Budapest, 1978. (16. évfolyam)

10. szám október - Szabadi Judit: Vajda Lajos gyűjteményes kiállítása

Aprimitív népek művészetét idéző, meghökkentő „ábra" adott hírt Vajda Lajos művészetéről a kiállítás plakátján: a „Megkötözött". A sárga papírlapra rajzolódó feketeszürke vonalak szövevényéből lidérces látomásként bontakozott ki a madárszerű maszkot viselő ember kötelékektől összepréselt, deformált alakja a magasba nyúló, a no Idig vagy talán a napig tapogatódzó, segélykérő és egyben tiltakozó kézzel. A foglyul ejtett ember víziója ez a kép a háború küszöbén, azé az emberé, aki a megaláztatás csaknem démoni méretű nyomorúságának és az emberi szellem mindenkori szabadság-vágyának a kettős jegyeit viseli magán. Különös és szívbemarkoló invitálás volt ez a máig is csak oly kevéssé ismert vagy az ismeretlenség miatt már-már a titokzatosságig félreismert Vajda Lajos művészetének első budapesti bemutatójára. A több mint negyven éve halott mester felfedezésévé és a művészeti köztudatból csaknem kihullott esztétikai értékek rehabilitációjává vált a tárlat, még akkor is, ha Vajda alakja, képei, emlékezete, szellemi sugárzása az utóbbi években gyakrabban és sürgetőbben sütött át mindazon, amin művészeti hagyományt s a mában is működő, eleven művészeti örökséget szoktunk érteni. Neve kitörülhetetlenül összeforrt a szentendrei festészet fogalmával. Az 1946-ban Európai Iskola néven tömörülő művészcsoport, szellemi ősére ismerve benne, többek között az ő konstruktív szürrealizmusa által inspirált ösvényen haladt. Korniss Dezső pályája elején közös művészi programot vallott vele, Bálint Endre pedig mesterét tisztelte és tiszteli benne ma is. Művészete mégis folytathatatlan és birtokba vehetetlen maradt, az önmagában zárt s az önmagával véget is érő világ egyszeriségének és szinte riasztó idegenszerűségének érzéki-szellemi erődrendszerébe zárva ... A magyar festészet fogékonyságai más indítékúak és más természetűek voltak, mint ez a minden tetszetősséget és szenzualista örömöt nélkülöző, intellektuális jellegű piktúra. Már maga a feladatvállalás is szokatlan volt: „összekötőkapocs lenni Nyugat is Kelet között; összeforrasztani azt, ami e két póluson a két embertípus kifejeződését jelenti", s szokatlan volt az ezzel összefüggő alkotói erőfeszítés, mely az emberi és természeti univerzum titkainak szimbolikus érvényű megfejtésére és megjelenítésére irányult. Mégpedig a feladathoz mért merőben új képi eszközökkel, formát teremtő robbanékony feszültséggel s a „teremtés" folyamatában szellemivé lényegített anyag tiszta szólamú megzendítésével. Az alig több mint tíz év alatt kiteljesedő életműben bonyolult rétegezödöttségben épülnek egymásra és egymásba a küldetés és a megvalósítás különböző stádiumai, illetve olykor önálló korszakoknak is tetsző egységei. Az indulás csupán rövid intermezzo: az aktivista hagyományokhoz kötődő, fény-árnyék szabdalta, dinamikus-konstruktív tájképek. A bennük még érvényesülő képi konvenciók — tér, tömeg, súly, perspektíva érzékeltetése — a hároméves párizsi tartózkodás alatt (1930—34) végérvényesen kiszorulnak Vajda szemléletéből, aki ekkoriban fotomontázsokat készít. Az egymásba montírozott élet-szeletek a történelem, illetve az emberi sors sűrítményei: Tolsztoj és Gandhi, párduc és liliom, kivégzés és csecsemő, halálfej és bennszülöttek gomolyognak, a szürrealisztikus szerkesztőelv abszurditásával s a fotók kegyetlen naturalizmusával idézve fel a háború, szenvedés, bűn és halál rettenetét. Itthon már erre a montázs-technikára épülő komponáló-elvnek a birtokában kezd el egyetlen szálkamentes vonallal rajzolni Vajda, hogy a Szentendrén és Szigetmonostoron talált népművészeti emlékeket és az élet mindennapjaiban kultikussá csiszolódó tárgyakat összegyűjtse és egymásba szerkessze. A tárgyak kiválasztásában és tiszta szerkezetük érzékeltetésében a dolgok burka mögé látó, etikus elkötelezettségű racionalizmusa éppúgy vezeti, mint a hagyományok tudatos, de mégis érzelmi indítékú megválasztása: a magyar, szerb, zsidó kultúrkör rekvizitumainak és az orosz ikonoknak az egymásba forrasztása. Kés, kerítés, ablak, bádogfeszület, háztető, templomtorony, bárány, madár és minduntalan vissza-visszatérő önarcképe éppen a dolgok sokfélesége, rétegezettsége és egymásba fonódó összetartozása által sugallja a világ egységét, homogeneitását és teljességét, valamiféle időtlen — vagy pontosabban: isteni — rend tökélyéről adva számot. A szentendrei rajzok és kollázsok tárgy-metamórfózisából bomlott ki, mint a fennkölt nyugalom, az angyali derű, az időtlen harmónia „végkifejlete" az ikonsorozat arcmetamorfózisa; kemény, bizáncias formák, melyek lassan feloldódtak a remegő, pettyegetett festői faktúra mákonyos közegében, az egymásra íródó arcok, kezek és aktok többszólamú jelentésrétegében. Feloldódtak, s 1937-ben, Vajda emberi hitének megrendülésekor szét is zilálódtak. Képzeletéből most torzpofák, maszkok, szörnyek rajzottak elő, a létet fenyegető démonikus, ördögi lények, deformált torzómivoltukban is szokatlanul és riasztóan egyértelműek. Vajda mégis általuk jutott el az ikon-korszaknál bonyolultabb, s ha szabad ezt mondanunk, aktuálisabb teljességhez: a maszkok, az ember által hagyott nyomok és jelek, valamint kozmikus tájélményének Ikonos önarckép (1936) Felfelé mutató ikon-önarckép (1936)