az egységes közigazgatási szervek kiépítése s az egységes belső piac létrehozása. A főváros sorsa szorosan együtt halad az önálló állami lét, a centralizált modern államiság kialakulásával : egyszerre terméke és eszköze annak, sorsában egyként szimbolizálva és tükrözve állama sorsát. Izgalmas feladat: rögzíteni, hogyan jelennek meg ezek a törvényszerűségek a városképben. Azon is érdemes elgondolkodni, mit értünk „történeti városmag" alatt. A fogalom történeti, gazdasági és adminisztratív egyben. Történeti városmagon általában a modern városfejlődés megindulása előtti területet értjük, ami sok esetben egybeesett a középkori város területével. Ez topográfiailag többé-kevésbé jól elkülöníthető a később kialakult városrészektől. Míg a történeti városmag történeti fogalom, addig a városközpont funkcionális településföldrajzi meghatározás. A városközpontban a város (főváros) központi funkciói tömörülnek. Ezért a történelmi városrész nem azonosítható automatikusan a mai Ciíy-vel, amely esetenként a régi város területén terül el, esetenként ellenben viszonylag újonnan telepített hivatali vagy bevásárló központ. Meg lehet-e vonni a történeti városmag határát az igazgatási beosztás szerinti „belső kerületek" szélénél? Ez is pontatlan lenne. Hiszen a közigazgatási beosztás maga is számos gazdaségi és történeti tényező függvénye; egyes helyeken egybeesik, érintkezik a történelmi városmaggal, de nem öleli fel annak területét-A 19—20. századi urbanizáció idején lett tömegesen tipikus jelenség az agglomeráció. Az agglomeráció ugyancsak településföldrajzi fogalom, amely egy központ köré tömörülő településegyüttest jelent. Jóllehet ismerünk több központú agglomerációt is, az európai fővárosok szinte kivétel nélkül egyközpontúak. Mai városaink szempontjából az agglomerációnak két jellegzetessége hangsúlyozandó: a települések eredeti határai elmosódnak, másrészt e fogalom infrastrukturálisan nagyjából azonos színvonalú területet fed. Az agglomeráció határa nem azonos a város közigazgatási határaival. Természetesen a város közigazgatási határai időnként megpróbálják követni a gazdasági és infrastrukturális tendenciákat. A Budapestet körülvevő települések pl. már a harmincas években agglomerációt alkottak, de csak 1950-ben kerültek a közigazgatási határon belülre. Ma már újabb agglomerációs gyűrű keletkezik. Ez magában foglalja mindazokat a területeket, amelyeket a városban levő intézmények, központi funkciók még kiszolgálnak. Budapest csak az egyik példa. De milyen más London, amely 22 város szerves összenövéséből alakult, évszázadok óta főváros, s a Citynek önálló élete van a városon belül. Egészen más városalakulat a kisvárosi Oslo, amelyet Christiania néven okirattal alapítottak, hosszú időn át Dániához tartozott, és csupán 1814-től főváros; eredeti neve 1924-től érvényes újra. Párizsban a Cité köré épült ősi városmagot két koncentrikus sáv veszi körül. Az elsőbe azok az elővárosok tartoznak, amelyeket a 18. században „nyelt el" Párizs, a második, az úgynevezett külső övezetbe pedig a 19. és 20. században épült lakó- és iparnegyedek. Ezeken a körökön kívül terül el Nagy-Párizs. Míg a belső negyedek lakosságszáma 360 ooo-re csökkent, Nagy-Párizsnak hamarosan 10 millió lakosa lesz. Aligha pusztán etimológiai vita a „városépítés" fogalma körüli eszmecsere. A mélyvagy magasépítés tartozik-e a nevezett témakörbe ? Mi értendő városrendezés és tervezés alatt? Az állami jogszabályok vagy azok érvényesítése legyen-e a leírások alapja ? Állami vagy városi intézkedések, esetleg a városkép alakulását meghatározó nagyvállalkozók elképzelései tekintendők-e a városépítés alapvető forrásainak? Brüsszelben pl. 1697 óta lényegében ugyanaz az építési szabályzat van érvényben. Bukarestben viszont a nemzeti állam létesítésének határozott igénye szabta meg a főváros építésmódját, a lehetőségét és korlátait is. Ismét más feltételek határozták meg Bécsnek mint birodalmi központnak építését, amikor nem a város életéből, hanem a nagy monarchia kormányzásának követelményeiből adódtak az építés feladatai. Döntő változást hozott egész Európában a 19. század. A kapitalista fejlődés lázas irama és tervszerűtlensége, a városi életforma rohamos változásaival összefüggésben, új problémákat hozott a városépítés terén. Egy-egy nemzet elsősorban fővárosát igyekezett fejleszteni és szépíteni, ezért csúcsosodott ki az új urbanizáció ezen a ponton. Itt volt rá a legnagyobb szükség, itt alkalmazták a legmerészebb, a legmodernebb (és legtökéletesebb) megoldásokat. Nem csoda, hogy egy-egy ország „átlagembere" büszke fővárosára, sok meg egyenesen úgy érzi: ez az egyeden város, amelyben élni érdemes. Joggal érezhették egy-egy fővárosi fejezet szerzői, hogy városuk múltjának egy részét bemutatva, saját nemzeti megbecsülésüket és sajátosságuk megértetését szolgálják. Végülis, a fejlődés nagy vonalait tekintve, Európa egységesen fejlődött, legalábbis egységesebben, mint a többi földrész. Merész gondolat volt — a történészek számára talán túl merész — egy kalap alá fogni két tucat fővárost. A tervezők és a szerzők előtt világos volt a sok, szinte minden téren megnyilatkozó különbség, amely a tárgyalt városokat sokkal inkább elválasztja, mintsem közelebb hozná egymáshoz. Másrészt — és ezt is jogosan érezhették a kötet előkészítői — mindaz, amit ez a „vén Európa" tudományos, művészeti és műszaki téren kifejlesztett, felhalmozott, éppen a fővárosokban található meg leginkább. S a közös vonások kidomborítása volt a meghirdetett és vállalt cél. A vállalkozások végrehajtói levéltárosok. Az európai nagyvárosok történetének kutatása sokféle intézmény között oszlik meg. Sok helyütt — és nem is indokolatlanul — látszólag a formai kérdés dönt: a levéltáros az írott források gyűjtője és őre, a muzeológus a tárgyi emlékeké. Bármilyen szakmai munkamegosztásban állapodtak meg, bármilyen koordináló szerv, bizottság vagy néha szaktekintély fogja is össze a kutatásokat, a személyes motívumok mindenhol felbukkannak. Egyéniségének megfelelően választotta meg mindenki kedvenc városnegyedét, utcáit műemlékeit és házait. S ahogy térbelileg megvan a kedvence, ugyanúgy előnyben részesít egy időszakaszt. Mi, szerkesztők sem vagyunk a szerzőknél kevésbé szubjektívak. A „Budapest" olvasói számára azt a három várost mutatom be a következő számokban ízelítőül, amelyek — megítélésem szerint — egy-egy jellegzetes típust képviselnek. Brüsszel a XI. sz. óta politikai központként jelentkező korai városias település egyik példája. Szerves fejlődését a gazdaság és társadalom felfelé ívelő fejlődése határozta meg, amelynek lendületében sem a hatalmi harcok, sem az uralkodóházak változásai nem okoztak törést. Helsinki nemcsak a finnek iránti közismert rokonszenvünk miatt áll hozzánk közel, hanem azért is, mert többféle nemzeti építési hagyomány, a város funkcióinak sokféle változása rajzolta ki a történeti városmag mai képét. Dublin egy tőlünk viszonylag messzi szigetország politikai intézményeinek és eszmerendszerének szemléletes megjelenítését közvetíti felénk, mégpedig szigorúan logikus, gazdaságtörténeti alapon. Úgy véljük, a háromféle várostípus és háromféle forráskezelés betekintést nyújthat majd műhelymunkánkba is. 14