Budapest, 1978. (16. évfolyam)

8. szám augusztus - Vargha Balázs: Fodor András útjai és módjai II.

A mólón üvegépület embertelen kristálymagánya. A vízben rezgő fénycsíkok égnek. Uszályok, rakpartok felett rejti az éj a lüktető, a szabdalt éggel eleven vidéket. Kikötő, éjjel Minél több repülőtérre száll le az ember, annál jobban érzi a nemzetközi egyformaságban a sajátosat, a közös nevezőre nem hozhatót. Nyelvek, amelyekből semmit sem értünk, egészen különböző benyomást keltenek ritmusukkal, hangszínükkel, fürge, bánatos vagy agresszív hangzóikkal. Delhi felé indulva „nazális bánatot" szűrt ki a repülőtéren várakozók beszédéből, amelyet az óriásgép pokolzaja sem tudott kiűzni füléből és emlékezetéből: Csak a meghajló homlok, az alázat sátoraként az összetett kezek. Tétova szomjúság delel a szempár kettős fekete kútja felett. Aztán, ahogyan az ébresztő valóság robban a révülésbe, négyszáz zsöllyével égre tűzi sorsunk az elme szárnyas éke, de bogárneszként kapar a dobozban, átver az égi motorokon a cingáran pengő zaj, a húrok megfejthetetlen dallama. Beszállás Delhi felé Ez a finom füllel kifogott hangzás-ütköztetés tovább munkált a költő emlékezetében, és egy indiai tömegjelenet láttán új verssé épült fel. Egy tarka, vidám násznépet megtorpantott a repülőtér kerítése — ebből a látványból lett a vers: És itt hová? A tarlott őserdő gyalogutján mindenki egyirányba, mind mezítláb szaporáz. A lángok is a kígyózó finom mozgásba burkolózva szinte szállnak. Egyszercsak valamennyi itt van, szoros tömegben, némán, élő kordonként, mozdulatlanul körülfogják a repülőteret. Elöl bambuszrúdját szorítva aggastyán. Dús szakálla hóködéből próféta arca néz. Világol, nézi, nézi bennünk az idegen jövőt, megválthatatlanúl és tündökölve. Napok körhintája Táncok London fényeit, esti ritmusát a verssorok kezdésének cikkcakkjával is ábrázolta, még egy dimenziót adva a vers több szólamú ritmusához: Azért e csillogás, hogy szomorúbb legyek, hordozva mindenütt a búcsúzás nyomását. Mélyebb a fájdalom, ha szép, ha ünnepélyes. Hát csak zengesd a szívem te égreszállt aranydob! Vésődjetek belém párkányok, ívek, ormok, — írjátok föl, a lélek mit érez. Remegve lüktető kirezgö gyűrűkön idegeimbe kötve cikáznak, ránganak a Piccadilly körtér neonreklámai: ábrák tikk-takkos ritmusa, kibomló legyezők, vonalak, fénylapok villámló tarkasága örökké visszahúznak játszani. Utolsó este Ez is tánc, az idegeké, amihez fényreklámok verik a taktust. A Piccadilly fényrohama éppúgy a tűrési határ közelében van, mint a pop-együttesek hangereje. A búcsúzás így lesz kerek egésszé: meg kell hatódni egy percre, aztán bedobódni oda, ahol legtöményebb az elhagyandó város. Megragadni és elhozni azt az ütemet, azt a látványt, amiből bárki rabolhat, kevesebb nem lesz. Az európai—amerikai nagyvárosok egzotikuma kimeríthetetlen, megunhatatlan. Ha a szemet-fület kápráztató szerkezetek mesterséges ezeregyéjszakája nem mindenhol egyformán fényes is, a nyelvek, arcszínek, öltözetek választéka immár minden nagyvárosban ott tarkáilik. Ám meglehet, hogy a négy égtáj felől összeverődött sokaság egyedei többnyire éppen olyan otthontalanok, befogadatlanok, mint amilyen a magyar költő volt, utolsó londoni estéjén. Ugyanazon az úton, amelyen összetorlódik az egzotikum a metropolisokban, föl is kereshető a maga szülötte földjén. Fodor András ezeket az utakat is bejárta, egyszerre lesve más égövek különlegességeit, s velünk, szintén egzotikus-számba vett magyarokkal való azonosságait. Táncosnő Madraszban — a vers sem a címével, sem a soraival nem árulja el, hogy ez a nő hivatásból táncolt-e vagy maga mulatságára, hogy éjszakai mulatóban vagy népünnepélyen, nagy tömegben vagy intim közösségben. Mert nem is ez a lényeges a versben, hanem az a rejtély, hogy a tánc, ez a legnemzetközibb közlési-kapcsolódási forma is megfejtetlen maradhat a messziről jött vendégnek: . az arc karéjos mandulatavában elkezdi ide-odajáró, világmozdító játékát a szem; midőn, mint kényes mén feje a bőrén csiklándó bogártól, megmoccan a nyakszirt, az áll, s mutogató ujjak, karok, feszülő, hajló, balra, jobbra vágó, fenyegető és kelletőzve esdő fergetegében titkos hatalommal zendül az ősi jelbeszéd, a nyelv, a nyelv, melyet nem értek . . . Csak hallgatom a dobon, fuvolán, vínán, tambúron, kopogó falécen elúszó, meg-megtorpanó zenét. Jajongó dal és pörgetett szavak közt nézem, amint az édes-haragos, toppanó lábak indulatára az ében hajba font fehér virágból mindig a földre hull egy-egy szirom. Azt hiszem, hogy mindez végülis az erotika jelbeszéde: az édes-haragos toppanástól a földre hulló sziromig, ami — akár számon tartotta ezt a madraszi táncosnő, akár nem — az indus költészetnek is ősi jogú jelképe. Jeles szimfonikus műveknek — legközelebbről véve a példát: Bartók Concerto-jának is — utolsó tétele nagy közös táncra hív fel. Az emberfaj, a ..sárkányfog-vetemény" engesztelődjön meg, fogjon össze a nagy ritmus, a mindenkihez szóló ünnepi dallam hangjaira. Ezek a hangzó fölszólítások egyelőre nem áradtak túl a hangversenytermekennem tudták diktálni nemzetközi tárgyalások ritmusát. Ha megszervezni nem is, tükrözni azért tudják a népek együttesét, s el tudják dobogni a közös panaszt, közös reményt. Valahol a Balkánon hallhatta, láthatta Fodor András azt a töröksípon — zurlán — fújt táncot, amely azóta is döngeti dobhártyáját átható ritmusával. Mikor megszólal valamennyi zurla égre tolulva, szélrózsa-keresztben, tölcsér torokkal ingadozva, halkan, a lábak álombéli tompa mozdulatokkal körbetapogatják a láthatatlan levegő vizét, és félmagasra késztetve a térdek lábfejek, néma, lassú fordulással, lefojtott, apró jelszavakat írnak. S elszabadulnak kapkodva, robogva, fékezhetetlen ritmusra a lábak, toporzékolva, nekiszilajodva ütik a győzelmet, ütik a vesztett öröm futását ujra-sokszorozva, halál torát, az ösztön lakomáit. Lábak verői csattogva, zuhogva ütik a hegy-völgy-tenger peremére feszitett ősi-ritusu porondot: ezt a keserves nagy dobot, a földet. Tánc Egyidejűség Lírai versek költői már akkor fölfedezték az időjátéknak, múlt—jelen—jövő összehurkolásának minden változatát, mikor a drámaírók még a hármas egység zsákjába bújtatva próbáltak futni komikus mozdulatokkal, a prózaírók meg úgy rágták előre magukat az időben, mint szú a fában. Minden költőnek örök álma mégis a nagy jelen, a megkötözött idő, az érvény örökkévalósága. Annyi bizonyos, hogy nagy lírai pillanatok sokat köszönhetnek időbeli egybeeséseknek. Lehet ez az egybeesés a képzelet-emlékezet játéka. Mint Fodor Andrásnak egy olaszországi versében : A Pó-síkság fölött narancsok, violák, a hídon túl kezdődik az este: lámpák bogáncsa nyiladoz a meleg éjszakából. Kerítés hullámlemeze mögött muzsikaszó és pecsenye szaga, kéz jelbeszéde, piros bor, ének, mulatozó munkások körülöttem. S az asztalok közt ide-odaszálló, fehéren, tarkán egymásba kerengő gyerekeik: vidám káposztalepkék. A Pó-síkság fölött. . . A „káposztalepkék" az átkötő kép, amire a vers egyszeriben otthon terem, a költő gyerekkorában, mikor bátyja esténként „hatalmas fekete motorral" jött meg a gyárból. Másik fajtája az az utólag fölismert egyidejűség, amit egy leningrádi háborús temetőben élt át: Örökmécs vastag kandeláberében a lángok nyelve csattogva forog. Marcangolt testek sercegése, máglyák sziszegve fénylő emléke. Konok koszorúik az égre tűzik ismét villámló ágyuk, gyilkos robajok. Látom akkori magamat a kertben: köröttem méhek raja kavarog, lyukacsos fényben, térdemre terítve nézem a Pesti Hírlapot. Leningrádi temető A folytatás azonban nem a méhes zümmögő idillje. Apja, aki lesi az újság fölolvasott híreit: rákbeteg, belevakult a szenvedésbe. A kilencszázezer leningrádi halott emlékműve előtt állva a maga halottait simogatja végig emlékezetével a költő. Kiáltás című rapszódiájában még metszőbb az időbeli egybevágás: Puskin háza előtt a kapu nyitásra vár csikorgó fagyos reggelen, s ott hallja Kennedy meggyilkolásának hírét. Az elnökgyilkolás újsága sajátságosan nem kioltja, hanem megerősíti a hajdani költögyilkosság emlékét ott a múzeumban : f essék, lépj be a házba. A véletlen komiszul megcsinálta, hogy találkozz a holttal, kinek árnya orgyilkos végzettel perel. Fodor András, akit derűs, egyensúlyt tartó költőnek ismernek, ellene mond itt is. máshol is ennek az elnagyolt ítéletnek. Az ö harmóniájában — akárcsak korunk zenéjében, amit nagy hozzáértéssel elemez — erős a diszharmónia. Ahogy Sztravinszkijának koncertjén kérdezte: Ki mondja meg, hogy mi lesz a zenével? Ki mondja meg, hogy mi lesz a világgal? . . .