Budapest, 1978. (16. évfolyam)

11. szám november - Csuka Zoltán: Életem tanulsága

ne. Én közben a felsőkereskedelmi iskolába kerültem, ott szerkesztettem életem első újságját, a ,,Diák"-ot, és az „Új Diák"-ot. Nem kis hatással volt rám egy Fedor nevű orosz hadifogoly, akit 1917-ben munkára adtak ki hozzánk. Ez a Fedor, vagy másként Fjodor, roppant művelt egyetemi hallgató volt, akit mint forradalmárt, büntetésből vittek a harctérre, s mint meggyőződéses szocialista, megszökött a frontról és megadta magát. Fedor a pénzügyőri laktanyában házmesteri teendőket végzett. Hamar megbarátkoztam vele, ő volt az, aki az első orosz szavakra és a cirill írásra megtanított, ő oltotta belém nemcsak az orosz irodalom, hanem a szocializmus iránti bizalmat is. 1918-ban, mikor Fedornak ismét alkalma nyílt újabb szökésre, de most már ellenkező irányba, egy szép napon nyomtalanul eltűnt. Ez a Fedor annyira népszerű volt Pécsett, hogy szökésekor a Pécsi Naplóban valósággal megsiratták. Gyorsan peregtek az események, most már nálunk is kitört a polgári forradalom. Pécs a párizsi rendelkezések alapján, mint a demarkációs vonalon kívül fekvő város, szerb megszállás alá került, és ettől kezdve különös, kettős korszak virradt a városra. A szerbek, kelletlenül ugyan, de mégis szimpatizáltak a baloldali mozgalommal, így eltűrték, hogy a bányászok és a baloldali munkások ezrei szökjenek át a Magyar Tanácsköztársaság területére, főleg Kaposvárra. Mint érettségi előtt álló diák ismerkedtem meg Pécs akkori szocialista vezető embereivel, Hajdú Gyulával, Haraszti Sándorral, Doktor Sándorral és mindazokkal, akik a város életében oly nagy szerepet játszottak. Én akkor nemcsak az „Új Diák"-ot szerkesztettem, hanem a Baross Gábor önképzőkörnek is elnöke voltam, és annak tanárelnökével, a francia nyelvet tanító Fehér Sándorral szoros barátságba kerültem; ő volt az, aki a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása után az egész iskola diákságát testületileg íratta be a szocialista pártba. Ekkor jelent meg első verseskönyvem, amelynek bevezetőjét is ő írta. „Féltenélek, óvnálak, de tudom, úgyis hiába, te azok közé tartozol, akik nagyon megütik magukat" - jövendölte. Ezekben az években a város igazi kulturális centrum volt. „Krónika" címmel éveken át megjelenő irodalmi folyóiratot szerkesztettem, „1920" címmel pedig Haraszti Sándor és baloldali társai szerkesztették aktivista folyóiratukat. A megszállás utolsó éveiben ismerkedtem meg személyesen is az időközben hazatért Kodolányi Jánossal, aki „Süllyedő világ" című könyvében erről a barátságról az alábbiakat írja: „Most megint érzek valamit a kolozsvári napok illatából. Az a vidám izgalom száll meg, amit csak az ifjúkori barátságok tiszta rajongása tud fölverni. Költőtársra akadtam, olyanra, akivel közös eszményeim vannak. Ugyan milyen ember! Vajon ő is olyan örömmel fogad-e, amilyennel én fölkerestem? Vajon ő is érzi-e a csiklandós örömet, amit én? Most még nincs itthon, villamoskalauznak állt, hogy javítson a család szűkös életén . . ," Pécs megszállásának szinte lázálomszerű utolsó hónapjai következtek. A megszállók taktikából engedték, hogy az akkor még odahaza is eltűrt kommunizmus pécsi barátai magukhoz ragadják a hatalmat, kikiáltsák a rövid életű baranyai szerb—magyar köztársaságot. De a nagyhatalmak már fontosabbnak tartották, hogy ez a kis terület is Horthy uralma alá kerüljön, s szinte egyik napról a másikra kiürítették a várost. A mozgalomnak csaknem tízezer emberét érintette közelről ez a kiürítés, amely végül is meneküléssé fajult. A baloldali munkásság Eszékre menekült, ahol az Ezred-park barakkjaiban helyezték el őket, majd az ország más-más részén kaptak munkát. Legkönnyebb volt a bányászok és az ipari munkások elhelyezése; a legnagyobb gondot az értelmiségiek jelentették. Ezeknek legnagyobb része Szabadkára került. Jómagam évek óta gondosan tanultam franciául, Fehér Sándoron kívül egy M. Sanzon nevű magántanártól is, aki a háború alatt mint menekült jött Magyarországra, és itt is maradt élete végéig. Én egyelőre Újvidékre kértem letelepedést, abban a reményben, hogy hamarosan megkapom a Nansenféle útlevelet, hogy Párizsba mehessek. Ez a tervem azonban meghiúsult. Közben már szorgalmasan tanultam szerbül is, és újvidéki íróbarátaim segítségével „ÚT" címmel hamarosan folyóiratot indítottam. így a tervezett két hét helyett összesen tizenkét évig maradtam Újvidéken. Az „ÚT" című folyóiratnak számos szerb íróbarátja is volt, többek között Todor Manojlovic, Petrovic, Vasiljevié Zarko; velük együtt némcsak a folyóiratot szerkesztettem, hanem az egész Vajdaság területén irodalmi esteket, matinékat rendeztünk. Később a polgárság liberális sajtójánál, a „Vajdaság"nál helyezkedtem el, majd ennek megszűnése után, 1925-ben „Revü" címen indítottam folyóiratot, amit néhány év múlva a Szabadkán megjelenő „Képes Vasárnap" c. hetilap követett. Lassanként kiépítettem baráti kapcsolataimat a szerb és a magyar írókkal, s midőn 1928-ban „Kéve" címen egybegyűjtöttem a vajdasági magyar költőket, evvel csaknem egyidőben jelent meg Szenteleky Kornél és Debreczeni József szerkesztésében, „Bazsalikom" címen az első magyar nyelvű jugoszláviai lírai antológia. Ez kovácsolt össze Szenteleky Kornéllal, az egész vajdasági irodalom megszervezőjével (aki valamikor Kiss József „A Hét" c. lapjánál is dolgozott), s most már együtt szerkesztettük a „Vajdasági írás"-t, majd később a „Kalangya" c. folyóiratot. Szenteleky súlyos tüdőbajban szenvedett, s 1933 nyarán meghalt. Én ekkor visszatértem Magyarországra, hogy megvalósítsam évek óta istápolt tervemet, a „Láthatár"-t. Budapesten a „Láthatár" folyóirat megindításánál, 1933 nyarán, súlyos akadályokba ütköztem. Az engedélykérésre rideg hangú választ kaptam, ami azt jelentette, hogy tervezett folyóiratomat évente mindössze tízszer jelentethetem meg, és a terjesztésnél semmiféle hivatalos kedvezményt sem kaphatok. Mindent elölről kellett kezdenem, mint annak idején Jugoszláviában, de még rosszabb körülmények között. S volt bátorságom, hogy elölről kezdjem. Vonatra ültem, és bejártam egész Magyarországot. Mindenütt akadtam jóakarókra és segítőtársakra, így elsősorban a debreceni Ady Társaságnál, aztán a pécsi Janus Pannonius Társaságnál meg a pécsi egyetemi Kisebbségi Intézet igazgatójánál, dr. Faluhelyi Ferencnél, Várkonyi Nándor irodalomtörténésznél és nem utolsó sorban dr. Tóth Lászlónál, az Első Kecskeméti Hírlapnyomda igazgatójánál, aki jelentős hitelt nyújtott. (Neki már szobrot emeltek Kecskeméten.) A budapesti Stúdium könyvkiadó segítségével pedig megszereztem végül az eredetileg elutasítót; lapengedélyt. De már ezt megelőzően megkezdtem fordítói munkásságomat is. Lefordítottam Manojlovic Todor „Centrifugális táncos" c. drámáját, amely Jugoszlávia színpadjain nagy sikert aratott. Első horvát versfordításom Tin Ujevié műve volt, amely „Mindennapi sirám" címen jelent meg. Petrovic Veljkoval, a híres szerb költővel és íróval még 1924-ben megismerkedtem, tőle hallottam saját előadásában a szerb népballadákat, köztük a „Vén Vujadin"-t. Már ekkor megfogant bennem a gondolat, hogy a velünk szomszédos népek kölcsönös közeledését és barátságát előmozdítom — de ezt csak 1946-ban tudtam megvalósítani ... Ez a gondolat teremtette meg kapcsolatomat már a húszas években az erdélyi Szántó Györggyel, Franyó Zoltánnal, Szemlér Ferenccel, a csehszlovákiai Földes Sándorral, Sinkó Ervinnel és másokkal. A „Kalangyádban én már a harmincas évek elején Láthatár címen rovatot nyitottam, amely a szomszédos, úgynevezett „kis" népekkel való kapcsolatok kiépítésével foglalkozott. A debreceni Ady Társaság kiadásában megjelent „Életív" c. kötetemhez Juhász Géza írt előszót. Ebből idézem: „A Délvidéken semmiből kellett magyar irodalmat teremteni. Szenteleky Kornél, mikor 1931-ben visszatekint küzdelmeikre, Csuka Zoltán magatartását emeli ki a legnagyobb dicsérettel: «...ami itt tíz év alatt a magyar irodalom megteremtése, összefogása, kévébe kötése és talpra állítása körül történt, az sohasem történt Csuka Zoltán nélkül ...» A költészetben nincs avulóbb anyag, mint az aktualitás. Csuka hivatottságának nem csekély próbája, hogy panaszait tizenöt év alatt nem zengte túl az idő . . ." A „Láthatár" folyóirat által rendezett országos irodalmi körutakon megtörtént a csehszlovákiai, romániai, erdélyi fiatal magyar írók csoportjának bemutatkozása Magyarországon. A harmincas években megrendeztük az első magyarországi jugoszláv irodalmi estet (itt találkozott Manojlovié Todor és Dutka Ákos, az egykori Holnaposok sorából), itt mutattuk be a „Centrifugális táncos"-t; megtartottuk az első belgrádi meg újvidéki magyar irodalmi estet, ezeken magyar könyvkiállítást is rendeztünk. Amire különösen büszke vagyok: évente négyszer megjelenő szláv nyelvű folyó-Az érdi könyvtár előtt, Emil Boleslav Lukac társaságában iratunkban első ízben mi publikáltuk Németh Lászlónak „Híd a Dráván" (Most na Dravi) című oly emlékezetes és oly fontos tanulmányát, amely később Miroslav Krleza és Németh László személyes találkozásához vezetett. És hosszú idő után végre elértük, hogy Máthé Károly, az Egyetemi Nyomda akkori igazgatója kiadta a magyar könyvpiacra az alábbi műveket: Ivan Cankar: „A szegénysoron" (Pavel Ágoston fordításában), Slavko Kolar: „ítéletnap" (Hadrovics László fordításában) és Crnjanski Milos: „Örökös vándorlás" (az én fordításomban). Igaz, hogy pár héttel később a kötetek eltűntek a kirakatokból, mert ekkor már ránk zúdult a második világháború. Az ezután következő esztendők már más fejezetbe tartoznak. A Láthatár azonban még élt tovább, mindaddig, amíg a nyilas uralom el nem érkezett, és kiadását beszüntettem. Inter arma . .. Életemben ekkor következett el az újabb fordulat, az új világ beköszöntése. 1944 őszén még Érdligeten húzódtam meg, körülöttünk dörögtek az ágyúk, amikor szinte csodálatos módon az utolsó pécsi vonattal sikerült ifjúságom régi városába eljutnom. November 25-én este indultam el zsúfolt vonaton, amely váratlanul Kisbicsérden megállt azzal, hogy Pécs már nem fogadja; ki kellett szállnunk, és csomagjainkkal gyalog kocogtunk be a városba. De ilyen gyaloglást! A pályatest mentén szedtük a lábainkat, mialatt alig egy kilométerre tőlünk, velüknk párhuzamosan, de ellenkező irányba a várost kiürítő németek vonultak az ágyúk döreje közben. Az utcákon sehol senki, csak a mélyseges csönd. Dél volt. És ekkor, mintegy varázsütésre, megszólaltak a harangok. Elsőnek a székesegyház öreg Péter harangja s utána valamennyi toronyból a többi. így vonultunk be cókmókjainkkal a Rákóczi út 60-as számú ház öreg török pincéjébe, ahol rátaláltunk a környékbeli házak lakóira. Ámultán fogadtak bennünket. Az egész éjszaka csaknem teljes csöndben telt el a két emelet mélységű pincében. Másnap reggel engem 10